2015. május 27.

a türelemről

az nekem sosem volt... aztán szépen lassan lett, hol több, hol kevesebb.
még mindig van mit tanulnom. nyugalomban, békességben lenni a jelenben. megélni a pillanatot és nem vágyni a napok gyorsabb múlására, hogy megkapjam... hogy már az legyen... hogy ott legyek... hogy vele legyek... hogy velük legyek... hogy egyedül legyek...
egyfajta figyelem és fegyelem... magamra, másokra, a világra...

2015. május 26.

a szeretet apró öltései

és akkor vannak azok az apró észrevétlen gondoskodás és mégiscsak a végtelen szeretet megnyilvánulásai, amiktől aztán minden kicsi kocka a helyére kerül... csodás az élet...
hetek, hónap óta tátong egy nem nagy, de nem is kicsi lyuk az ebem fekhelyén... pont akkora, hogy minden nap kipottyan belőle egy kis szivacstöltelék, ami aztán a porcicákkal kalákába összeállva demonstratív jelzik a kosz és a lyuk jelenlétét. már rég megoldhattam volna a problémát, hogy bevarrom a lyukat, de annyi ilyen, apró javításra váró és még sok más teendő van a listán, hogy ez mindig elmaradt. a kiesett szivacsok vagy a kukában, vagy visszadugdosva a lyukban leltek időszakos nyugalomra. mígnem aztán édesanyám itt járt a hétvégén. persze össze-összeakad a bajszunk, kaptam hideget, meleget, ahogy azt egy gyerek kapja az anyjától szeretetből, aggódásból, gondoskodásból, segítség gyanánt...
aztán ma a melóból hazaérve, porcicákat sepregetve a szokásos rutinnal felkaptam az ebem fekhelyét és fogtam volna be a lyukat, hogy kirázás közben ki ne potyogjon a töltelék és lám a lyuk édesen, észrevehetően össze van öltve... hát mi ez, ha nem az anyai szeretet...

gubancok, amik egyszer kisimulnak

van az a nap, van az a helyzet és szitu, amikor jobb nem lenni emberekkel és emberek között... inkább egy sötét erdőben, vagy ha erdő éppen nincs a közelben, akkor bent a takaró alatt, és akkor nyugi van és csak az van, ami az ember lánya fejében van... az is éppen elég. kikapcsoló gomb híján, mert még meditációban azért nem jutottam el odáig, hogy csak úgy pikk-pakk, sitty-sutty, kikapcsoljam a gondolatokat... azok ott vannak könyörtelenül, tekeregnek, ficánkolnak, fel-fel bukkannak, sutyorognak, búgnak az ember fejében... összekuszálódnak, összeállnak olyan gondolatokká, amik aztán akár jól ki is készítik az embert... próbálok minden napra felkészülni, hogy majd akkor mit fogok gondolni, hogy fogok viselkedni, milyen flottul kezelem majd a helyzetet, úgy hogy a másiknak ne ártsak vele, ne legyek sok, hogy legyek kellő figyelemmel és alázattal, hogy jól gondoljam meg, hogy mit mondok, hogy tartsam csak magamban, amit egyből legszívesebben rázúdítanék...  de hát ez nem mindig megy... ez olyan nehéz... főleg azokkal, akik nincsenek benne nap mint nap az életünkben, csak távolról szeretnek és tartják rajtunk gondoskodó tekintetüket, kezüket... nem akarunk egymásnak rosszat, de akarva, akaratlanul folyton megbántjuk egymást... nem könnyű ez, sem kicsiben, sem nagyban... de a szándékaim jók és nem akarok én ártani senkinek sem... szeretet és béka! ...és gumicukor!

2015. május 21.

napi gúz

Bende fürdés után kacagva a nyakamba ugrott, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- anya! ott van Bende a szemeidben...

2015. május 20.

Veronika kettős élete után szabadon... az én kettős életem...

amióta gyerekem van, azóta kettős életet élek. és ez nem tudom, hogy jól van-e így. egyelőre ez van, de mivel sokszor befészkeli magát a gondolat a fejembe, hogy ennek talán másképp kellene lennie, előbb vagy utóbb nyilván változni fog, változtatni fogok rajta.
azt is tudom, hogy ez miért van így... nyilvánvaló, hogy azért mert, egyedül nevelem a fiam. és mivel nincs akivel megosszam a mindennapokat, a jókat, a rosszakat, ezért amiket más párban csinál, én egyedül. mivel gyerekkel nehéz bevásárolni, ezt akkor teszem, amikor oviban van, amikor az apukájánál van, vagy a mamáknál. színházba, moziba, koncertre, vagyabármire szintén akkor megyek, ha anyaszabadnap van, vagy újabban, ha valamelyik barátnőm vállalja a gyerekfelügyeletet arra a pár órára.
randi, társas élet, vacsora, kávé, sokáig alvás, szintén az anyaszabadnapok szerves része.
ezek össze, vissza, keresztbe megszervezése nem kis logisztikát igényel, a hétköznapok szintén minden megszervezett perce mellett... titkolni nem titkolok semmit a fiam előtt, mindig tud mindent, hogy hova megyek, kivel találkozok. néha okoz csak felfordulást, perpatvart egy-egy anyaprogram, amit a maga módján meg is bosszul, de ez is rendben van. nekünk felnőtteknek sem tetszik minden, és valahogy ki is fejezzük a nemtetszésünket... szóval elfogadom. megküzdök a lelkiismeret furdalással is, mert tudom miért kapom a leszakadt redőnyt, a durcás kedvet, a nemeket, a kiborított tejet, padlón szétkent banánt.
aztán majd szépen változik, összesimul, ahogy szépen elhagyom a magamnak hozott különféle szabályokat, mert minden sokkal egyszerűbb, mint ahogy azt gondoljuk, gondolom sokszor...

2015. május 7.

viharok

tegnap a teraszon mélázva, arra jutottam, hogy a vihar jó, a vihar kell az élet minden területén.
van, hogy váratlanul jön, van, hogy számítunk rá, várjuk az érkezését. de bárhogy is jön, mindig mindent felkavar, felborzol, átrendez, elsimít. utána valahogy minden kicsit más lesz, mindent kicsit másképp látok.
az eső lemossa a lerakódott port, a szél elfújja azt, ami nem rögzített és valami újat hoz, ha mást nem, hát friss levegőt.
kell, hogy a benntartott levegőt kiengedjük, kifújjuk, kiengedve vele azt is, ami benntartotta, ami nem engedett lélegzethez jutni. ez is csak az elengedés. nem könnyű, de kell. és a szél, az új áramlatok ezt csak segítik. ha megtanulunk elengedni, azzal képesek leszünk újra, újat befogadni.
és a vihar lehet éppen akkor, amikor benne vagyunk nem esik jól, de ha túl leszünk rajta, rájövünk, hogy hasznukra vált.
legyünk hálásak az élet viharaiért is...