2016. március 20.

normál vagy hullámos

egy igen komoly, több éves megfigyelés eredményeként arra jutottam, hogy ha normál és hullámos chips között kell választanom, akkor a hullámosat választom. hogy miért? egyszerű a válasz.
ha a hullámosból egyet bekapsz, az olyan, mintha a normál chipsből egy marékkal kapnál be... és akkor még ott van az egész zacskó többi hullámos chips...

2016. március 9.

(rém)álom

évszakváltás van. lemerültünk, egyfolytában betegeskedünk. én egész jól tartom magam, de már villog a kijelzőm, hogy újratöltés, vagy épp teljes szoftverfrissítés szükséges a továbblépéshez. egyfolytában aludnék. a hétvégén, ha összeszámolnám, akkor biztos, hogy több lenne a vízszintesben töltött idő, mint a függőlegesben. bár sokat alszok, de nem jól, nem pihentetően. egyik este, amikor a gúz valamikor hajnalban megjelent mellettem sírva, fájlalva a pocakját, mondanom sem kell, hogy lőttek a pihentető alvásnak. csak forgolódtam. majd amikor sikerült elaludnom, a következő álomba zuhantam.
a helyi színház megbízott, hogy írjak egy darabot, amiben az egész társulat benne van, és sok-sok néző kíváncsi majd rá. viszont minderre két napom van, azaz még annyi se, mert a színészeknek meg is kellene tanulni, színpadra vinni, próbálni és a premier előadás már meg is lett hirdetve, bizony-bizony két nap múlva.
mondanom se kell mekkora terhet vettem ezzel a vállamra. bár az okot, okokat nem tudom, hogy vajon miért is vállaltam el, hiszen onnan indult az örült rémálom, hogy a feladat már megvan. halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi a szöszről írjak, hogy az aztán siker is legyen. csak ültem, járkáltam, feküdtem, sétáltam és nem jött semmilyen ihlet. a színészek egyenként zaklattak, hogy ők milyen szerepre vágynak, és legyek velük jószívű és írjam meg nekik álmaik szerepét. aztán jött a díszlettervező, a kellékes, a jelmezes, a világosító, az igazgató, a marketinges, a portás, a büfés, hogy akkor mi van már... és az idő is csak ketyegett, én pedig úgy éreztem, hogy menten megörülök, és a körülöttem lévő millió post-it-ra írt ötlet és karakter megfojt... aztán megszólalt az ébresztő és én olyan mérhetetlen kimerülten és fáradtan másztam le az ágyamról, és álltam neki kávét főzni, mintha le sem feküdtem volna... 

2016. március 1.

a pörkölthegyen túl...

kérem szépen fejlődök! isteni, remek, olyan igazán igazi, ahogy az anyu, vagy a mama is csinálja, na pont olyan pörköltet sikerült tegnap rittyentenem. elégedett voltam magammal és a gyerekem is. igazán elismerően nyilatkozott még a ma esti vacsoránál is.
pedig aztán nagyon utálok főzni... az örült mindennapos logisztikában, hogy mikor, honnan, hova és aztán még a fityfiritty, meg hogy főzzek is, de nem mindegy persze, hogy mit... a legtöbbször pont nem azt szeretné ami van, vagy ha a kedvencét főzöm, akkor meg tuti csak szimplán vajas, sárga vajas kiflit kér és semmi mást... szóval így nehéz, és nem is inspiráló. meg több napig már ő se akarja ugyanazt. meg aztán két főre? vagy inkább másfélre? baromi nehéz. persze tudom, hogy még mindig könnyebb, mint mondjuk ötre, akik ötfélét akarnak. szóval csak csendben lázadok, és próbálom a jó oldalát nézni, és ha utálom is, valahogy élvezettel és szeretettel csinálni. 
mondjuk, ha hagymát pucolok, akkor hagyom, hogy folyjon a könnyem, és szemfestékem és egy kicsit sírok is, igaziból, mert jól esik. vagy ha tésztát gyúrok a pizzához, szinte majdnem minden héten, akkor a tészta pont attól lesz isteni jó, hogy a gyúrásba beleadok minden összegyűlt feszkót, és ütöm és csapkodom. nekem is jó, a tésztának is jó. vagy ha a hétvégi zablisztes gofrit sütöm, az azért is jó, mert közben mindent lehet csinálni. porszívózni, teregetni, telefont nyomkodni... mert ha véletlenül megégne az sem baj, mert én pont úgy szeretem, keményen és ropogósan. ha meg nem ég meg, akkor puha lesz,  és azt meg a gúz szereti. szóval ebben sincs már bosszúság.
azt hiszem ez lehet a fejlődés, alázatban és elfogadásban is...