2015. január 30.

férfiségek és f(h)iúságok

avagy a nők fodrásznál tett erőfeszítései a férfi elismerő tekintetéért és szavakkal kifejezett dicséretéért

vannak dolgok, amik igenis genetikailag kódolva vannak a férfiakban. azt hiszem ilyen a fodrász téma is. mármint konkrétan az a tény, hogy nem veszik észre, ha a nők a fodrásznál jártak. én eddig azt hittem az én kicsi fiam ez alól kivétel. cööö! hiszen minden egyes fodrász kalandom után élvezettel fedezte fel az új színeket a hajamban. hajmosásnál többször figyelmeztetett rá, hogy anya, ugye nem mosod ki belőle a kéket, lilát, stb... és elégedetten vette le rólam a szemét, amikor a hajamban valóban megmaradtak a színek hajszárítás után is.
majd miután új évet kezdtünk és úgy éreztem megért pár dolog a változtatásra, gondoltam a hajam terén kezdem, és finomodok, azaz a lázadásomat nem feltétlenül a színek tobzódásában és feltűnőségében fogom kiélni. így is lett. a hajamban fellelhető színeket a sokról kettőre redukáltuk.
kedvenc fodrászom meg is kérdezte, hogy mit fog ehhez szólni a fiam. mondtam neki, hogy lehet picit csalódott lesz és pár napig még keresni fogja a színeket, de aztán majd csak lenyugszik.
a fodrásztól hazaérve, belekezdve az otthoni rutinba, a gyerekem mellett többször elmenve, igyekeztem felhívni magamra és a változásra a figyelmet. de valahogy nem sikerült. majd már nem bírva az elismerés és dicsérő szavak nélküli állapotot, rákérdeztem.
- nyuszika! mit szólsz anya új hajához?
gyerekem egy pillanat erejéig abbahagyta a játékot. keresően végigmért, majd talán még a szemöldökét is felhúzta:
- igen?! és játszott tovább, nem foglalkozva se velem, se a hajammal.

2015. január 26.

micsodaa?!

és igen, a legváratlanabb pillanatban, a magunk által bebeszélt legszarabb formánkban jönnek a váratlan fordulatok, amikor az öledbe hullik egy óriási adag pozitív visszajelzés.
a feladat pedig az, hogy a zsák tartalmával jól kell gazdálkodni és nem kell megvárni, hogy kiürüljön.

2015. január 20.

blogszülinap

ha már az előző évben oly sok említésre méltó dologról nem sikerült írnom. ezt most ki nem hagyhatom. 5 éve írom a blogomat. hűű! azt hiszem soha semmiben nem voltam még ennyire kitartó. bár idén sok-sok történet bennem maradt, de nem hagytam abba. és magamhoz mérten ez nagy dolog.
ha visszagondolok, hogy mi volt 5 évvel ezelőtt és mi van most, hát sok minden változott, bár a lelkiállapotom jelenleg nagyon hasonlít az akkorihoz. akkor úgy éreztem nehezen fogok talpra állni egy párkapcsolati válságból és hogy összeomlott minden, ami addig biztos volt, most meg úgy érzem tehetetlen vagyok a gyermekem dackorszakával. minden egyes napot kudarcként élek meg és remegve megyek az oviba, hogy vajon ma mi vár rám és hogyan sikerül észrevétlenül, sikítozás, szekrényalábebújás és totális ellenállás mentesen hazajönnünk. ma sem sikerült. és azt estét sem úsztam meg, hogy ne zokogjak a kanapén tehetetlenül és kétségbeesve. persze nem megúszni akarom a dackorszakot és az egész gyereknevelést, de most elakadtam és nem találom a megfelelő utat, eszközt, csatornát a gyerekem felé. és ez nagyon nehéz.
hát ilyen is tud lenni egy blogszülinap nálam. ma inkább nem koccintok. de lesz jobb. tudom.

2015. január 19.

még mindig a dac

minden nap egymilliószor mondom, hogy légy szíves, körítve mindenféle szerintem csábító, motiváló indokkal, érvvel, ötlettel... de egymilliószor a válasz rá nem, nem, nem... vagy esetleg jó-jóó... aztán mégsem történik semmi... aztán sírok a kétségbeeséstől.  nagyon nehezen bírom...

2015. január 13.

napi szám

na persze nem a mai. még decemberben találtam rá és néhány baráti összejövetelen be is vetettem már. az énekesnő, aki ebben a klipben nem éppen egy angyali arccal megáldott popdíva, az életben persze sokkal nőbb és bájosabb teremtés. természetesen megint egy osztrák, pontosabban bécsi banda, a Fijuka egyik énekesnőjének, a fura nevű, nemtom milyen származású, Ankathie Koi szóló albumán jelent meg ez a remek szám. nem mellesleg az album legjobb száma. hangulatában és zeneiségében a nyolcvanas éveket idézi. simán látom magam előtt, ahogy a aerobikoznak rá a színes fejpántos, neoncicagatyás, lábszárvédős, hónaljig felvágott tornadresszes dauerolt hajú fiúk és lányok.
mindenesetre feszültséglevezetésre, rögtönzött tánchoz, főzéshez, házibulihoz, utazáshoz, bringázáshoz egyaránt remek lehet.
nekem meg akkor legyen az évindító napi számom.

Ankathie Koi_Kate, It's Hunting Season

2015. január 9.

kop-kop... lakik itt még valaki?

azt hiszem elég a hallgatásból. nem így terveztem, nem akartam ennyit nem írni. nem sikerült. kipurcantam, elfáradtam, szétestem...
a decembernek úgy mentem neki, hogy na, akkor most megdöntöm a mindenidőklegtöbbbejegyzésűhónapját, hááát nem jött össze. pedig történés, lejegyzésre érdemes esemény volt bőven. csak a szavak nem jöttek. elfogyott az erő, az elszántság, az akarat, meg a minden. pedig a december valahogy úgy tűnt már lazább lesz, több idő jut amindenre, a készülődésre, a barátokra, magamra. így is volt, csak erre a szavakkal, gondolatokkal, érzésekkel töltött virtuális naplóra, erre nem jutott. sajnálom. 
egy ideje már éreztem, hogy valahogy semmi nem oké velem, körülöttem. a magam, magunk harmóniája valahogy felborult, különösebben nem változott semmi, minden a megszokott rendben, logisztikában, néha káoszban, telt. életünk és a magán(y) életem sem változott. feladat talán több volt, van, de egy olyan mozgékony, intenzív, nagyon élő gyerekkel, mint az én drága, imádott fiam, hát valljam csak be nyugodtan, igen csak embert próbáló feladat minden egyes nap. és talán itt a bibi, hogy sokszor érzem azt, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég egymagam, nem így kéne, nem adok elég figyelmet, nem adok eleget, mert annyi a minden más, amit meg kell csinálni, el kell intézni, jönni, menni, megfelelni, teljesíteni a kurva, elvárt óraszámot... hogy minden egyes nap végére úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom, ami a végén a kukában végzi.
csak a feladatok, időpontok kattogtak a fejemben, és a fejlődés, haladás, az én, a nőségem meg sehol. bár nőségről már régóta nem beszélhetek, az valahol nagyon rég elveszett és eltávolodott tőlem. és ez itt a másik bibi. azt hiszem már akkora a fal körülöttem, hogy ha füstjeleket küldenék a fehér lovon engem kereső lovag felé, akkor sem találna meg, mert a golf-áramlat elvinné a szöszbe délre. meg persze a csengőm sem jó továbbra sem. pedig körülöttem annyi csodálatos, igazi, ízig-vérig nő van, akiknek belepillanthatok az életébe, érzéseibe. velük vagyok a döntéseikben, nagy pillanataikban és persze kudarcokban is, és valahogy mégsem ragad rám semmi. lehet persze ez nem így működik? de akkor hogyan?
szóval ezek és a még sok más, köztük a még mindig nem véglegesített munkahelyi faszomtudjamitfogokcsinálni és a gyerek mellett hogyan nyolc órában. szóval ez nekem elég így év végére, meg már év elejére, hogy azt mondjam a világ bekaphatja! elhúzok északra és darabjaimra hullok, hogy aztán majd a sokszor szétszakadt, de megragasztott építési útmutató alapján összerakjam magam, a magam erejéből, és újult erővel vessem bele magam az életbe, az életünkbe.
ez van. néha semmi sem jó, semmi nem úgy működik, ahogy kellene, ahogy szeretném és néha padlóra kerülök. 
de már tavaly kijelentettem, nem tudom milyen előérzetből, indíttatásból, hogy 2015 a lehetőségek éve lesz. így legyen. és éljek minél több lehetőséggel, ami nekünk, nekem, az életünk, életem áramlásának jó lehet.
összegzésnek és újévi elhatározásnak legyen ennyi... feladat akad bőven.