2014. október 30.

napi szám

megfogadtam a szülinapi egyik jókívánságot, amit e-mailben kaptam. ez a nap a tiéd. érezd magad jól a bőrödben. légy azokkal, akikkel szeretnél. csinálj olyan dolgokat, amihez kedved van. hallgasd hangosan a kedvenc zenédet. egyél sütit, dupla adagot...
jelentem jól érzem magam a bőrömben. számomra kedves emberek vettek körbe egész nap. amit csináltam, ahhoz kedvem volt. a mindenhetimignon is megvolt. ez meg akkor legyen a napi számom... kedvem is lenne végigszökkelni a világon... minden nagyon rendben van...

Simian Ghost_Never Really Knew

2014. október 29.

rosszindulat a miutcánkban

kell, hogy írjak a miutcánkban élő gonosz és eredendően rosszindulatú emberekről is, merthogy vannak és köztünk élnek. sajnálom szegényeket, mert az a sok energia, amit a folyamatos beszólásokra, rosszindulatú megjegyzéseikre fordítanak, fordíthatnák másra, sokkal építőbb dolgokra is.
van a szemüveges, nyugdíjas néni, aki ráadásul még nagymama is, mert már számtalanszor láttam az unokájával is. legelőször akkor volt vele atrocitásom, amikor még terhesen, hatalmas pocakkal sétáltattam ebemet a miutcánkban. már korábban is kiszúrtam, hogy mindig az ablakban sasol és azzal az égető, semmi mással össze nem téveszthető szemmel verő tekintettel bámul az ember lányára. aztán egy nap lehet a geci kis hormonok vagy talán az anyatigris szólalt meg belőlem, de nem bírtam megállni szó nélkül, ahogy felszólított hangos szóval, hogy reméli összeszedem a kutyám végtermékét és nem akarom otthagyni. először próbáltam szép szóval a tudtára adni, hogy én mindig és, hogy nem véletlenül van a kezemre húzva a kifordított bundakesztyűt formázó nylon zacskó, csak mint látja, van egy nem kis méretű púp a hasamon és nem megy olyan könnyen a lehajlás, inkább a guggolással próbálkozom, csak lassított felvételben... de persze nem hatotta meg, már azt is kezdte a fejemhez vágni, hogy a kukáját is lepisilik a kutyák és a járda és a fű... még mindig nyugodtan próbáltam az értésére adni, hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy mindez a sok-sok vétek az én kutyám lelkén szárad... tovább paprikázta magát. én meg úgy döntöttem kár rá az időt fecsérelnem. pukkadjon meg magában az ilyen hülyepicsa ember.
nem messze tőle van az utca réges-régóta üzemelő virágboltja, akinek a tulajdonosa hasonlóan rosszindulatú és nap, mint nap szem és fültanúja vagyok, ahogy trágár szavakkal illeti a boltja elé álló autósokat, mert, hogy neki a rendőrség engedélyezte a kukás, vödrös helyfoglalást, mert, hogy virágot szállít (na, persze a nap 24 órájában, bruhahha). és ez csak az egyik dolog, a kutyásokat sem kíméli. engem is elkapott egyszer. sikítva ijesztett rám, amikor egyszer pont a boltja előtt végezte nagy dolgát az ebem. 
- ugye nem ide szarik a kutyája?
- de mondom ide. ne aggódjon, nem állt szándékomban itt hagyni. (nem véletlenül van a kezemre húzva a kifordított bundakesztyűt formázó nylon zacskó.)
- na, de a szagok és a minden a füvön marad, és a többi kutya megérzi, és ők is ide fognak szarni és a hugy...ni... és csak mondta és mondta.
én meg ott álltam egyik kezemben a kutyával a másikban a gyerekemmel és határozottan közbevágtam, hogy leállítsam a teljes erővel pörgő centrifugát:
- ugye nem gondolja hölgyem, hogy a kutyasétáltatásra felmosóvödröt is viszek majd magammal, hogy lemossam a füvet. ugye nem?!
- nem kéne erre sétáltatni a kutyát!
és erre már megint nem szóltam semmit, hanem kézen fogtam a gyerekemet, másik kezemben a bezacskózott végtermékkel és ebemmel és továbbsétáltunk a járdán, ami ugyebár közterület, ahol mindenkinek szabad járása van, akár innen, akár onnan és még akár a füvön is.
a nő meg tovább forrongott magában.
természetesen azóta sem változtattam meg az útvonalat, és számtalanszor eljárok egyik és másik rosszindulatú asszonyság háza előtt is. sokszor látom, ahogy az ablakban vagy a függöny mögött sasol és szemmel ver mind a kettő én pedig mosolyogva feléjük biccentek hátha egyszer rájönnek, hogy az életet lehetne rosszindulat nélkül is élni és nem csak forrongani a saját mérgükben.

2014. október 21.

mennyi minden kell a villanyóraleolvasóbüdösbácsi boldogságához?

elgondolkodtam, hogy néha mennyi minden kell ahhoz, hogy valaki nagy elégedettséggel és örömmel nyugtázzon egy küldetést. jelen esetben a villanyóraleolvasóbüdösbácsiról van szó, aki épp az imént végzett és milyen nagy örömmel és elégedettséggel távozott, hogy minden órát le tudott olvasni a házban és nahát, hogy mindenkit itthon talált. 
megjegyzem nem lehet könnyű az élete, egy villanyóraleolvasónak, aki ugyebár akkor dolgozik, amikor mindenki más és emiatt naná, hogy nem talál otthon senkit.
de ma nálunk, köszönhetően a csillagok állásának, mindenkit itthon talált.
mivel a lépcsőházban javában dolgoznak a festők, könnyedén be is tudott jutni a házba.
Ilonka néni, lett lévén 93 éves, nyugdíjas, ő mindig itthon van. kivéve, amikor nem, merthogy jár piacra, boltba, vérvételre, gyógyszerbeállításra. 
az alsó szomszédnál meg szerencséjére, mármint a villanyóraleolvasóbüdösbácsinak, pont villanyórát cserélnek.
a másik szomszédasszony meg pont beteg, bár gondolom marhára örült, hogy a villanyóraleolvasóbüdösbácsival kell cseverésznie munkája nehézségeiről, hogy mit, hogyan tud és nem tud a nap járásának köszönhetően lefotózni és rögzíteni, vagy kerekíteni a kerekítés szabályainak megfelelően, na de ha a vállalatnál meg más kerekítés szerint kell kerekíteni, amit aztán a szemére hánynak gonosz kis felettesei. szóval nem könnyű neki, na, mármint a villanyóraleolvasóbüdösbácsinak.
és akkor még engem is itthon talált, mert én meg a főnökömre várok, hogy végre valahára bejelentse a szerencsétlen,véletlen balesetnek köszönhetően összetört okos telefonomat, és hogy még a messzi Indokínába való utazása előtt kapjak egy cseretelefont, merthogy még biztosítás is van rá.
szóval ezen a cudar, esős, borús napon csupán ennyi kellett, hogy mosolygósan, elégedetten, boldogan távozzon a város egyik házából  a villanyóraleolvasóbüdösbácsi.

2014. október 7.

olyanok történnek

velem mostanában, mint felrobban a sütőben a padlizsán, mer' ugye elfelejtettem levágni a végét.
vagy az évek óta tervezett/halogatott képek végre felkerültek a falra, mer' ugye megmondtam édesapámnak legutóbbi ittlétekor, hogy most tényleg nem csinálunk semmit, nem kell javítani, szerelni, festeni, átépíteni, csak pár képet felrakni, pontosan tízet.
vagy, hogy elhívtak randizni (hány év után is? négy?!) és annyira berosáltam, hogy két nap múlva lemondtam, mer' ugye-ugye...
vagy, hogy a gyerekem apjának a csaja az egyik kedvenc szórakozóhelyemen hátat fordított nekem és nem szolgált ki, mer' ugye nem tudja szegényke, hogy rám már ugyan nem kéne féltékenynek lennie.
vagy, hogy idén szörpben őrzöm meg a kertünk kincseit, mer' hogy időhiány miatt lekvárt nem sikerült eltennem télre.
meg olyan is, hogy az önértékelésem megint a béka segge alatt van, mer' hogy egyre gyakrabban érzem azt, hogy erre vagy arra alkalmatlan vagyok. 
na, meg még ez is, hogy a nagy devizamentő mizériából nekünk megint nem jut semmi, mer' hogy a mi bankunk, azon pár bank között van, aki pert nyert az állam ellen.
és még egy újabb macskakővel bővült a gyűjteményem, mer' hogy ahonnan felszedtem, éppen mozgott és pont elfért a kezemben.
vagy, hogy virághagymákat is ültettünk, mer' hogy készülünk a jövőre, a tavaszra...