2014. november 26.

többet

kéne írnom. jót tenne, jó lenne.
ahogy látom hónapok óta kussolok és egyre kevesebbet írok.
reggel kicsivel 6 után kelek. lassan kávét főzök, imádom a kávé lefolyó hangját. egyedül, ebem mellett kucorogva kómásan behörpintem. a nap talán legnyugodtabb pillanatai ezek. bár már bennem dübörög az idő nyomasztó terhe, hogy jaj, nem mélázhatok, futnak a percek. 7-kor ébresztem a gyerekem, lassan, puszival, suttogva. nála is ezek a legnyugodtabb pillanatok. lassan előcammog a szobájából és vagy a hűtő előtt állva, vagy a fotelban ülve dönti el, mit szeretne reggelire. igazi férfi, már most. majd a reggeli után, félig felöltözve, félig hajat szárítva már tényleg nagyon nyomaszt az egyre gyorsabban telő percek. a gyerekem már nem nagyon engedi a segítséget az öltözködésben vagy bármiben, szereti ő maga megoldani. ügyes és önálló, de lássuk be, a mi tempónkhoz képest, jaj... őt az idő nem nyomasztja. ő még ettől a tehertől mentes. de jó lenne megtanulni újra úgy élni, lelassulva, mindenféle időtől és beosztástól mentesen.
az ovi itt van a szomszédba. nagyon jó, hogy kézen fogva, kipufogókat számolva vagy esernyő alatt nevetgélve, csacsogva csak átsétálunk. az oviban már otthonosan és rutinosan mozog. jó látni és jó tudni, hogy jó helyen van. 
az ovi ajtón kilépve jön a következő rohanás haza. talán még egy röpke séta belefér az ebemmel. aztán irány a meló. a főnök könyörtelenül, minden nap pontosan ott áll a kocsijával. kicsit az van most, hogy nem szeretek dolgozni. szerintem az év vége...
majd meló után rohamtempó az ovihoz. szörnyen nyomaszt, hogy minden nap én vagyok a az utolsó anyuka, aki elhozza a kicsi fiát a csoportból. de örül nekem, a nyakamba ugrik és csimpaszkodik. ez olyan jó. itt aztán megint a hülye idő nyomasztó terhe, mindjárt ránk zárják az ovit, sietni kell. kint már sötét, a kipufogókat is alig látjuk, de kézen fogva, ugrándozva megyünk. útba ejtjük a pékséget, ahol már ismernek minket, a gyerekem már egyedül kéri a napi kifli vagy szabadon választott finomságát. közlekedési lámpákat figyelünk, közben milyen jó a kifli csücske... anyaaa, zöööööld! átmegyünk, még néhány kipufogót megnézünk, egy van, vagy netán kettő, nagy vagy kicsi. az ajtót már egyedül nyitja, és már a mozgásérzékelő lámpa is érzékeli és felkapcsolódik, nagy élmény ez neki. üdvözöljük ebünket, jó itthon, édes otthon. el kéne lazulnom, de nem megy. vacsi kell, meg holnap ebéd nekem. utálok főzni. és rájöttem nem a főzés maga az utálat tárgya, mert emlékszem még volt idő, amikor szerettem főzni, hanem az idő, amit nem tudok a gyerekemre szánni. igyekszem minél gyorsabban elkészíthető dolgokat főzni, de csodákat én sem tudok. 5-től 6-ig számtalanszor jön oda hozzám a gyerekem, hogy anya, gyeje... vagy tudok menni, vagy nem... ha igen, akkor az jó neki is, nekem is. utálok főzni. pedig  a gyerekem nagyon szereti a hasát. férfi, a javából. hús az bármikor, és bármennyi. de azért  a salátát is megeszi, ha olyanja van és ma megittunk mind a ketten egy-egy nagy pohár banános joghurt turmixot. erős az anyai, női jelenlét, na.
fürdés előtt egy kis bohóckodás belefér. kergetőzés a szobában, majd csikizés és puszi roham. annyi érzelem van benne.
a fürdés is már majdnem önálló, de várja még az utasításokat, hogy mit mosson még meg. majd kap néhány percet a zuhany alatt. játszhat. szereti. 
a fognyüvőmanókat minden este elzavarjuk, már nem jár sírással a fogmosás. a pizsamát egyedül veszi fel és a könyvet is ő választja ki. most a nagy kedvenc a Weöres Sándor verseskötet és Kifli kutya. a kedvenc verseit már kívülről fújja, a Kifli kutyában meg emberhez hasonlítja a kutyák tulajdonságait.
az elalvás nehézkes. engem nyomaszt az idő, hogy fut, rohan és még mennyi a teendő, nem kéne elaludnom mellette. de olyan jó hozzábújva, százszor hallani tőle, hogy anya, szeretlek! mondd, hogy én is.
utána fáradtan összepakolni, netán teregetni, majd a fotelba leülni csak egy kicsit, de tényleg csak egy percet. majd a fotel fogva tart és nem ereszt. de ebem egyre türelmetlenebb, hogy most már én is kérek belőled és abból a finomságból, ami az ajtó mellett a zacskóban van és a hűtőben lévő pástétomból... és persze a szokásos estipisikakiszimatséta.
a miutcánk mostanában csendes és hideg. csak a kémények füstölnek és az ablakokon keresztül szűrődik át némi melegség. hazaérve már nincs kedvem semmihez, csak az ágy hívogat, meg a régóta ki nem nyitott, de már régen elkezdett könyvek. majd pikk-pakk éjfél vagy mindjárt egy, mint most is. és pár órára vagyok én, és az ágyam, aztán kezdődik minden elölről...

2014. november 16.

szeretetkapcsolataink tökéletesítéséért

hogy kerül egy antivallásos és még csak nem is házas nő, azaz én egy vallásos házas kurzusra?
hát, hogy hogy nem, önszántából. nem, nem tértem meg, és nem is tervezem. ez nekem továbbra is túl... nem is tudom milyen. nekem ez nem oké, na.
de mivel egy barátnőmről volt szó és már régóta halasztgatott, tologatott látogatáson történt a fenti eset, igyekeztem mindenben a kedvébe járni. hát elmentem. gondoltam majd jól meghúzom magam a hátsó sorban, meg talán még valami érdekességet is leszűrök az előadásból. de aztán nem így történt. az előadás végén lelkesen közölték, hogy akkor most jön a kiscsoportos műhelymunka, ahol kivesézzük a témát. (a téma egyébként konfliktusok a házasságban volt.) na, hát a megbújás nem ment, még be is kellett mutatkozni, pár szóban mesélni magunkról. gondoltam poénosan kivágom magam, a pálma mellett ülve, kék hajjal, hogy x.y. vagyok, a kakukktojás, egyedülálló és gyermekét egyedül nevelő nő vagyok. erre aztán megörült a csoportvezető és kedvesen nyugtatgatott, hogy jaj, de jó, hogy itt vagyok. itt a helyem. ne bújjak el... nem is vagyok kakukktojás, ők mindenkit szívesen fogadnak maguk közzé. blablabla...
majd pedig még a témához is hozzá kellett szólnom. bár így utólag visszagondolva, annyira tipikus, egyedülálló hozzászólásom volt, hogy csak na.
na, mindegy is, érdekes volt hallgatni a házasságban élőket a témáról. és hát bevallom egy-két dolgot fel is írtam magamnak mementóként, mert talán, egyszer, valamikor, én is találok majd egy valakit, akit beengedek az életünkbe. bár házasság vagy párkapcsolat, szinte majdnem ugyanaz, ugyanúgy dolgozni kell mindkettőért, tudatosan, egymásért.
annyit viszont sajnálok, hogy ilyen összejövetelek miért csak vallásoséknál vannak? világiék miért nem igyekeznek azon, hogy akár iskolai keretek között megtanítsák az ember fiát vagy lányát arra, hogyan boldoguljanak az életben, párkapcsolatokban, házasságban. akkor talán más lenne a világ és nem lenne ennyi magányos, vagy elvált nő és férfi... talán...