2013. december 31.

összegezném

na, megint itt az év vége. kicsit váratlanul ért reggel, mert azt hittem még van pár nap szilveszterig.
valahogy az egész év ilyen volt, hogy sosem tudtam igazán milyen nap van, milyen hónapot írunk. szóval lehet nem is leszek túl összeszedett, átgondolt.
annyi minden történt, annyi mindent átéltünk, hogy azt képtelenség itt, egyben összegezni. arra pont jó ez a blog, hogy vissza lehet nézni, mi volt. annyira emlékszem azért, hogy sokkal több volt az élmény, a meghatározó esemény az életünkben, mint amiket ide valamilyen formában lejegyeztem. ezt kicsit sajnálom, de gyerek mellett az élet és főleg az ide év (az undok két éves kor) nem az elmélkedésekről és nagy sorsdöntő gondolatokról szólt, hanem sokkal inkább a napi feladatokról, teendőkről, munkáról, gyermeknevelésről. azzal, hogy újra munkába álltam, még ha csak pár órában is, illetve az, hogy a gyerekem bölcsibe ment, sok változást, sok új dolgot hozott. valami könnyebb lett, valami meg nehezebb. sokszor éreztem azt, hogy ó de jó lenne megszökni, megfutamodni a problémák elől, mert én ezt nem bírom, képtelen vagyok megoldani, vagy végigcsinálni, aztán persze nem futottam el. vagy olyan is volt, amit nem is gondoltam volna, hogy majd a munkát és azon belül olyan feladatokat, amiket korábban nagyon nem szerettem, most boldogan csináltam, élveztem, hogy tehetek valami mást, valaki másnak, ami nem arról szól, hogy mesét olvasok, ebédet főzök, altatok, szórakoztatok, fürdetek, hanem valahogy újra az emberek, a társadalom, a köz, a világ része lehetek, hogy tudok mást is, mint anya lenni. ez jó, ez még most is örömmel tölt el. és bevallom, kicsit már várom újra a szürke hétköznapokat, amikor újra dolgozhatok és a gyerekem is mehet a bölcsibe.
szóval kicsit kinyílt a világ számomra, kezdem magam újra nőnek is érezni. és épp a minap gondolkodtam el életem második hardcore koncertjén, miközben többször meglátogattam a mellékhelységet az elfogyasztott söröknek köszönhetően, hogy mitől is lesz nő egy nő? korábban is agyaltam már azon, hogy az általam csodált, követendő példaként élő női ismerőseim mitől olyanok amilyenek, honnan az a sok tudás és tapasztalat és erő és nőiesség? azt hiszem már tudom.
azt gondolom attól lesz egy nő, nő, amit megél, amit átél, amiken keresztül megy, amik által csiszolódik, formálódik, amikből erőt merít, amiktől megjelennek az apró kicsi ráncok a szemei körül, a szája szélén vagy a homlokán. ez az egész az, ami aztán a nő nőiességét, belső értékét, erejét és a törékenységét, teljes, csodálható valóját sugározzák.
úgy érzem, hogy magam is most kezdek igazán nővé válni és kezdem levetkőzni a gyermekiségemet. bár a balga, csacska énem nem fog elmúlni sosem. az része a nőségemnek.
szóval azt gondolom jó úton járok, sok még a feladat, magammal, magam körül, de nem adom fel. azzal, hogy most itt az év vége semmi nem zárul le, csak ez az év, holnap meg minden megy tovább. a feladatlistám végtelen, minden nap kerül rá újabb és újabb.
köszönöm, hogy velem voltatok, köszönöm, hogy olvassátok a soraimat, balgaságaimat, csetléseimet. maradjon ez így jövőre is!
ölelek mindenkit!

2013. december 30.

karácsonyi közösülés a szeretet jegyében

nagyon frappáns elnevezéssel szerveztünk a barátoknak egy karácsonyi vacsorát.
a cél az volt, hogy legyen egy asztal, legyenek ott a barátok, legyen várakozás, legyen meglepetés, legyen jó hangulat, legyenek finom ételek és hozzáillő italok. másra tudtam, hogy nincs szükség, mert ha minden együtt van, abból rossz nem születhet.


jó előre be lett harangozva az elhatározás, megvolt a címlista, aztán jöhetett a tervezés. 20 fővel indultunk. tudtam, hogy ez nem fog így maradni, bár nagyon igyekeztünk mindent úgy szervezni, hogy mindenkinek jó legyen, de a végeredmény 11 fő lett. ez sem kevés, de igazán jó lett volna, ha minden meghívott ott lehetett volna az asztal körül.
jó előre begyűjtöttem minden infót az ételek kiválasztásához, mert azt mindenképpen meglepetésnek akartuk és véletlenül sem akartunk olyat, hogy bárki is éhen maradjon. 
a menü a következő volt:
burgonya krémleves pirított zsemlekockával és/vagy pirított baconchipssel
lazac steak julienne zöldségágyon petrezselymes burgonyával
stroganoff bélszín jázmin rizzsel
kekszes almás és gerbeaud (zserbó)
az ételeket az egyik kedvenc szakácsom, a ludwigos Lajos készítette. már jó pár rendezvényen dolgoztam vele együtt, tudtam, hogy mire számíthatok.


és hát minden elfogyott, azt hiszem ez elég bizonyíték.
a süteményeket drága barátnőm nagymamája Rózsi mama sütötte. isteni volt! el is határoztam, hogy baráti, családi rendezvényekre soha nem fogok cukrászdai sütit szervírozni, mert az sosem lesz olyan finom, mint amilyet egy nagymama tud sütni.
az italokkal nagyon nem lehet melléfogni, ezt tudtuk, sör, bor, pálinka kombó, biztos siker. persze mindannyian a minőségre megyünk már, nem a mennyiségre. de így utólag nézve, nem keveset ittunk, azt meg kell hagyni.


italválaszték:
kis piros csillagos Heineken
Deé családi pincészet borai kedves barátunk Chris ajánlásával és szervírozásával
valamint édesapám isteni szilvapálinkája
na meg egy kis szóda és gyümölcslé (ez utóbbi nem fogyott el, minden más igen)
az ültetésrend véletlenszerű volt, bár egy kicsit azért igazgattam, itt-ott. az volt a cél, hogy kicsit mindenki más mellé kerüljön. attól nem féltem, hogy bárki is szótlan maradna az este folyamán. szerintem mindenkinek sikerült mindenkivel beszélgetnie egy kicsit.
készítettünk vidám szerepkártyákat is az estére. érkezéskor mindenki húzhatott egyet. de az élet ebben is jófej volt hozzánk és voltak olyan szerepek, amik a megfelelő emberhez kerültek, akik az életben is hasonlóan mindig bókolnak vagy nem hagyják, hogy a poharad üres maradjon.
egyébként meg semmi más erőltetett feladat, teendő nem volt az estére. 
a zenei aláfestést, hangulatfokozást köszönjük Frank Sinatra-nak ezúton is.
én pedig köszönöm minden nagyszerű barátomnak, akik ott voltak és hozzájárultak ahhoz, hogy ez a remek este összejöjjön és együtt lehessünk. nekem az idei karácsonyi élményekben kiemelkedő helyen szerepel ez az együttlét, esemény.


többen mondtátok és hangoztattátok az este folyamán, hogy legyen folytatás, csináljunk még ilyen estéket. részemről oké, és nem titkolt szándékom, hogy szeretném is, hogy legyen folytatás, mert megérdemeljük, hogy néha megünnepeljük egymást méltó módon.


több kép itt.

köszönet az artistix-es fiúknak a helyszínért, Bálintnak a grafikai munkákért és a szervezésben nyújtott segítségért, Rózsi mamának a sütikért, Lajosnak az ételekért, Chrisnek a borokért, apának a pálinkáért, Erika néninek a plusz asztalért és mégegyszer a résztvevőknek a részvételért.

2013. december 28.

wellnessiVi jelenti

annyira wellness lettem pár nap alatt, hogy az internet terminált is internet termálnak olvastam. gondolkodtam is magamban szőkén, hogy az meg milyen lehet? netán meleg vízben internetezni, vagy hogy?
na, mindenesetre meg tudnám szokni. mármint a wellness hétvégéket. mindent összevetve (kaja, kivéve a diós sütit, szoba, fürdő, miliő, millió...), nem rossz.
a legjobb élmény a masszás volt, ezt kijelenthetem. három különböző nő, masszázs kezei alatt feküdtem és egyik jobb volt, mint a másik. üdítő és egyben teljesen kikapcsoló, elmélyedő. megtapasztaltam magamon olyan pontokat masszázs közben, amiknek a létezéséről nem is tudtam eddig, jóérzésileg, erogénzonásilag. ezt az élményt előírnám minden strapaanyának és leterhelt ismerősömnek, barátomnak, havi, de inkább heti szinten minimum.
úgyhogy, innentől azálompasi kritériumába naná, hogy bekerült,
hogy tudjon faszán masszírozni is (az értsen a kocsikhoz, tudjon barkácsolniszerelnifőzniházatjavítanifelújítani... stb-t kiegészítve).
tudom nem akarok keveset, de azt is tudom, hogy mindent nem kaphatok meg, ha egyszer végre már megkapnám.
szóval jövőre, csak addig nehogy elfelejtsétek, kérjetek a jézuskától wellnesskarácsonyt. nem fogjátok megbánni.

2013. december 24.

színescerkás karácsonyi üdvözlet

drága barátaim, netalántán családtagjaim, ismerőseim, zúg olvasóim és a csak úgy idetévedők is.
ahogy ígértem idén készültek saját készítésű, csodás képeslapok, amik remélhetőleg már oda is értek az érintettekhez. de persze sokatoknak nem is tudom a címét, így innen is kívánunk boldogat az ünnepekre.
nyugodjon le mindenki a picsába, egyetek finomakat, igyatok jókat, persze mértékkel, aludjatok nagyokat, nézzetek csöpögős, sírós filmeket, utazzatok rokonokhoz, tépjétek le az ajándékról a csomagolást, maradjatok nyugodtan egy napra pizsamában, játszatok önfeledten, beszélgessetek éjszakába nyúlóan, nevessetek úgy igazán, öleljetek szívből, és figyeljetek egymásra!
mindenkit ölelünk! szeretet és béka!







grafika: ivianyu
színek: a gyerekem (ugye milyen ügyes?!)

tudom, sok... de olyan lelkesen és ügyesen készítettük, hogy nem tudtam csak egyet megmutatni.


ui: a diós sütikre figyeljetek, mert mindig van egy szelet, amibe jutott a dió héjából... grrrr... disznóság, hogy a januárt fogorvossal kell kezdenem.

2013. december 22.

a negyedik


gyertyát egyedül gyújtottam meg. 
de nem vagyok egyedül...
az elmúlt hét maga volt a készülődés, a várakozás, az ajándékozás, az öröm, barátokkal, értük, nekik. 
csodálatos barátaim vannak. igazán nagyszerű emberek egytől-egyig, akik nélkül üres és élhetetlen lenne az életem. köszönöm, hogy vagytok. köszönöm, hogy tegnap együtt ünnepelhettünk, hogy megajándékoztuk egymást azzal, hogy időt szántunk egymásra. csodálatos este volt veletek...
a negyedik gyertya égjen azért, hogy mindenkinek legyenek barátai...

2013. december 17.

napi szám

húú, de jó!

Christine&the Queens_The Loving Cup

legek

a gyerekem a legkisebb súlyú a bölcsis csoportjában. (12,2 kg)
ő valószínűleg a legelevenebb és a legmozgékonyabb.
őt emlegetik a legtöbbet a bölcsis társai.
neki tart a legtovább a felöltözés és elindulás a bölcsi végén.
valószínűleg engem tartanak a legfurább anyukának, aki a legkevésbé tudja a gyerekét kezelni és rávenni az indulásra.
ő a legmuzikálisabb.
ő a legszemüvegesebb.
az ő haja a legfelállóbb (azt gondoltam, ha majd hosszabb lesz, lelapul, de még mindig égnek áll az egész, bármit is csinálok).
ő a legvagányabb.
nekem pedig ő a legfontosabb...

2013. december 15.

a harmadik


gyertyát is meggyújtottuk.
az elmúlt héten sok jó pillanatot megéltünk együtt. sikerült a feszültségeket, hisztiket is mérsékelni. vagy én lettem türelmesebb, hatékonyabb, vagy ő volt nyugodtabb. mindegy is, az a lényeg, hogy jókat kacagtunk, táncoltunk, főztünk, aludtunk, alkottunk, ültettünk együtt. összebújva, egymásba akaszkodva, huncutul, egymás kezét fogva, beszélgetve, énekelve.
minden nap sikerült olyat alkotni, amit elterveztünk, hogy időben elkészüljünk mindennel. hiszen már csak pár nap és itt a karácsony. az adventi zsákok is fogynak, már csak néhány lóg az ágakon.
fontos része az életemnek az alkotás. legyen az bármi, egy rajzolt kép, egy fotó, egy varrott vagy festett apróság. szeretem kitalálni, megtervezni, majd apránként eljutni a megvalósításig. olyan ez, ami megnyugtat és feltölt és újabb inspirációt ad az alkotáshoz. körforgás.
jó látni, hogy a gyerekem is benne van ebben. élvezi. rajzolunk sokat, együtt és egyedül is. már a színeket is kezdi megtanulni.
idén már a karácsonyi lapokat is együtt készítettük, jobbára a kedvenc motívumaival, amiket mindig kér, hogy rajzoljunk (fa, torony, hold). hamarosan útjára is bocsátjuk őket, szeretettel töltve, azoknak, aki távol vannak tőlünk, és nem részesei az életünknek nap, mint nap, de mégis velünk vannak, a szívünkben, gondolatainkban, közös élményeinkben.
a harmadik gyertya égjen azért, hogy mindig találjunk új inspirációt és legyen miért, kiért alkotni. mert az alkotás öröm. öröm nélkül pedig nincs élet.

2013. december 13.

dísz magányos nőknek

tegnap karácsonyi díszeket gyártottam gyorsan és egyszerűen. amióta gyerekem van nincs nagyon idő a túlzottan komplikált dolgok megvalósítására. meg egyébként is az egyszerű mindig jobb.
sógyurmából csináltam ezt-azt, amit aztán le is kellett festeni és mivel két oldala van és a száradási időt is bele kellett kalkulálni az ecsetes festegetést elvetettem. gyorsabb és egyszerűbb eljárás kellett. festékspray! igaz sok festék megy kárba, de ilyenkor célszerű minden kis szart (toboz, dió, mogyoró, játékfigura, kavicsok, stb.) odatenni, amit szeretnénk, hogy olyan színű legyen és akkor csak a szél keltette veszteséggel kell számolni. mert jó, ha az ember ezt nem a szobában míveli. én a kertben fújtam és szívtam. kapott egy kis arany színt a kerti fa padló is meg a gumicsellóm is. szívtam, mert a szagok így sem teljesen kerülhetők el. meglepetésemre a festékspray szaga nem olyan volt, mint vártam. bódítónak bódító, de nem az a tipikus szag, hanem bakker férfidezodor, vagy inkább arcszesz, de a durvábbik fajtából. talán a klasszikus még nagypapi által használt barbon arcszeszre hasonlít a legjobban töményen, durván. azt gondoltam a száradással el fog illanni, de nem úgy lett. most, hogy szépen bepakoltam az elkészült, megszáradt díszeket biztonságos, gyerek védett helyre, a szag maradt. úgy tűnik eltüntethetetlenül. a gyártó ország Kína. ki gondolta volna. akik aztán bármiből tudnak bármit csinálni. valószínűleg maradt valami eladhatatlan illatú spray, amit felturbóztak arany pigmentekkel.


annyi biztos, hogy idén karácsonykor, ha pasim nem is lesz, akinek az illatát érezhetném, de lesz barbon illatú díszem. király! lehet szabadalmaztatom. magányosoknak, férfi illatú karácsonyfadísz. lefogadom nincs még ilyen.
illetve megosztom veletek a nálam tutira bevált és istenien formázható, gyúrható, szaggatható, süthető, festhető sógyurma receptemet, amit ugyan nem én találtam ki, én is csak  találtam valahol. most, hogy nyakunkon a karácsony, még nagyon jól jöhet:
20 dkg liszt
20 dkg só
2 evőkanál olaj
125 ml víz
DIYivi nagyonritkarovatát olvashattátok.

2013. december 11.

egykívánság

ha most szembetalálkoznék egy jó tündérrel vagy egy aranyhallal, akik az egykívánságot szokták osztogatni, akkor tényleg csak egyet akarnék.
az pedig az, hogy a port örökre töröljék el, le, a polcokról, a szekrények tetejéről, az asztalról, a képek széleiről, a könyvekről, a nippekről, a párkányról, amindenről, minden széléről, ahol csak képes megtelepedni. a phasz kivan, hogy már reggel óta takarítok és úgy érzem nem haladtam semmit és nincs látszatja sem. és nem is akarok többé nagy házat, vagy nagy lakást. ezt is épp elég takarítani. ámen.

2013. december 8.

a második


gyertya is lángra lobbant. 
megint sokat tettünk, sokat, sokfélét megéltünk az elmúlt héten.
bennem sok volt a feszültség, a tehetetlenség, kimerültség.
nehéz és minden nap embert próbáló a gyermeknevelés, főleg, ha az ember ezt egyedül teszi. talán a legnehezebb az ezzel járó önzetlenség, az egó háttérbe szorítása, hogy az ő érdekei, igényei az elsők. hazudik, aki azt mondja, hogy ez neki könnyen megy.
azt gondolom nem is kell, nem is szabad elnyomni a saját igényeinket, óhajainkat. ebben is a harmóniára kell törekedni, hiszen ahhoz, hogy adjunk magunkból, magunkat is táplálni kell, minden tekintetben.
adni sokféleképpen lehet, de a legigazabb, ha azt önzetlenségből teszi az ember. az önzetlenséget is tanulni kell. fontosnak tartom, hogy ezt is átadjam a gyerekemnek. önzetlenül adni és megosztani, amink van olyanokkal, akiknek nincs, az mindkét félnek nagy öröm.
a héten a sok nehézség mellett sikerül jó ügyek mellé is állnom és ha nem is sokat, de tudtam adni. jó volt ezt másokkal együtt tenni, a hidegben jótékonysági főzésen részt venni, vagy melegben az állatok védelméért, támogatásáért, felelősségteljes tartásáért gyűjteni, adakozni.
a második gyertya égjen azért, hogy tudjunk adni melegséget, szeretet, támogatást, bátorítást, egy jó szót, egy tányér ételt, azokkal akiknek ez nem adatik meg...

2013. december 4.

a banánfán túl

pár hete észrevettem a gyerekemen, hogy fél dolgoktól. megrémül a mesékben a gonoszabb szereplőktől, fél emberektől az utcán, vagy megijed festményektől. kicsiny tudata már egyre több mindent felfog, érez, tapasztal, elraktároz. és hát a jóval együtt a rossz is rögzül. ez jó, szerintem. mert azt jelenti érzékeny, hatnak rá a dolgok. persze igyekszem nem kitenni a rossznak, de ezek is kellenek. azt gondolom csak úgy tudjuk, hogy mi a jó, a szép, a kellemes, mitől kerek az egész, ha megtapasztaljuk az ellenkezőjét is.
ezekben a helyzetekben próbálom mindig megnyugtatni és közel menni a dolgokhoz. 
meglepődtem viszont, hogy a szobában található banánfától is fél. nem értettem sokáig mitől rémül meg, ezért az ölembe vettem és odavittem a polchoz, hogy megnézzük mik vannak ott. csak növények és egy porcelán elefánt. mindent megfogtunk, megkocogtattunk, nem találtunk ott semmi olyat, ami félelemre adott volna okot. majd amikor megint eltávolodtunk a polctól, újra megrémült. akkor már biztos voltam benne, hogy csak a banánfa (bocs, banánfű) lehet a mumus, de nem értettem miért.
majd amikor egyik este lelassulva ettem a vacsorát, elbambultam. velem szemben a banánfa és akkor megláttam benne a félelmeteset.


a kép nem adja vissza pontosan azt a látványt, hiába próbáltam a megfelelő szögből fotózni. de a lényeg, hogy valóban félelmetes, és rémületet keltő a levelek világos és sötét színei valamint a formája. ha nagyon konkrét akarok lenni, olyan, mint egyes anime mesék, gonosz kis harcosai.
mama már jelentkezett is, hogy ő majd elviszi a banánfát, hogy ne féljen az unokája.
én meg elhatároztam, hogy többet, többször kell lelassulnom és belemélyednem a gyerekem világába, hogy megértsem, mi zajlik benne, hogyan és milyen hatással van rá a körülötte levő világ, az életünk, és persze én.
kicsit le kell, hogy szarjam a napi rutint, a teendőket, megfelelési kényszert, szabályokat, az időt, amik persze kellenek, de ha nagyon ragaszkodok hozzájuk, akkor elterelik a figyelmemet a fontosabbról, a lényegről, hogy éljünk, hogy játszunk, hogy bolondozzunk, hogy szaladgáljunk, hogy érezzünk, hogy grimaszoljunk, hogy belenézzünk egymás szemébe...

2013. december 3.

napi bénázás

jelentem nem tőlem, azaz nem én bénáztam. tegnap este viszont rajtakaptam a helyszínelőket, ahogy éppen házkutatási paranccsal bejutnak egy házba, azaz engedélyük van arra, hogy átkutassák és áram is van, tutira.
erre azt veszem észre, hogy a tök sötétben elemlámpával vakoskodnak, mind a hárman. valamelyikük talál valami nyomot, erre mind a hárman odanyomulnak és már hárman elemlámpáznak.
bénák! vagy csak egyszerű dramaturgiai fogás? mindenesetre jót kacagtam.

2013. december 1.

az első


gyertyát meggyújtottuk. elkezdtük a ráhangolódást, a mi hagyományaink megteremtését.
beszélgettünk a télapóról, az angyalokról, a karácsonyról. a nagy, kerek, fekete szemecskéi csak úgy ragyogtak. megértette, elraktározta. 
fontos hinni a csodákban, az elképzelhetetlenben, abban, amit igazából sosem látunk, láthatunk, de a miénk. még akkor is, ha egyszer lelepleződik a csoda, amit a szüleink varázsoltak nekünk, és most mi tesszük ezt, hogy izgalmas és várakozással teli legyen az előttünk álló 24 nap.
az első gyertya égjen a csodákért, hogy soha el ne múljanak és, hogy mindig legyen kivel megosztani...

2013. november 27.

mű vagy igazi?

komolyan elgondolkodtam a fenyőfa kérdésén, most, hogy vészesen közeledik a karácsony.
évek óta nem állítok fát. ennek magyarázata, hogy már jó régóta egyedülálló vagyok, meg időközben lett egy gyerekem is és a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy velük legyünk karácsonykor északon. 
most viszont, hogy már a kölök cseperedik, fontosnak tartom, hogy nekünk is legyen újra saját karácsonyunk, saját fával, a mi díszeinkkel (amiket évekkel ezelőtt saját kezűleg varrtam, gondosan válogattam, beszereztem), a mi otthonunkban, a mi szokásainkkal.
réges-régen, amikor még párkapcsolatban éltem és a karácsonyokat együtt töltöttük, mindig volt saját fánk. már akkor fontosnak tartottuk, hogy ne kivágott fánk legyen, figyelve és gondolva a környezetvédelemre, életterünkre, zöld életmódra. így cserepes fenyőt vásároltunk, amit aztán kiültettünk a kertbe. azóta is ott cseperednek.
most is eszembe jutott a cserepes változat, de miután már korábban is nem kis erőfeszítéseket tettem a kertem kertté alakítására, hogy minél nagyobb hasznos terület legyen a rendelkezésünkre, így a cserepes fenyő vásárlást elvetettem. mondván inkább legyen kertem, mint idővel egy fenyőerdőm.
a hétvégi nagy bevásárlás alkalmával az áruházban bolyogva eljutottam a karácsonyi szezonális részleghez, ahol belebotlottam a műfenyőkbe. és meglepetésemre már rég nem olyan gagyik mint száz éve voltak, nagyanyáim idejében. meglepően tetszetősek és élethűek voltak. persze minél tovább néztem őket tüzetesen, annál inkább láttam, hogy ezért ez mégsem igazi, de bakker még a friss hajtások üde zöld ágvégei és a fenyőág kis pici kéregbizbaszai is megvoltak. jó-jó az illesztések nem voltak hibátlanok, de azt lehet az áruház aznapi unott dolgozói cseszték el az összeállításnál.
az árát is meglepően jónak találtam. annyiba fájna, mint egy  naaagy igazi. és aztán persze remélhetőleg több karácsonyt kibírna.
tuuudom, nem lenne fenyőillat, de azt meg könnyen lehet varázsolni egy-két igazi fenyőággal, vagy illóolajokkal, illatosító bizbaszokkal.
viszont nem kéne a tűlevelet porszívózni, vagy azon aggódni, hogy a szőnyegben marad és majd még húsvétkor is böki az ember talpát, mert úgy beleakadt a szőnyegszőrbe, hogy a porszívó sem hozza ki.
szóval részemről több érv szól mellette, mint ellene.
persze még nem állt össze a fejemben a lista, hogy milyen más kritériumoknak kell megfelelnie a kiválasztott műfenyőnek és mi alapján válasszak?
Ti hogy vagytok ezzel? vennétek műfenyőt? ha vennétek milyet választanátok?

2013. november 23.

napi szám

na, ez tényleg az. bakker! totál rákattantam.
már évek óta csípem a fickót. van stílusa, van valami a hangjában, ami rabul ejtett. egyszerűen nem tud szar zenét csinálni. ért hozzá na, nem mások által kreált dolgokat ad elő, hanem a saját szerzeményeit.
és most ezzel a húzásával http://24hoursofhappy.com/ , hogy 24 órán keresztül hallgathatod és nézheted ugyanazt a számot, amit nem lehet megunni, hát ez valami zseniális. megcsinálta! még mindig van új a nap alatt.
már két napja nyomjuk. a gyerekem is le-le ül  gép elé és bólogat a monitor előtt. édes. vagy éppen a szoba közepén táncolunk együtt.
a táncoslábú szereplőket látva továbbra sem adom fel azt az elhatározásomat, hogy meg akarok tanulni break-elni. tuuuuudom, nem vagyok már mai csirke, de képes vagyok rá. a fejen pörgést kihagyom, de minden másra vevő vagyok. ha valaki tud vagy ismer olyan embert, aki megtanítana, adna külön órákat, szóljon. de tényleg!
és már társam is akadt, aki velem tartana. ugye Julis?!
még emlékszem a régi szép időkben, amikor azzal vertük át a házibuliba későn érkezőket, hogy a belépő egy break mutatvány. és volt, aki tényleg mutatott valamit. de a bloggercimbim is bármikor rávehető volt egy kis breakdance-re.
na, de elkanyarodtam a lényegtől, a napi számtól.
élvezzétek ti is! mert hát boldogság van...

Pharrell Williams_Happy




2013. november 22.

csend

már másfél órája úgy alszik a gyerekem, hogy nem köhög és nem akarja kiköhögni a tüdejét. egyáltalán nem köhög. tök csendben szuszog.
hála... köszönöm... 

heti vegyes

amióta mindketten a dolgozóba járunk, a gyerekem a bölcsibe én meg hol itthonról, hol nem, hol vidéken nyomom a melót, sok minden könnyebb, de alapvetően meg bonyolultabb lett az életünk. nekem legalább is. a gyerek még nem nyilatkozta ki a véleményét. bár a maga módján igen. egy kiadós hiszti = teleafaxomanyám.
szóval most már nem csak itthon a négy fal között kell a harmóniát, lelkibékát, világbékát koordinálni, lenyelni, hanem van más. teljes gőzzel dübörög a stressz, folyamatos logisztika, átszervezés, nem alvás, dokihozjárás, kanalasfaszomságok, ezt ide kend, azt oda, ne szájon át, hanem máshonnan, allergia, viszketés, faszomújgyógyszer és a türelem, a türelem, ami nagy úr és még mindig el szokott fogyni... pedig igyekszem betankolni. a papírzsepi mellé mindig teszek, mert az is mindig kevés.
persze azért vannak vicces és jó dolgok is az életünkben, de annyi minden más van mellette, hogy nincs is időm lejegyezni.
pölö már hetek óta szentségeltem minden alkalommal, amikor bicajra ültem, mert az ülésem előre hátra mozgott és mivel nem volt célszerszámom, se egy valamirevaló pasi sem, ami, aki megcsinálhatta volna, maradt a szitkozódás.
ba...ák meg a pasik! meséltem a szitut a barátnőmnek, aki aztán okosan kijavított és ellátott egy adag türelemmel.
figyi! ne ezt mond, hanem azt, hogy adj egy faszit, aki meg tudja csinálni!
azóta ezt mantráztam bosszúsan a bicajon előre hátra billegve, majd egy esős napon fogtam magam és eltekertem a bicajszervízbe a nagyon helyes szervizes fiúhoz és szempillákat eregetve segítséget kértem. és persze megcsinálta. hálás voltam és vagyok azóta is! ilyen apróság és azóta mintha kicserélték volna a bicajomat. élvezet vele tekerni újra.
a mantrát meg betartom! kösszibi!
aztán meg voltak jó együttlétek, jó ételek, jó barátok, támogatás, mert más is kerül néha szar helyzetbe és mellette lenni, adni, jó.
meg a fodrásznál a búra alatt ülve az ember olyan információkat is szerezhet a tudatmódosító újságokból, hogy mikor fog szexelni. húú, jó mi?! a karácsony tartogat meglepetéseket. (anyáékkal welnesselek)
és már abban is biztos vagyok, hogy néha totál hülyének és egy rakás szerencsétlenségnek néznek a bölcsis anyatársak, de már ezt is elfogadtam. valakinek a dilinyós szerepet osztják.
de azt kell mondjam, hogy boldog halandó, néha hibázó, megbotló, de a minden szarság ellenére kiegyensúlyozott lelkibékával a torkomban, jól vagyok. asszem ez a lényeg. na.
éljen a világbéka!

2013. november 13.

párját vesztett műanyagok

hirtelen felindulásból, meg mert gyorsan kellett műanyagdoboz, két nagyjából közepes méretű. persze nem találtam a dobozhoz a tetőt, vagy a tetőhöz a dobozt. grrr... kipakoltam a szekrényből az összes dobozt és a tetőt. nem kis mennyiség hevert a konyhakövön. igyekeztem összepárosítani az összevalókat. bár az életben minden más is ilyen egyszerű lenne, megtalálni mindenhez a megfelelő párt...
aztán csak azokat pakoltam vissza a szekrénybe, aminek mindene megvolt. 
ezek maradtak:


mi a szöszt kezdjek velük? indítsak egy börzét az ismerősök között? keresem a párom címmel?
valami más ötlet? 

tesztelek

egy erős nőknek való dezodort. 
sosem voltam izzadós fajta, de a szülés óta, valahogy változott a helyzet. na, nem azt mondom, hogy az ápolatlanság útjára tértem és büdös lennék egész nap, de valami más. vagy a  kis geci, genya hormonok, vagy  a sokkal több váratlanabb, izzasztóbb helyzet, de a korábban használt cuccok leszerepeltek. és mivel lehetetlen a napjában többszöri zuhanyzás, a felületi parfümös kezelés meg szart sem ér, és ugye az ember lánya nem hordhat magával váltóruhát sem, (van elég cucc, amit mindig cipelni kell) kellett valami megoldást találni a kialakult helyzetre. a bűznek és a kellemetlen érzésnek mennie kell.
kedves barátnőm vázolta a helyzetet minap, ami gondolom minden gyerekkel rendelkező anyukának ismerős lehet.
hiába kelsz fel időben reggel, hogy mindent elintézz, megcsinálj, kikészíts, az indulás előtti pár perc embert próbáló, kikészítő, kapkodó, leizzasztó. 
én mindennap 8-ig, amire beérünk a bölcsibe totál elfáradok és olyan érzés, mintha már egy napot nyomtam volna le addig. és akkor még ott van a nap nagy része.
kedves barátném javasolta az erős nőknek való cuccost, majd pár napra rá a tévében is láttam a reklámot. nem szoktam az ilyesmiknek bedőlni, és nem is olcsó a cucc, de gondoltam egy próbát megér.
tegnap volt az első nap, hogy használtam. akár egy reklámfilmbe is elment volna, amin tegnap keresztülmentem. a gyerekem beteg, köhög, taknyos, de ez mind nem gyengíti, ugyanúgy pörög ezerrel. úgy alakult, hogy háromszor is el kellett otthonról mennünk. reggel szemészet. minden simán ment. de amikor kijöttünk a rendelőből, a kölöknek esze ágában sem volt felülni a bicajra, úgy gondolta a hatalmas levélkupacban sokkal jobb feküdni. nem jókedvében feküdt ott, mielőtt idilli lenne a kép. hiszti volt ezerrel. ezt úgy egy fél óráig bírtam. már egy kedves öreg néni is a segítségemre jött, hogy hátha ketten meg tudjuk győzni, hogy ott nem olyan jó ám, inkább keljen fel. nem jártunk sikerrel. majd egy szirénázó mentőautó kizökkentette és végre hajlandó volt felülni a bicajra. hazaértünk épségben.
majd nem sokkal később el kellett mennünk a bölcsibe az ebédért és a térítési díjat befizetni. egy újabb izzasztó helyzet következett. majd egy órás könyörgés, hogy elinduljunk végre. nem ment. a végén már mind a ketten sírtunk. teljesen reménytelennek tűnt a helyzet. pár telefont megeresztettem, hátha valaki segíthet, de nem jött össze. majd a sürgősségi mentőhelikopter, hála megjelent az égen és ismét rávehető volt bármire.
ebédet megkaptuk, díjat befizettük, a csúszdán is lecsúsztunk, hazaértünk. ebéd, alvás. kész. azt hittem eddig sosem jutunk el.
majd ébredés után megint csak nyomott az idő, hogy odaérjünk a doktorbácsihoz. mivel közel van, elvetettem a kocsi és a bicaj használatát, persze mindezzel növelve a kockázatot a váratlan helyzetekre. vonattal a kezünkben elindultunk. mivel a dokihoz vezető úton végig látszik egy építkezésen lévő hatalmas toronydaru,  és a sürgősségi helikopter megint hozott valakit, az út sima volt. sőt a rendelőhöz érve még a kórház tetején láttuk is, ahogy a helikopter körül milyen nagy a sürgés-forgás.
a dokinál végezve egy újabb feladat következett, eljutni a gyógyszertárba. itt egy újabb kergetőzés, ellenállás után megelégelve a tötymörgést, az ölembe vettem a gyerekemet (nem könnyű) és úgy botorkáltunk a gyógyszertár felé. majd feladat átadással, a gyerekem intézte a recept átadást, gyógyszer átvételt, sőt még matricát is kapott, teljes volt a megelégedettség és az öröm. feladat teljesítve. már csak haza kellett érni.
csúcsforgalom volt, ezer ember, autó, busz, motor, zebra, elefánt, lámpa.  a pékség jobb célnak bizonyult, mint a haza. választott magának finomságot, örült, és már csak egy zebra és kábé 200 méter volt hátra. de egy újabb hatalmas levélkupac és egy újabb hiszti, vagy végkimerülés kifogott rajtunk. majd a hónom alatt cipelve, másik kezemben  a félig megrágott kakaós csigával elértünk a kapuig. pont akkor értek haza a szomszédok is, három gyerekkel, ami aztán megoldotta a helyzetet. a kölykök nagyon örültek egymásnak, kezdődhetett a hancur, a kötetlen, szabad játék.
kihasználva a nyugis helyzetet a szomszédasszonnyal nekiálltunk a faleveleket összegereblyézni, zsákokba pakolni. nem kevés volt. bosszankodunk is minden éven, hogy mekkora szívás, hogy az utca másik oldaláról is a mi oldalunkra fújja a szél a faleveleket. 
mire sötét lett az udvar is és az utcafront is csilli-villi lett, falevelek zsákokban, a kuka mellé rendezve.
majd befutott az apai segítség is, így nyugodtan a vacsorával is elkészültem.
na, szóval nem kicsit izzasztós nappal a hátam mögött, azt kell, hogy mondjam az erős nőknek való cucc jól szerepelt. a blúzomon nyoma sem volt bűznek vagy izzadtságnak.
de még hátra van egy olyan nap, amikor dolgozok is, azt hiszem az lesz az újabb erőpróba.
csütörtökön iskolákat látogatok, nem keveset, télikabátban, kint hideggel, bent meleggel.
ha ott jól szerepel, akkor megnyert magának és beveszem a márkahűségi listámba.

2013. november 10.

napi szám

egy kis downtempo-s, trip-hop-os zene Angliából, vasárnap estére. őszi, illatos, ködös, színes faleveles, bekuckózós, melegbenlevős, ablakonkinézős, elmerengős hangulathoz...

Bonobo_Days To Come

2013. november 5.

gézamalac

csak mert már nagyon rég volt kép itt, ezen a felületen.


tegnap kiállításon jártunk. nem könnyen, de odaértünk. mindennel próbálkoztam, hogy rávegyem az indulásra. aztán a lámpák nyertek. gyere, megszámoljuk mennyi világít.
aztán a megnyitón teljesen a hangszerek hatása alá került. eddig is tudtam, hogy rendkívül muzikális ez a gyerek, de most már biztos vagyok, hogy nem hagyjuk ki abármilyen hangszer használatának elsajátítását. teljesen odáig volt a zongoráért és a gitárért.
(vajon mikortól lehet a törpéket zene vagy bármilyen hangszeres oktatásra vinni?)
azért is akartam, hogy elmenjünk, mert imádja a Weöres Sanyi bácsi verseit és tudtam, hogy valamelyik kedvenc ott lesz a falon. 
és gézamalac ott volt.


képek innen.

2013. november 4.

rossz pont

ma kaptam egy kedves figyelmeztetést a bölcsiben, hogy ne hagyjam a gyerekemet játszani az udvaron, amikor hazafelé megyünk, mert ezért szólni fognak. az udvar ugyanis nem játszótér.
teljesen magamba roskadtam.
pedig ma tényleg gyorsak voltunk, csak egy kb. 10 méteres sövénykerülést villantott a gyerekem és a kifelé vezető úton lévő műanyag csúszdára rá se nézett. talán ha 5 percet töltöttünk az udvaron, akkor sokat mondok. máskor ez sokkal több szokott lenni, és a csúszdáról le, illetve az alatta lévő kis házikóból ki se tudom könyörögni.
kedves volt a nevelő, tényleg, nem akart nekem rosszat.
én persze már majdnem sírva magyarázkodtam neki, hogy én mennék, tényleg és már mindent megpróbáltam. türelmet gyakorlok, végtelen türelmet és azon vagyok, mert utálom sírni látni a gyerekemet, hogy valahogy meggyőzzem arról, hogy elérjünk a bicajunkig és ne kelljen kiráncigálnom abból a szaros műanyag játékból, miközben úgy sikoltozik, mint akit nyúznak.
szóval szerintem még mindig az a jobb, ha egy kicsit elidőzünk az udvaron, mint hisztitől vergődve, sikoltozva cipelem ki a gyereket és valahogy beleerőszakolom a bicikliülésbe...
majd hazaérve és lenyugodva rájöttem, hogy a francokat magyarázkodtam... ha nem játszótér az a szaros udvar, akkor tegyék már el a kaputól a bölcsi bejáratáig vezető útból azt a tetves, egyébként simán mozdítható, grrrrr... csúszdát, mert ember legyen a talpán, aki egy olyan eleven, hihetetlen mozgásigényes, mellesleg nem kicsit akaratos gyereknek megmagyarázza, hogy az a csúszda, ami mellett elmegyünk, na az nem azért van ott, hogy lecsússz rajta, sőőőt, az aljában lévő házikóba sem mehetsz be. csak szimplán lusták voltak eltenni, mert túl nagy és macerás. vagy pont az anyukák viselkedését és meggyőzési idejét mérik lesikamerával. tudja a fene.
mindenesetre az első rossz pontot megszerezte a bölcsi. egyelőre csak cerkával beírva, de amint tényleg szól valaki, bevésem, alkoholos filccel és nem állok jót magamért. grrrr...

makkároly

üzenet a csajoknak:
jó, jó, egész jó... de nem olyan, mint az igazi, na. porosodni nem fog, ebben egészen biztos vagyok.

2013. október 30.

ez is csak egy nap

ma nagyon jól esett mindenféle kényszer és bárcsak máshol lehetnék érzés nélkül, csendben ülni itthon és dolgozni. 
az ebédet kihagyni, de a vacsorához előkészülni és elkészíteni a pirított hagymás törtkrumplit.
majd délután több heti édességmegvonás után a gyerekemmel elmenni cukrászdába.
egy asztalnál ülni vele és együtt hümmögni a finom ízektől.
majd az elmaradhatatlan hisztiktől megfáradva hazaérni és a frissen vásárolt hurkákat megsütni a sütőben. 
együtt ülni a kiskuktával a sütő előtt és elemlámpával bevilágítani, hogy megsült-e már.
bőven hat óra után, mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül megenni a pirosra sült hurkát, pirított hagymás törtkrumplival és ropogós csemegeuborkával.
majd miután elcsendesedett a ház és a rémmel sem találkoztunk a villámsétán, továbbra is lelkiismeretfurdalás nélkül, az ágyon heverészve bekanalazni a gyerekem által meghagyott somlói galuska maradékát.
ez is csak egy nap volt...

2013. október 29.

rém netán?

vagy csak szimplán bolond az a faszi, akivel már nem először találkozok az esti villámsétán az ebbel.
a kutyám is megáll és csak húzva hajlandó továbbmenni, ha meglátja, de ma meg még vonyított is hozzá. naná, hogy engem is kiráz a hideg. ő meg csak áll a sarkon, mereven néz, ballonkabátban, zsebre tett kézzel, majd elindul és pár perc múlva, amikor visszafelé jövünk, már csak hűlt helye van. én erősödő szívdobogással nézek be minden ajtóbeszögelésbe, az ebem meg a levegőben szimatolva tétován lépked mellettem... hát ilyenek is vannak...

2013. október 26.

hogyan válasszak?

azt hiszem azok a nyamvadt, tolhatós bevásárlókosarak összeesküdtek ellenem. nem járok sokat vásárolni olyan üzletekbe, ahol ezeket kell, vagy érdemes használni, de amikor ilyet kell tolnom, az mindig gyötrelmes és szentségelős. és persze csak akkor derül ki, hogy a kereke úgy áll, ahogy ő akar és nem úgy, ahogy nekem lenne jó, amikor már bent vagyok az üzletben és a fenének sincs kedve kimenni egy újért. inkább végigkínlódom, csetlek, botlok, minden saroknak nekimegyek és elütök egy-két ártatlan vásárlót. önmagában a vásárlás is egy iszonyat fárasztó dolog, de így még inkább.
mit kéne tennem? milyen hadviseléssel vessek véget eme összeesküvésnek?

2013. október 25.

miért szeretem ezt a várost?

egy dolog, amiért szeretem ezt a várost, ahol élek, hogy működik a becsületkasszás háztáji, udvartáji virágcsokor, dísztök, alma, körte ez-az, amaz vásárlás. két saroknyira, kedves, öreg nénikék a kertjükben leszedett éppen aktuális virágokat egyszerű, de mutatós csokorba kötik és kiteszik az ajtajuk elé. egy saroknyira a Teriék éppen dísztököket árulnak, de gondolom hamarosan lesz náluk alma és körte is. egy éve még kitett perselybe kellett a pénzt dobni, de gondolom a környékbeli IQ harcosok és a csakazértisellopom alakok miatt a  biztonságosabb levélszekrényes perselyre álltak át. persze érthető és mindenképpen praktikusabb is.
de ha van elég vagy épp több is a kertünkben, miért ne oszthatnánk ezt meg másokkal is?!
ezek tesznek élhetővé és kedvessé egy helyet.

2013. október 20.

napi bénázás

a frissen vásárolt zoknikat kibontani a gyári csomaglásból és közben az egyik sarkát kivágni ollóval, na, az bénázás a javából.

2013. október 19.

a ruha teszi?

tegnap este három kedvesnek mondható bókot kaptam, három nem kicsit ittas férfitől.
az egyik tánc címen rángatott ide-oda a táncparketten, majd a végén megjegyezte
- szép vagy, jól nézel ki. ugye milyen jót táncoltunk?!
évek óta ismerem, de talán ez volt az eddigi leghosszabb beszélgetésünk, na ha a táncot is belevesszük.
a másik bevallotta, hogy amióta ismer, tetszem neki és imádja a seggemet és a mindenemet. majd ezt hosszasan taglalta, nem kevés szexuális töltettel. illetve megkérdezte, hogy nem járnánk-e össze hetente egy kis erre-arra. megjegyzem gyereke van és csaja, akivel együtt is él. majd nemsokkal a beszélgetésünk után a homlokával  az asztalon biztosan megtámaszkodva elaludt.
a harmadik, aki a legkevésbé állt a lábán a következő kedves szavakat mormolta felém:
- te a molnár kriszta vagy? ja, nem, nem te vagy. te sokkal jobban nézel ki, mint ő.
majd arrébb csetlett-botlott.
ezek után úgy gondoltam, jobb, ha hazamegyek, több hétre elegendő bókkal a puttonyomban.

2013. október 18.

utam

olyan régóta vágyom egy csinos kerti utacskára, kövekkel kirakva... 
minden évben nagy lendülettel belekezdek a nagy kertátalakításba, de az útig sosem jutok el. nagy falatnak tűnik, pedig lehet nem is az. követ venni pénzért, olyan nem is tudom, fura... nem vagyok hajlandó a kőért fizetni. sokba nem kerülne az a pár négyzetméter. lehet sóherség, de inkább más módját választom a beszerzésnek. bárhova megyek, szerzek valami követ. ettől lesz majd egyedi és csak az enyém, ha egyszer végre valahára elkészül.
macskakőből már van három darab. mert persze nem állok neki kiásni a macska köves útból, csak azt hozom el, ami árva és megszólít, hogy vigyem magammal. meg vannak a hegyekről, dombokról összeszedett kövek, szabálytalanok, mohásak.
mert legyen az út szabályos és szabálytalan, mint amilyen az élet is. minden egyes darab hordozzon emlékeket, élményeket rólam, rólunk és legyen a részünk.

2013. október 16.

laza délutáni séta

gyakran megpróbálom a lehetetlent és elindulok egy közös, nagy sétára a kutyával és a gyerekkel, plusz egy műanyag motorral. az elején minden simán megy. mindenki hallgat rám és követi az utasításokat. lassít, megáll, elindul, gyorsít, megvár... ilyenkor ez maga az idill. 
megállunk a parkban, rácsodálkozunk a hulló falevelekre, belemotorozunk és belefetrengünk a lehullott falevelekbe, szaglászunk, szimatolunk, gesztenyét szedünk, elrakjuk a zsebeinkbe, később elővesszük, megcsodáljuk... akár egy családregény, vidám, zenei aláfestéssel... majd az idill szelíd buborékja kipukkan és lassan elszabadul a pokol. csúcsforgalomban, a zebra közepén kell a zsebéből előhalászni az összegyűjtött gesztenyéket, vagy éppen úgy gondolja, hogy ő csak azért is szembemegy az autókkal. (megjegyzem a kutya pórázon továbbra is a másik kezemben van.) semmilyen szóbeli utasítás nem használ. majd valahogy azért átjutunk a túloldalra és biztonságos helyre motorozunk tovább. megnyugszunk. újabb terméseket szedünk, megvizsgáljuk, zsebre tesszük. lejtőn motorozunk le és fel és le és fel... rigót keresünk a bokrok aljában, makksapkát teszünk a fejünkre és a gesztenyékre, majd elindulunk haza. útközben megunjuk a motort és inkább a kerítésre mászunk. innentől már a motor is a kezemben van a pórázon kívül. majd a kutyasétáltatást átveszi a törpe. ügyesen megy neki, sokszor látta már tőlem. az idill újra helyreáll. az vezényszavakat mindkét fél újra veszi. közeledünk a cél felé,de még bármi lehet.
a törpe megunja a társaságunkat és külön utakra vágyik. anyut, ebet, motort otthagyva betrappol a szomszédos óvodához és a kerítésnél énekel hosszasan, majd egy kukával cseverész. nem kevés idő után észbe kap, hogy egyedül maradt, kétségbeesik, visszarohan, megnyugszik, még puszit is ad. úgy tűnik rávehető a hazaútra. de már két lábon nem akar, két keréken sem, kutyapórázba kapaszkodva sem... és innentől egy kutyával a pórázon, egy gyerekkel a karomon és egy motorral a hónom alatt próbálom magam elvonszolni az utolsó kétszáz méteren. lihegve, kipurcanva, nevetve... kicsit elmélázok azon, hogy mit meg nem teszünk azért, hogy a gyereküknek, ebünknek jó legyen, nevessenek, elégedetten hemperegjenek a fűben.

2013. október 14.

kip-kop

nem is tudom, hogy ez most felháborító, vagy nevetséges, hogy a havi bevételem kábé harmadáért (végree!!!) vettem két semmi extra melltartót és egy, jelentem nőcis bokacsizmát. és akkor én még nem is azok közzé a nők közzé tartozom, akik olyan nagyon sok pénzt költetnének a ruházkodásra és nős dolgokra. az egyetlen nőcis luxusom, ha annak lehet nevezni, hogy havonta megyek fodrászhoz.
mások ezt hogyan csinálják és főleg miből, hogy műkörmöshöz járnak, a ruházatuk minden szezonban makulátlan és vadi új?
viszont baromira zavar, hogy az új cipőm sarka kopog. ez is a nőciséghez tartozik?
eddig még sosem volt kopogós cipőm. talán kislánykoromban, akkor még bírtam ezeket a dolgokat. most viszont... tejóéég!
bár, ha belegondolok, a kopogás egyenlő a felhívom magamra a figyelmet. hahó, itt egy jó nő közeleg! asszem tetetek rá egy kevésbé kopogós, gumisarkat...
vagy meg lehet ezt szokni?

2013. október 11.

újra munkafronton

gyakorlatilag az első munkanapom, ami egyben egy céges kirándulás is volt szezonlezáró lazítás és jómagam visszaintegrálása végett, fejbe dobtam 5 méter magasból a kolléganőmet egy telefonnal, majd jobbára feleslegesen megmászattam egy dombot a csapattal, mert azt hittem, arra van amit keresünk.
nem a legjobb belépő, de azt hiszem még azért szeretnek...

2013. október 9.

nyilván híztam

a testtudatom már napok (inkább hetek) óta nem szuperál rendesen. a szülés után volt ilyen, amikor még nem szoktam meg a pocak nélküli állapotot, de a régi sem voltam. átalakult  a testem, de bennem még a régi testem tudata élt.
hetek, hónapok teltek el azzal, hogy folyton olyan ruhákat választottam a turkálóban, vagy a boltokban, ami vagy túl nagy volt, vagy egyáltalán rám sem jött. és hát basszus, most is ez van. hetek óta nem találom el a méretem és ez aggaszt.
megvettem egy olyan darabot, ami régen pont jó lett volna rám, de most nem az igazi. a megzavarodott testtudatom nem hagyott nyugton és hát persze a női önérzetem (már persze ha van olyanom) sem.
és most azon vagyok, hogy helyrebillentsem a zavarodott tudatot a valódival.

2013. október 8.

állbaj

kisebb rémület lett úrrá rajtam, amikor reggel arra ébredtem jóval az óracsörgés előtt, hogy leszakad az arcom, fáj, sajog az állkapcsom. persze egyből bevillant, hogy ez csakis arcüreggyulladás lehet. bassz... más arccal kapcsolatos nyavalyát talán nem is ismerek. mivel még sosem volt bajom az arcüregemmel, meg tulajdonképpen az állam fájt, az aggodalmam valamelyest alábbhagyott, de a fájdalom oka továbbra sem hagyott nyugodni. 
a bölcsikór, elhatalmasodott rajtam, az erősnek hitt immunrendszerem csődöt mondott. házi praktikákat elő, inhaláltam, hagymát pucoltam, inhaláltam, orrspréztem, de semmi. az orrom továbbra is bedugulva, csak akkor folyt, ha ő akarta, a szemem beszűkülve, könnycsatornák kinyitva és az állam továbbra is sajog... alig vártam, hogy végre vége legyen a napnak és ágyba kerüljek. persze biztosamituti még egy inhalálás nem árthat. majd miután vízszintesbe kerültem, felvéve az alvópózt, persze továbbra is bedugult orral, az állam önálló életre kelt és beállította magát a megfelelő pózba (száj kinyit, áll kissé előre tol) a levegő zavartalan ki és beáramlása érdekében. és akkor bevillant, hogy ez csak egyszerű izomláz, állizomláz. grrr...

2013. október 6.

szokjuk az új helyzetet

köszönhetően a bugyborékoló orrú bölcsis társaknak és a szar időnek beköltöztek hozzánk a csigák és vonulnak megint... orrból beszélünk és nem érzünk szagokat. 1:0 a bölcsi és az ősz javára.
de a gyerekemet ez sem dönti le, élvezi az új helyzetet, szépen, kitartóan játszik, hallgat a nevelőkre, és csak háromszor próbálta a lányokat lebirkózni. ha minden jól megy, akkor kedden már ott alszik.
én kimerültem a folytonos könyörgéstől, hogy reggel időben felöltözzünk, majd a bölcsiben újra át a játszósba, majd hazainduláskor a kinti cuccba. ez egy őrület!
de az, hogy egész héten nem kellett itthon főznöm, igazán örvendetes, na, és annál nagyobb kedvvel készítettem a csajoknak vacsit. hála nekik ezt a lusta vasárnapot is lenyomtuk minden kiugró ellenkezés és hiszti nélkül és szünetmentesen vágunk bele az újabb hétbe. talán sikerül holnap reggel magamból valami emberformát faragni és a csigák is elhúznak a szöszbe.

2013. szeptember 30.

helyszínelés

nem így képzeltem a családlátogatást, mint olyat... hogy noszogatnom kelljen a kedves, leendő nevelőnőket, hogy legalább az egy négyzetméteresnek vélt előszobából, a három embernek és egy leendő bölcsisnek kissé kicsi konyhán át a cipőt levéve legalább a nappaliétkezővendégdolgozógyerekszobába bemenjenek, hogy ne úgy kelljen beszélgetnünk, hogy a vállaink összeérnek és premier plánban látjuk egymás szarkalábait. aztán csak bementek, körülnéztek, kérdeztek, de inkább én kérdeztem többet. aztán szépen felmondtam élőben a kockás füzetben leírt jellemzést a gyerekemről és röviden az életünkről. azt hiszem kicsit feszengtek és nem kértek semmit, pedig készültem teával és sütivel. az okos, nagy fiam is nagyon vendégszerető volt, próbálta minden játékát, könyvét megmutatni a néniknek és kedvesen elfogadta az ajándékba hozott bölcsis jelét, ami a cseresznye. ránézett, azt mondta rá, alma, és hagyta, hogy a nyakába akasszam.
na, de ilyen a hazai pálya, és végül is ők nem is helyszínelők, oknyomozók, csak ez is része a rendszernek. holnap meg én leszek berosálva... remélem nem alszunk el... beérünk időben, és nem hagyunk itthon semmit.

2013. szeptember 27.

a kis barna lapozós cseréje

van valami törvényszerű abban, ha az ember fényképes hivatalos okiratát hosszabbítja, leghosszabb esetben tíz évre, hogy a fénykép vállalhatatlan lesz. a kinézetet tekintve vagy betörő, vagy egy drogos elvonó előtt, vagy mint akit éppen kirángattak az ágyból egy fotó erejéig.
de a jó oldalát nézve, talán nem kell többet magyarázkodni, hogy ez is személyi igazolvány és az érvényessége ott hátul a fólia alatt van, kézzel írva, alig láthatóan...

2013. szeptember 25.

nem manga, és nem is pornó

azt vettem észre, amikor olykor-olykor ránézek a blogom látogatottsági statisztikájára, hogy vannak szexuális irányú céllal idetévedt szegény olvasók, aki gondolom csalódottan távoznak is, mert nem azt találták, amit kerestek. itt aztán nem kapnak élvezetet, legalább is nem olllyan élvezetet. ennek oka egyrészről a néha leírt szexszel kapcsolatos szavak, persze ez a kevesebb és a legtöbb idetévedt kattintás pedig az írói álnevemből adódik, ami ugyebár a hentaii. aki kicsit is járatos a manga, anime világában, az máris a homlokához csap, hogy áááá igen, hiszen ez a műfaji megjelölése ezeknek a szexuális töltetű, sokszor pornográf rajzfilmeknek. na tessék!
eredetileg egy i-vel írják, de én pont azért, hogy ne legyen feltétlenül összetéveszthető, dupla i-vel írtam. na persze ez nem változtatott a dolgon egy cseppet sem.
a névválasztás onnan jött, hogy sok-sok évvel ezelőtt egy kedves ismerősöm ragasztotta rám ezt a nevet. volt neki egy japán barátja, akinek sokat mesélt rólam, hogy milyen huncutul tudok nézni és hogy mennyire bír. a huncut pedig japánul hentai, aztán persze más jelentése is van, a perverz... 
de most itt nyilvánosan leszögezem, hogy perverznek egyáltalán nem vagyok mondható, semmi közöm a manga pornóhoz, nem ilyen célzattal és szándékkal ragadt rám ez a név. huncutnak huncut vagyok, az igaz vagy voltam, nem tudom. ismerkedési, flörtölési tudásom asszem mínuszban van, próbálom újratanulni a dolgokat.
mindenesetre a név marad, megszoktam, hozzám nőtt. és ha jól emlékezem még soha senki nem reklamált.
szóval a mangát és pornót kereső idetévedőket ezúton is csókoltatom a fotelemből, és bocsi, de nem tudom nekik megadni azt, amire vágynak... ez csak egy huncut, véletlen egybeesés.

2013. szeptember 24.

ajándék egymásnak

a rendezvényszervezés kemény és baromi fárasztó, ezt már a munkám során is megállapítottam párszor. de ez még hatványozottabban így van, ha az ember magának, a gyerekének szervez party-t. pedig itt most kimaradt az a sokszor igen nehéz tényező, hogy a megrendelő kívánsága, elképzelése.
de hát a saját igényeinkkel és elképzeléseinkkel még maximalistábbak vagyunk. nincs is ezzel semmi gond. szeretem, élvezem, elképzelni, megvalósítani, elfáradni. (elpakolni, rendet rakni, már nem annyira...)
egy dologgal nem számoltam csak, a sok-sok ajándékkal. minden ajándék telitalálat lett. köszönet érte az ajándékozóknak. hálásak vagyunk. 
viszont a karácsonyi ajándékozást eltörlöm idén, de tényleg. annyi új, szép, csodás, hasznos dolgot kaptunk, hogy ezek kitartanak legalább jövő karácsonyig, az tuti. de még lehet tovább is.
viszont támadt egy remek ötletem. mivel sokszor én is komoly gondban vagyok, kinek mit vegyek karácsonyra, és tudom, nem is az ajándék a fontos, hanem az együttlét, az egymásra szánt idő. a hétköznapok, mennek, rohanunk, nincs mindig idő a másikra, leülni, elmélyülten beszélgetni. mivel tavaly is olyan csodás volt a barátokkal karácsony előtt egy asztal körül ülni és beszélgetni, enni, inni, azt javaslom, hogy idén is tegyünk így, sokan, együtt, egy nagy asztal körül, finom ételekkel, remek borokkal, jó zenékkel, hangulatosan, egy általunk megválasztott helyen és időben, az ajándékokra szánt pénzből finanszírozva.
hm?! mit szóltok?!

2013. szeptember 20.

2. szülinap

drága Bende!

ma két éve, hogy megszülettél. és már olyan nagy vagy. az ajtófélfán egyre magasabbra kerülnek a piros strigulák. édes vagy, amikor odaállsz és nézed, hátha megint nőttél egy picit. és nősz, egyre nagyobbra. egyre önállóbb vagy és bár küzdelmesen és mindkettőnk számára keservesen próbáljuk meg a határokat megszabni ebben a hisztis időszakodban, te többet akarsz, én meg kevesebbet akarok engedni... ilyen ez. azt hiszem mindig is így lesz. szóval nézd el nekem kérlek, amikor nagyon mérges vagyok, kiabálok, esetleg a fenekedre is rácsapok és bezavarlak a szobába. ezeket anya azért teszi, hogy ha nagy leszel is tudd, hogy hol a határ és hogy vannak dolgok, amiket nem szabad megtenni. a mostani "rosszaságaiddal" egyelőre anyának okozol szomorúságot, de később lehet a szerelmednek, barátodnak, főnöködnek fogod.
azon vagyok, hogy mindenre megtanítsalak és hogy boldogan tudd az életedet élni. szeretném, ha majd úgy gondolhatnál vissza a gyermekkorodra, hogy az maga volt a csodavilág, tele csupa jó és klassz dologgal.
persze ez a dolog visszafele is igaz, hiszen közben Te is tanítasz engem, nem is kevés dologra.
egész jól kiismerem magam már az autók és a különféle munkagépek között. a vonataidhoz már én is mindenhol látom a lehetséges síneket és már egy csomó dolgon, amin korábban kiakadtam, most már meg se rezzenek.
türelemből még vennem kell órákat, tudom. de, igyekszem nagyon. tegnap is majd egy órán át néztem veled az építkezésen a hatalmas darut és a jövő-menő betonkeverős autókat.
meg aztán a koránkelésben sem vagyok jó, ezen még dolgoznod kell. bár tudod, hogy annak örülnék a legjobban, ha megtanulnál kávét főzni.
azt tudnod kell, hogy a nők mindig mindent túlbonyolítanak és kombinálnak. ezt jobb, ha megjegyzed. és hát anya is csak egy nő. de még lesz időd megtapasztalni ezt számtalanszor.
mindenben nem foglak korlátozni és nem is tehetem, úgy is olyan leszel, amilyen vagy. én csak a háttér leszek hozzá mindig. vigyázni fogok Rád és támogatni foglak, mindig, mindenben. soha semmi és senki nem akadályozhat ebben. ezt tudnod kell.
örülök minden nap, ha rám mosolyogsz, ha azt mondod, anya, még ha egy nap 1000-szer is mondod és köszönöm, hogy szeretsz, mert tudom, hiszen mást nem jelenthet, amikor sírni látsz és mosolyogva törlöd le a könnyeimet és megöleled a nyakamat.
köszönöm, hogy vagy.
boldog születésnapot!
szeretlek
anya


2013. szeptember 15.

nem szeretem nap

ilyenem is van, igen. ez a nap, pedig a vasárnap.
érdekes, most, hogy elgondolkodtam azon, hogy vajon mikortól is van bennem ez az érzés, meglepődtem. azóta, hogy zombihelyre költöztem. ez már tizenhosszú éve. én választottam, én döntöttem, tudom. de akkor lázadó tinédzserként úgy éreztem, minél távolabb kell kerülnöm a családomtól, megmutatni, hogy egyedül is tudok, lenni, létezni, dönteni, hibázni, jól csinálni, valamivé válni. aztán itt ragadtam. azóta is távol a családtól, a szülőktől és azt hiszem a jelenlegi márlehetneegycsaládom érzéstől is.
a hétköznapok mennek, zajlanak, emberek jönnek, mennek, de a vasárnap az vasárnap. az valahogy mindig más. nyomasztóan nagy a csend itthon is, az udvaron is, az utcákon is. magamban meg nagy a tétlenség, tétovaság, sehovasetartozás.
az elmúlt évekhez képest persze örülhetnék is egy kicsit, hogy a vasárnap az anyaszabadnap is. nem arról szól, hogy a nap minden percében, órájában egy kicsi, imádni való emberke óhajait, kívánságait, igényeit szolgálom (ami azért valljuk be, kedves anyakollégák, nem mindig olyan szuper jó dolog, néha elfáradunk). de sokszor még ennek sem tudok örülni, mert ilyenkor aztán tényleg csak én vagyok. és azt hiszem nem mindig akkor vágyom a magányra, amikor az éppen adódik. de nem várhatom el a barátaimtól sem, hogy a vasárnapot, ami tényleg a pihenésé, a családé, a regenerálódásé, hogy velem töltsék. szóval tanulom ezt az érzés, már jó ideje feldolgozni, elfogadni, figyelni, hogy mi zajlik bennem ilyenkor. van amikor felülkerekedek magamon, a nyomasztó érzésen és a házimunkába menekülök, ami aztán tényleg kikapcsol, vagy sétálok kirándulok egy jó nagyot négylábú cimborámmal (közben persze egy árva lélekkel sem találkozok, de hát ezért is zombihely). de olyan is van és azt hiszem ez a legrosszabb, de a magam részéről meg a legkiürítőbb, hogy egyszerűen befordulok és csak fekszem, alszom, a kettő között meg menekülésképp amáshova, olvasok, filmet nézek és hagyom az érzéseket, hogy jöjjenek és hassanak rám, könnyestől, mindenestől.
közben meg tudom, hogy egy vasárnapnak nem ilyennek kell lennie... de majd lesz jobb és más vasárnap. lennie kell.

2013. szeptember 11.

napi szám

a mai számot a szembe szomszéd, nagy valószínűséggel milkós házaspárnak küldöm.
nem vádolnám magam kukkolással, de mivel a nap nagy részét a nappaliétkezővendégdolgozógyerekszobában töltjük, aminek az ablaka az utcára, ennélfogva az utca másik oldalán lévő házakra néz, így elég nehéz nem észrevenni dolgokat. 
a szemben lévő csodaszép ház az évek során sok szép felújítást kapott ajándékul. talán egy éve hirdették meg nem kevés, huszonpár millióért. korábban egy 5-6 fős család élt benne, így nagy valószínűséggel, ami persze kívülről is látszik, a két szint minimum 150-160 négyzetméter körül lehet. nem kevés, igazán élhető terület ez kérem. azt gondoltam, hogy majd egy család költözik ide újra, de nem így lett, hanem egy igen hideg, rideg, szerintem velem egykorú, harmincas házaspár. a ridegséget, hidegséget csak onnan gondolom, hogy nem igazán bratyizósak. persze nem kérem én, hogy szimpatizáljunk, de amennyire én látom őket, valószínűleg ők is látnak minket és mivel ez egy klassz kis utca, jó, értelmes emberekkel, (őket is annak vélem) legalább a köszönésig jussunk el, ha összefutunk a ház előtt. de nem. ők maradnak a faarcnál. én azért továbbra is köszönök, kedvesen, illendően.
amióta ideköltöztek nem telik el úgy hét, hogy valami szakember, naaagy autóval ne állna meg a házuk előtt és rövid időn belül ne történne valami újabb tuning, az egyébként sem lerobbant (sőőt) házon.
ma pölö tetőfedők jöttek, nagy létrával, hosszú mérőszalaggal, nem kis örömet és látványosságot okozva vele a gyerekemnek. szóval asszem lecserélik az egyébként makulátlan tetőt. ilyenkor kicsit szomorkodok, hogy basszer, a mi kis társasházunk meg nem nagyon jut egyről a kettőre... de majd talán lassan nálunk is alakulnak a dolgok, most, hogy állandósulni látszik a lakóközösség.
szóval a napi számot ridegéknek:

Lil Wayne_A Milli


a legkisebbik

pár éve, amikor a Bálinttal beköltöztünk a lakásunkba, egyik este átjött a szomszédasszony kétségbeesve, hogy tudnánk-e a három alvó gyermekükre vigyázni, mert nekik be kell menniük a sürgősségire. semmilyen külsérelmi nyomot nem láttam rajta, de mielőtt bármit is kérdezhettünk volna, nevetve és sajnálkozva felvázolta az esetet. miközben az ágyban az egyik oldaláról átfordult a másikra, a kis lábujja beakadt a lepedőbe. nem tudtuk nevessünk vagy sajnáljuk, de a legegyszerűbb a mindkettő együttérzés együttes használata volt.
kis idő múlva hazaértek. a diagnózis az volt, hogy az a fránya legkisebbik valóban eltört.
szar dolog, mert begipszelni nem lehet és a javaslat csak annyi volt, hogy amennyire csak lehet kímélje magát a lábak használatától. három gyerek és egy sokszor vidéken dolgozó férj mellett... hát ez szinte lehetetlen.
azóta is emlegetjük az esetet egy-egy közös beszélgetés mellett.
viszont álmomban sem gondoltam, hogy velem is megtörténhet. basszus.
persze az a fránya kis lábujj már csak ilyen. mindig beakad valamibe. mindig belerúgunk vele az asztal a szék vagy az ágy lábába. de még törés sosem fordult elő velem. viszont most lehet.
tegnap egy szokásos hisztiroham alatt amikor a saját akaratomat és igazamat próbáltam a  gyerekemnek megmagyarázni, bizony bizony az a legkisebbik éppen beleakadt a szék lábába. fájt, fájt, de gondoltam majd elmúlik. hát nem múlt, sőt, lila lett és nehézkes vele a támaszkodás és bárminemű mozgás.
a kérésem az lenne a szarságokat és testi-lelki kínokat osztogató abárkitől, bárhol is legyen, hogy szálljon le rólam és szívasson mást. erre a hónapra már elég. előre is köszi. maradok hű tisztelője.

2013. szeptember 7.

negyvenkettő

pár hete minden nap egy küzdelem. a gyerekem egy újabb fejlődési szakaszba lépett, ami mindig nehéz és gyötrelmes, addig, amíg meg nem találom a megfelelő kulcsot a zárba.
az élet, a mindenség meg minden végső kérdése kutyafasza ahhoz képest, hogy hogyan vedd rá a gyereket, hogy levegye a pizsamát, kicseréld a pelust, felöltöztesd, elindulj vele valahova, elaltasd ebéd után, kezeld a folytonos hisztiket, sikításrohamokat és, hogy olyat tegyél neki, amit elfogad, megcsinál, partnered lesz benne és kimerészkedhess vele együtt a világba, de ha nem is a világban, legalább a városba, boltba, abárhova elintézni holmi világi dolgokat.
szégyen vagy nem, de be kell valljam, alig várom, hogy este legyen, hogy vége legyen a napnak, elaludjon. aztán persze megint gyorsan reggel lesz, és a helyzet eddig nem nagyon változott. küzdök, küzdünk, ki-ki a maga akaratáért.
fárasztó és rendkívül kimerítő, néha már azt érzem feladom és nem bírom tovább, valaki mentsen meg ez alól a teher alól, vagy mondja meg mit kell csinálni, hogy jobb legyen. aztán az elalvás előtti mantra, hogy holnap is legyen elég erőm, vagy a nemtommimiatt, de valahonnan mindig jön egy adag újabb erő, amivel le tudom gyűrni a következő napot is. de nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás és így kéne csinálni.
persze még akarok gyereket, egyet mindenképpen. nem is értem... jobb az a teher, amit mi magunk választunk, mint ami csak úgy adódik az életünkben? értük tesszük, vagy magunkért?
a fenébe is, lehet az élet, az univerzum, meg minden végső nagy kérdésére a válasz nem is negyvenkettő, hanem ők, akik egy kiadós, szoba falait is megrengető hiszti után a szemedbe néznek, rád mosolyognak és hozzád bújnak...?

2013. szeptember 3.

miértek

nem gyakran, de időnkét újra és újra felmerülnek a gyötrő miértek magamban az állapotomra vonatkozóan. alapvetően úgy gondolom, elfogadtam a helyzetemet és jól érzem magam, biztos lábakon állok, nem süllyedtem depresszióba, a gyerekemnek érzelmi biztonságot nyújtok, vannak barátaim, akik figyelnek rám, akikre én is figyelhetek, vannak céljaim, vágyaim. de mindig történik valami, ami kizökkent, elgondolkodtat és előhoz belőlem ezt-azt. jelen esetben egy film, amit tegnap este láttam, végre, naaagy moziban, lábakat feltéve, teljesen belemerülve.
szóval, hogy miért van az, hogy lassan már három éve társtalanul élek?
hülyén nézek ki?
hülyén viselkedek?
szar alak lennék?
ez a karmám? tuudom, a karma az, ami éppen van, amiben éppen vagyok...
be lennék zárkózva?
túl akaratos vagyok?
azért van, mert gyerekem van?
azért van, mert nem vagyok hajlandó közösségi oldalakon virtuálisan élni a szabad óráim?
vagy mert nincsenek új emberek körülöttem?
mások által elfogadhatatlanok lennének az elveim?
elfelejtettem, hogyan kell csábítani vagy egyáltalán ismerkedni? elsorvadtak az erre való érzékelőim?
megöregedtem?
vagy lehet már minden valamirevaló pasi elkelt?
az a baj, hogy kutyám van?
vagy mert piros suzukim van?
de lehet azért, mert nincs magassarkú cipőm?
vagy mert nem szeretem a szivacsos melltartót?
vagy mert egészen tegnapig a banánfát banánfának hívtam, pedig az nem is fa, hanem fűféle?
...
szóval ilyen és efféle kérdésekre keresem a választ. van értelme?

2013. augusztus 27.

napi szám

két kedvenc együtt, na az csak jó lehet. ha jól emlékszem a Vadimot valami győri fesztiválon láttam, hallottam élőben először. ASM-éket még sajna nem volt alkalmam élőben élvezni, de majd egyszer biztos, remélem. mondjuk Párizsban egy lebújklubban csodás lenne...

Leader_DJ Vadim feat. Asm


járatos

vagyok a szar témájában, most már végképp tagadhatatlan.
ezidáig a gyerek és kutyaszarban szereztem széleskörű tapasztalatokat, de tegnap egy spontán tanfolyam keretében, megérezve a vidéki romantika illatát, megismerhettem a ló és szamár szar összetételét, az idő függvényében az egymásra rakódott mennyiség keménységét, eső hiányában a porózusságát. rendkívül élvezetes, jó pár órás vasvillázás, lapátolás, gereblyézés, szarhordással a hátam mögött bátran vállalom ez irányú, szar témába vágó, villázó, lapátoló, netán zacskózó, eltakarító kérdéseitek megválaszolását.
köszönet a tegnapi tanfolyam összes szarozó résztvevőjének a lelkiismeretes jelenlétét, hozzáállását.

2013. augusztus 23.

sztárálom

tegnap éjszaka rendkívül intenzív álmom vala. szinte mindenre emlékszem. ez ritka.
álmomban zsuzsa voltam. családi állapotomat tekintve, ahogy a valóságban is, egyedülálló, gyermekes anyuka. a gyermekem neve jordán volt. magamat kívülről csak egy pillanatra láttam, amint egy tükör előtt állok, csodás kék ruhában. egy tehetségkutató verseny döntőjére készültem az öltözőben, szívemben teljes izgalommal. énekeltem, nem tudom milyen lehetett a hangom, de a színpadon állva úgy tűnt, a közönség a lábaim előtt hever és imádják, ahogy énekelek.
aztán arra ébredtem, hogy a gyerekem bebújt mellém és kiskiflinagykifliben továbbaludtunk. az álom nem folytatódott és nem tudtam meg, vajon zsuzsa nyert-e a tehetségkutatón...

2013. augusztus 22.

intimivi

ez most asszem tényleg intim lesz. (Barna, ne is olvasd tovább)
egy ideje próbálok magamnak melltartót venni, mert a régieket széthordtam, elszakadtak, nem tartanak.
megbízható márkaboltban vásárlok, mert márka hű vagyok, de erről majd máskor egy másik posztban, és szomorúan tapasztaltam, hogy nincs rám való normális melltartó, csak szivacsos, de azt meg elvből nem veszek fel, mert büszke vagyok a saját formámra és nem akarom, hogy más formájú, hegyes cickóim legyenek.
az eladó igazán kitett magáért, mert előáll azokkal a darabokkal, amelyekből kiszedhető a szivacs, de azok közül a méretemnek megfelelő kosarat nem töltöttem ki és az egyel nagyobb vagy kisebb szintén nem volt jó. az eladó is feladta, mondta, vagy szivacsos, csúcsos, vagy semmi. maradtam a semminél és a régi szakadt, elnyűtt, kedvenc daraboknál.
a fehérneműk másik alsóbb rendű darabjai is összeesküdtek ellenem, de lehet ebben is csak én vagyok a béna, mert azt tapasztaltam, hogy az intimbetét, mint oly kedves, hasznos, fontos női kellék csak a pamutot komálja. a latex, poliamid, nylon darabokra aztán az istenért sem tapadna oda. ezzel is csak erősítve azt, hogy a nehéz napokon az ember lánya maradjon a pamutrakéta, nagymami méretű bugyogóknál.

rászántam magam

és az általános hisztiket, valamint a legyenmindenkéznélhaéheshaszomjashabeszarik estekre majdnem mindig felkészülten játszótérre járunk. már kétszer voltunk. és a kettő az már rendszeres. ezt a középiskolás, igen jóseggű, szürke bársonynadrágos fizikatanárom is megmondta már.
és nem is olyan rossz.
sikerült egy igen jó állapotban lévő játszóteret találnunk, ami bringával könnyen megközelíthető (gyalog nem vállalnám be minden nap). körbe van kerítve, ami nekem igen nagy segítség, mert még a gyerekem sem tudja átmászni és eddig még csak egyszer akart a kapun kimenni, akkor is egy kutya miatt és egy szintén kajla gyerek miatt, akinek az anyukája sem igen zavartatta magát abban a pillanatban, amikor a nagynak mondható gyereke kirohant a játszóteren kívül kikötött kutyájukhoz és a kinyitott kaput meglátva az én gyerekem is nekiiramodott nem kis sebességgel. 100 méter sprintet kellett lenyomnom, hogy elkapjam.
de ettől a malőrtől eltekintve, minden nagyon tuti, klafa. kedvesek és (a kapura is) nagyon figyelmesek az anyukák. a játékok jó állapotban vannak és biztonságosak. vannak padok, virágok, árnyék, nagy tér.
majdnem minden igényt kielégít. egy dolog nincs, az pedig a wc, és most hogy lékúrán vagyok, nem könnyű na. de megbirkózok ezzel is.
ha pedig nem szimpi valaki, aki ott van, akkor nem beszélgetek vele, ha szimpi és akarok, akkor beszélek. ilyen ez.
azt hiszem ma is elmegyünk és talán még meglesz a kinyúvasztott baszóbogár, ööö, akarom mondani bodobács, amit a gyerekem és még egy kortárs kölyök már két napja birizgál és mutogat.

2013. augusztus 16.

villám hírek

a hiba nem az ön készülékében van. valóban elmaradtak a bejegyzések. oka technikai. egy genya villám belebaszottvágott a háztetőnkbe. hangosan, ijesztően, szívbajhozóan,  károkat okozva a tetőben és a technikai berendezéseimben. és most várok, hogy a biztosító kár rendezzen, fizessen, javítson és kiderüljön mi a szösz van, kell-e új gépbe beruháznom (már régóta kéne). és bevallom kicsit még élvezem is a tv és számítógép, internet nélküli napokat és közben már nagyon vágyom egy új, csinos, hibátlan, zökkenőmentesen működő, suhanó gyorsaságú laptopra/netbookra. aztán még a végén lehet hálás is leszek annak a genya villámnak.

2013. augusztus 7.

szimatséta

pár napja a trópusinak mondott meleg miatt, meg úgy általában véve is vannak napok, amikor semmi, de semmi kedvem nincs elhagyni a lakást, kertet, udvart. itthon minden könnyebb, átláthatóbb, kiszámíthatóbb, elviselhetőbb.
csak este szoktam kimerészkedni, amikor már elcsendesedett a ház, elsötétült az utca, hogy az ebem napi legalább egy szimatsétája meglegyen. ma is így volt. összeszedtem a napi adag pelust, meg a kutyaszart az udvarról, ami jobbára a szomszéd kajla kutyájáé, aki esküszöm többet szarik egy nap, mint a gyerekem egy hét alatt.
szóval így egy zsák szarral a kezemben, az egész napos izzadságtól ragadva és valószínüleg nem igazán frissen illatozva, az utolsó erőket és energiákat felhasználva, egy lelkes ebbel a nyomomban kiléptem az utcára, persze egy újabb kakira váró zacsival a zsebemben. nagy távot nem teszünk meg ilyenkor, mert bár még sosem ébredt fel, de anya vagyok és aggódok... az a pár száz méter, a lakástól a színházig, pont annyi, mintha csak kikísérnék valakit és még csacsognánk a kapunál. na, meg persze az eb megkapja a napi idegen szimatadagot és tudja, hogy a zacsit is meg kell tölteni.
ahogy így caplatunk, vagyis inkább araszolunk, arra lettem figyelmes, hogy én is szimatolok. ugyanis úgy tűnt éppen akkor, vagy azelőtt nem sokkal végezte, vagy végzett az utcában lakó összes pasi, férfi, apu, papa, srác az esti zuhanyzással, illatos, lehengerlő tusfürdővel. 
a kutyám orra fűről fűre, az enyém meg nyitott ablakról ablakra szimatolt. felfrissültem és jót mosolyogtam...
köszönet az utca férfijainak a kellemes szimatélményért. ez a bejegyzés részükre és a már félig elfogyasztott rozéfröcsi az ő egészségükre.

2013. augusztus 6.

napi szám

és akkor egy jó kis szám az elektronikus, kísérletező zene világából. ébredéshez, reggeli kávéhoz, elinduláshoz, gyerekneveléshez, trópusi hőséghez tálalva.

Bibio_A Tout A L'heure

2013. július 31.

szókincsbővülés

még azért a szinonima és az idegen szavak szótáránál nem tartunk. azokat egy rövid időre még hagyjuk porosodni és csak a gerincét nézegetjük, simogatjuk.
de rövid időn belül az eddigi mama, papa, anya, apa, dodó családtagok szócsoportunk, valamint az alma (minden gyümölcsöt, zöldséget megnevező) szóval büszkélkedő gyümölcs szócsoportunk immáron tátááám kibővült az eper szóval.
büszkén hangoztatja, mondogatja, ismételgeti miközben esténként locsolja a hatalmas (1x1 m) eperföldünket vagy miközben türelmetlenül nap nap után figyeli és várja a teraszon folyton termő, egyre csak pirosodó eperszemeket.

2013. július 29.

hűs helyek

három hűs helye van a lakásnak. az egyik a nyitott hűtő előtt állva, a másik a fürdőszobában, egészen közel hajolva a tükörhöz, éppen abban a helyzetben, ahogy a szempilláimat szoktam kifesteni, a harmadik pedig a teraszon, de csakis a hajnali órákban.
a gazdaságosságot és az eredményességet tekintve azt hiszem egyik helyen sem túl szerencsés eltölteni a napot, hogy átvészeljem a forróságot.

2013. július 25.

egy zsák bugyi

a gyerekem nyaralni ment, ezért, mint minden anyaszabadnapon, írtam egy listát temérdek teendővel, kisebbekkel, nagyobbakkal, amiket meg kéne csinálnom. persze nem mintha más napokon nem listából élnék, de majd (állítólag) ez is elmúlik a homeokúrának köszönhetően, amit most nyomatok.
na mármost ezeken a listákon vannak dolgok, amik valahogy sosem kerülnek sorra, és csak halasztódik, amíg rá nem szánom magam. és most rászántam magam egy ilyenre. a zoknis és bugyis fiók átválogatására.
hálátlan feladat, de kikapcsoltam minden nosztalgikusos és majdjóleszmégmásnemanehéznapokon, meg itthonelszaladgálnibenne gondolatokat és pikk-pakk megtöltöttem egy méretes szatyrot. fellélegzett mindkét fiók. voltak olyan darabok, amiket kábé 10 éve hordtam albérletről albérletre, majd ide ebbe a fiókba. őrület. mégis mire vártam?

2013. július 19.

Tisza parti móka

gyermekkorom nyári színhelyén, egy igazán jóbaráttal (még ha 10 évente találkozunk is), homokkal (még ma is volt a bugyimban), ezer szúnyoggal (még a jövő héten is vakarni fogjuk), motorral (ami többéltű), főtt kukoricával (ami roppanós és édes), görögdinnyével (ami csak úgy jó, ha a könyökünkről csöpög) és hát persze a Tisza. köszönjük azt pár órát Veletek!


2013. július 17.

napi mérleg

egy lerágott mókus kéz és kissé összerágott mókustest
egy lerágott tigris láb és kissé összerágott tigristest
egy szétrágott gumilabda
egy szétrágott teniszlabda
egy csilli-villire felújított kerti hintaágy, recycling napellenzővel
egy csilli-villire megmosott, kitakarított kis piros autó
egy begyulladt csuklóízület
egy begyulladt ujjízület

nem, nem a dzsungelban vagyunk és nem mi vadásszuk a vacsoránkat. csak a gyerekem tulajdonképpen jófej volt és a kis kutyának adta az élethű műanyag mókust, a nagy kutyának pedig az élethű műanyag tigris. azok meg persze jóízűen csócsálták, mert azt hitték azért kapták. 
meg aztán megy a foci ezerrel a kutyákkal is. ők az igazán jó játszópajtások, csak hát a játék heve... ugye...
én meg bezzeg hintaágyat újítok már több napja az igen precíz apuval, amit persze élvezek ám, csak egy-két-három mozdulatot nem nagyon szokott a kezem csinálni, és most már napok óta azt csinálja. de megérte, mert anya nagyon elégedett, örömmel hintázik és hűsöl végre. mert a napellenzőre az ő elmondása szerint már 15 éve vár és most végre elkészült, igazán remek, recycling és még azűrből is látják.
aztán kocsit is mostunk az igen precíz apuval, amire meg már én várok, vagy inkább akartam már vagy 1 éve... szégyenletes bűn tudom. de szerintem a kocsitakarítás az igen is férfi feladat. ők tudják csak igazán kellő odaadással és figyelemmel és alapossággal ezt megcsinálni. tessék, én megpróbáltam, igyekeztem úgy csinálni, ahogy az apu mosta mondta. meg is lett az eredménye. most befáslizott csuklóval és kábé 3 ujjal alig vagyok képes gépelni. persze, mintha muszáj lenne...

2013. július 15.

ígéret

az utóbbi fél évben megdupláztam az eddigi harmincvalahány ööö 24 évben tett állatkerti látogatásaim számát.
bár gyerekkel nem könnyű, még úgy sem, hogy egy gyerekre, jelen esetben az én eleven gyerekemre jutott felügyelőként egy anya, egy mama és egy papa. a közel 4 majd 5 óra séta alatt a felügyelők lefáradtak, lezsibbadtak, lábaik elnehezültek, a fejük sajgott, de a gyerek továbbra is futott, pörgött, majd a kijárathoz érve az érmével működő rendőrautóról vonatra, repcsiről csacsira, helikopterről versenyautóra szállt
(a fene vigye a marketingesüket, hogy pont oda tetette azokat a gyereketodaragasztóésnemeresztőbizbaszokat).
ennek ellenére hősanyaként ígérem, hogy a jövőben a közelünkben fellelhető állatkerteket is meglátogatjuk, vállalva azt a még nem ismert körülményt, hogy a gyerekem már majd beszélni is tud, ami szerény sejtésem szerint még inkább kiszipolyozza majd a zsibbadt anyaagyamat. nem elég, hogy futnom kell majd és a medve ketrecéből kiszednem a gyereket, de még a kérdéseire is korrekt, érthető, kielégítő választ kell adnom.
azt hiszem itt az ideje beszereznem egy usborne enciklopédiát gyermekeknek, de persze saját részre.

2013. július 13.

az ásvány választ

mondta nekem az eladó, miközben az ásványmedálokat csodáltam egy boltban. eltökéltem akarok egyet, mert nem a megszokott módon és formában voltak tálalva, hanem ízlésesen, szépen megmunkálva, vagy épp csiszolatlanul. kértem a fickó segítségét, de meggyőzött, hogy nincs nekem arra szükségem, hagyjam csak, hogy az ásvány válasszon ki engem. és kiválasztottuk egymást. szép, de igazán,  és csiszolatlan, mint én...
majd utánanéztem, mert tudtam van valami horoszkópikus vonzata ezeknek az ásványoknak. és azt kell mondjam, frankón kiválasztott engem ez az ametiszt.
nem mondanám magam túlontúl spiritiszta embernek, sőt sok helyzetben nagyon is racionális tudok lenni, de mégis van valami vonzalom és hajlam bennem eme irányba. a horoszkóp nem különösebben izgat, nem az abban leírtak határozzák meg a tetteimet. dolák saly után nekem a horoszkóp már csak gonoszkóp marad, de azért találok persze benne magamnak használható, ésszel felfogható dolgokat.
kicsiny fejemben az innen-onnan összeszedett elméletekből áll össze az én világképem, amiben persze nagyon is van összefüggés a lentnek a fenttel, a kintnek a benttel, a földnek az éggel, az embernek az egésszel, a kicsinek a naggyal...
na, de ahonnan idekanyarodtam, az az ametiszt. lesz rám hatása, azt remélem. mert van összefüggés közte és köztem.