2013. április 30.

só volt

aszongyák, ha kiborul a só, akkor veszekedés lesz.
hát lett... de ha mindezt a gyerekem nem azután csinálta volna, hogy pont végeztem a szokásos lefekvéselőttrendbeteszemakonyhát mániámmal, akkor nem dorgáltam volna le ennyire az üvegszilánkok között állva és nem kukucskált volna nagy, kerek, rémült szemekkel az ajtófélfa mögül... 

2013. április 28.

trash metál kalandozásom

a metál zene és a hardcore valahogy sosem állt közel hozzám. nem utáltam, nem is hallgattam.
barátaim vannak az említett szférából, sőt zenészek is, éppen ezért, itt volt az ideje, hogy közelebb engedjem magamhoz ezt a zenét. 
meg aztán az elmúlt hetekben, amióta megláttam a Sepultura plakátját, erős késztetést éreztem, hogy nekem oda mennem kell. a csajok furán is néztek rám... hát, hogy ők oda... nem, ne haragudjak... és hogy én mééé...
aztán drága másik barátaimnak hála társaságom és jegyem is lett. félelem nem, de a várakozás izgalma annál nagyobb volt bennem. és nem csalódtam. ugyan a szöveget egyik fellépőnél sem értettem, talán csak egy-két szót, de az energia  és az erő, ami a színpadról áradt, az volt az igazán nagy hatás. váááá... és ahogy az ember rákapcsolódik a ritmusra, a dübörgő, zúzós gitár és dobfolyamra... na, az felért egy wellness stresszkezelő hétvégével. az ember kisimul tőle.
a Sepu énekese, az a benga, iszonyat nagy fickó egész megjelenésével és mély basszus Barry White-os bugyilehúzó dörmögős hangjával meg teljesen letaglózott. a hideg futkosott a hátamon és lúdbőrözött a mindenem. 
ezek a figurák miért nem adnak ki meselemezt gyerekeknek? a dörmögős, dorombolós hangjukra tuti minden gyerek elaludna, selymes, mély, édes álomba zuhanna (anyával együtt).
na szóval a hajamat nem növesztem meg, hogy a legközelebbi koncerten rázhassam, és szegecses bőrmellényt sem fogok hordani, sőt tetkóm sem lesz, de ha legközelebb is késztetést érzek, hogy elmenjek akár egy metál vagy hardcore koncertre, akkor nem fogok habozni. nyugger módon a hátsó sorból, a laza, roggyantott terpeszben álló, térdgatyás, tetkós lábú, enyhén leeresztett vállú, fejrázós vagy bólogatós, zsebre dugott, hol felemelt kezű rajongók mögül fogok csendben ivimód rajongani.

2013. április 19.

napi szám

egy újabb ivizenére bukkantam... nem is gondoltam volna, hogy ennyire bejön nekem az indie pop...
hallgassátok őket!

Brooklyn-ból
The Drums_How It Ended



2013. április 5.

paradicsomi állapotok

a cím megtévesztésre ad okot... nem, nem arról van szó, hogy dőzsölünk a boldogságban, újjászülettünk a beköszöntő tavasztól, vagy kigyúrt, barna testű férfinépség legyezgetne egész álló nap... nem sajnos nem... minden a régi... vagyis nem, mert ebem megszépült a kutyakozmetikusi ápolásnak köszönhetően. ollan szép lett, hogy csak na... meg a gyerekem is újul nap, mint nap. csak egy a sok közül, hogy megtanult a szar időnek köszönhetően a lakásban motorozni... de legalább biztonságosabbnak mondható, mint a járda. azóta már kemény egy napot (mer véletlenül nem esett se a hó, se az eső) a szabadban is gyakorolta. csak én purcantam ki a végére az utána loholástól.
magamról nem igazán mondhatok semmi megújulásnak nevezhetőt... sőt, úgy érzem, ha nem lesz pár napon belül tavasz, vagy meleg és életzöld a fákon, bokrokon, akkor kész, feladom... győzött a tél... és elfogynak a tartalékaim idegileg, türelmileg, nőileg, anyailag... az anyagiakról meg szó se essék, mer az úgy is tart, ameddig tart. az ember a lényeg nem a pénz.
na, de vissza a paradicsomi állapotokhoz. szeretjük a paradicsomot, ezt kijelenthetem. én is és a gyerekem is. el is határoztam, hogy az egy hete tartó sonka, sonkával esetleg tojással vagy tojáskrémmel és tormával megerősített menüsorunkat feldobom paradicsommal. a nagymaminak hála kaptunk házilag hidegen eltett isteni paradicsomlevet. az terveztem, hogy csinálok sonkáshusisparadicsmosrizset. nem nagy cucc, sitty-sutty megvan, nincs vele nagy cécó. közben persze, ahogy egy nő szokott, gondoltam még csinálok ezt-azt. játszok a gyerekkel, berakok egy adag mosást, elteszem, kidobom, elpakolom, kicserélem... mintha nem kettő, de legalább tíz kezem lenne... és itt a baj... azt gondoltam egy kézzel is ki tudom venni kamrapolcon összegyűlt tojástartókat, de mivel kábé 1x1 méteres piciny polcon helyezkedik el a kamrám, ahol aztán a szartól a repülőig minden van jól bezsúfolva, a baj meg is lett. az egy liter hidegen eltett paradicsomlé a földön, a szőnyegen landolt nagy csörrenéssel és loccsanással. szép látvány volt, a paradicsomtócsa meg méretes. kár, hogy nem volt idegzetem lefotózni... de az ismeretlen hang és látvány a gyereket is odacsábította, nem kíséreltem meg, hogy magára hagyom a tócsát és a gyereket.
nem kis morgolódás és anyázás közepette eltüntettem a mesterségesen kialakított paradicsomtavat. bevallom nem volt könnyű. a szivacs szart sem ért, a felmosóval nem is próbálkoztam, maradt a kezem, kockáztatva a szilánkok általi sérüléseket... megúsztam persze sérülés nélkül... és bár a szívem szakad meg, de a wc-ben végezte az isteni, de már szilánkos paradicsomlé. 
vészesen közeledett az ebédidő és mint tudjuk, ha egy férfi nem kap időben ételt... ajjjajj...
nem volt bé tervem, de volt bolti sűrített paradicsomom a hűtőben. csak azt nem tudtam, láttam, hogy már fel van bontva... addigra már idegIvi szuper gyorsaságra (nem vagyok ideges, csak gyors...) kapcsolt és a nagy kapkodásban sikerült a bolti paradicsom nagy részét a hűtőben kiöntenem... itt már csak nevettem... és higgadt nyugalommal kitakarítottam a hűtő azon polcát, majd a maradék paradicsomléből elkészítettem a vágyott ebédet. mire fogyasztható lett, már nem is kívántam és csak a rend kedvéért és, hogy együtt együnk az asztalnál megettem a gyerekemmel együtt.
szóval ennyit a paradicsomi állapotokról... és megint esik... a paradicsompiros gumicsizmám, már szinte a lábamhoz nőtt.

2013. április 3.

mamutokra vadásztam

imádok társasozni, nem tudom, hogy mondtam-e már.
azt hiszem gyerekkoromban sikerült ezt igazán komolyan űznöm. akkor nagyon. de most, mostanában... az utóbbi jó pár... lehet akár tizenvalahány éve is valahogy nem sikerült. voltak ugyan fellángolások, egy-egy jól megszervezett baráti összejövetel, ahol aztán komolyan belecsaptunk a lecsóba, de egyébként valahogy mindig egyedül voltam ezzel a lelkesedésemmel. egyik pasim sem komázta eme hóbortomat. nem akartak velem kártyázni, sem társasozni... pedig milyen fasza. vannak olyan játékok, ahol lehetsz genya, vagy nagyon jófej, de persze egyiket sem szabad komolyan venni... ez benne a lényeg, a játék, a szitu, a móka, a bénázás... együtt lenni, többen az asztal körül egy kitalált környezetben, szabályokkal, bábukkal, kártyákkal, pénzzel, mamutokkal, fegyverekkel, kincsekkel, indiánokkal, házakkal, állatokkal, növényekkel... annyi-annyiféle minden... 
tegnap este hajnalig vadásztam a mamutokra, gyűjtöttem nyáron és télen a nyersanyagokat, ereklyéket... és olyan, de olyan jó volt, még akkor is, ha a legvégén mindig utolsó lettem... legyőztek a gyerekek...
ezt akarom, szeretném sokszor barátokkal, családdal...
de totál nem vagyok képben az új csudaklassz társasok rengetegében... annyi van, de melyik a jó?

2013. április 1.

szokásaim

igazán örömteli az estét és a hajnalt tojásfestéssel tölteni... csak még legyen időm reggel felszalagozni őket, mielőtt az első locsoló megérkezik.
és a formázott főtt tojásaimat ne is említsem... bakker a sonkát nem szeltem fel... életlen minden késem... ilyenkor jól jönne egy férfikéz... amit elővehetnék a fiókból megcsinálni ezt-azt...
az idő(járás) meg a bolondját járatja velünk... nem is tudom eldönteni, hogy a bringát vegyem elő vagy a szánkót tegyem el...