2017. február 28.

az időről

ami folyton változik, fut, rohan, vánszorog, de meg nem áll és egyelőre még kiiktatni sem tudtam. sokszor figyelem a gyerekemet, ahogy boldogan él a maga időtlenségében, de persze a hülye társadalmi elvárások, a rengeteg megfelelés, és elvárás miatt, amihez magam is kötve vagyok, leginkább én vagyok az, aki adagolja és akarva akaratlanul szép lassan kiöli belőle ezt a remek, mondhatni boldog képességét. persze kíváncsiságánál fogva, és hogy a világról egyre többet magába szippant, szépen lassan ő is felfedezi, hogy mi is az idő. figyeli a órát, észreveszi az évszakokat, használja a tegnap, holnapelőtt, majd tavasszal, időt kifejező szavakat, szépen lassan bekúszik az életébe az idő. miközben azt is észrevettem nála, hogy képes apró dolgokban felfedezni a csodát, a szépségeket. ezt tudom, hogy tőlem tanulta. én meg az anyukámtól. és erre most hétvégén jöttem rá. anya itt volt, és tök jól szerettük egymást. egy napig hagyta, hogy én szeressem és kényeztessem, aztán másnap és persze közben ő is szeretett minket. vele méláztunk el azon, hogy mennyire különbözőek tudnak lenni az emberek, és milyen fura, hogy nincs meg mindenkiben a szépre, az egészre való éhség, hogy be tudjuk fogadni a körülöttünk lévő világot a maga szépségével, múlandóságával, és körforgásával együtt. 
bár lehet néha jobb lenne csak az orrom hegyéig látni és nem tudni amindenről, amiről tudok és amit még tudni akarok, de közben meg mégis irtózatosan jó érzés tudatában lenni a nagy egésznek, aminek az apró mozgó, mozgató részei vagyunk.
gyerekként még talán ezek a dolgok nem tudatosulnak bennük, hanem tudattalanul élik meg ennek a nagy egésznek a varázsát, ráadásul úgy, hogy az idő nem kényszerként van jelen, hanem mint egy pihe-puha, körülölelő megfoghatatlan anyag, amihez alkalmazkodik az ember és a kialakított rendszerek által megtanulja érzékelni és használni. talán ez lehet az eszenciája a slow life-nak is, amit még gyerekként birtokolunk, aztán szépen lassan beilleszkedve a társadalmi normákba elveszítünk. folyton rohanunk, időhöz vagyunk kötve minden és minden által, keresztül, kasul, mint egy órási pókháló, amin fönnakadtunk, belegabalyodva a szálakba.
ezt kéne elsimítani és az elfeledett eszenciát visszahozni vagy a gyerekek segítségével újra megtanulni és alkalmazni a mindennapokban tudatosan, összhangban amindennel.
az elmúlt hónapokban az életünkre fókuszáltam, miközben persze a mindennapokat rohanva is éltük meg, igyekeztem lelassult figyelemmel szemlélni és nem csak tárgyként kezelni a minket körülvevő dolgokat. észrevettem, amit eddig még soha, hogy a banánpálmám egy-egy új levelet egy hónap alatt pöndörít ki. vagy amíg a reggeli kávém lefő, épp el tudok olvasni egy vagy két oldalt az aktuális könyvből, de az elmúlt napokban észrevettem, hogy közben a nap is feljön és csalogató fényeket varázsol a konyhába.
vagy a kutyasétáltatás alatt mennyi betűvel és számmal találkozik a gúz, amit aztán meg is kérdez és minden egyes választ elismétel, rögzítve a kis fejében a betűk és a számok izgalmas rendszerét. persze mindezt a bicaján egyensúlyozva, hogy idegbajt kapjak, hogy minek megy neki, vagy mit tör össze.
rájöttem, hogy kutyakajáért is akkor kell menni a Józsihoz, amikor nem rohanok, mert hogy nagy valószínűséggel ő is tudatában van ennek az eszenciának, és letlégyen bármilyen hosszú sor, ő nem siet, minden vevőre pont annyi időt szán, amennyit a vevő szeretne.
vagy hogy milyen jó érzés nyugodtan elkészíteni a vacsorát, odafigyelve minden egyes összetevőre, amiből aztán egy alkotás lesz, ajándék számunkra, akik elfogyasztjuk.
ezekkel  és még sok-sok hasonló felismerésekkel szeretném az életünket kitölteni. ez kellene, hogy fontos legyen, és ne a határozott vagy határozatlan munkaszerződés, a betartott időkeretek és az őrültebbnél őrültebb kacifántosan, már senki által nem értelmezhető szabályok.
erre vágyom... 

2017. február 25.

napi gúz

jócskán túl vagyunk már az első tejfog kihullásán és persze már az első felnőtt foga is szépen kibújt.
egyelőre nincs változás a témában, minden más foga stabilan a helyén van. de persze a gúzt baromira foglalkoztatja, és időnként előveszi és kérdéseket tesz fel.
- anya! minden fogam ki fog esni?
- igen, persze minden tejfogad ki fog esni.
- anya, de én nem akarom, hogy kiessenek!!!
- miért? 
- mert nem akarom, hogy csak egy fogam legyen...

2017. február 22.

piaci rés

sokat kattogok mostanság azon, hogy találjak egy piaci rést, amit képes lennék a birtokomban lévő tudással és képességeimmel betömni. iszonyatosan hajt a vágy, hogy a magam ura legyek és ne másnak termeljem a lét. 
a hétvégén farsang volt. kedves fiú barátaimnak persze saját, önös vágyaim kielégítése képpen, felajánlottam, hogy elkészítem a kiegészítőit (nem utolsó sorban azért is, hogy az új varrógépemet megbürrögtessem).
mint utólag kiderült, sikerült egy piaci rést találnom, és ha szombat délután nem egy, hanem sok pár sarkantyút varrok, hatalmas (azért nem oly óriási, de két-három, sőt akár tíz vásárlóm biztosan akadt volna) bizniszre tehettem volna szert a farsang helyszínén.
szóval, ha valaki western farsangra készül és pont egy pár cipőre, bakancsra felhelyezhető gumis sarkantyúra vágyik, "sarkantyús piaci rés" jeligére várom a megkereséseit.

2017. február 10.

mindenpénteki hangulat

péntek, a hét csillogó gyöngyszeme, amit már hétfőn baromira vár az ember lánya.
minden nap mágikus erővel bíró elérendő célként lebeg a tudatomban, és péntek hajnalban pedig már kellemes remegésként fut végig a testemen, hogy igeeen, itt van, péntek van. azt a néhány munkával töltött órát, már étlen, szomjan, kúszva, mászva is kibírja az ember, mert minnyá nem kell senkinek, semminek megfelelnem, addig alszom, ameddig akarok, azt veszek fel, amit akarok. akár melltartó nélkül, lógós, szakadt farmerban is tölthetem az egész napot. igazán felemelő érzés, na.
amióta hétfőtől péntekig tartó rendszerben dolgozom, valóban mágikus erővel bír ez a nap. már-már kialakultnak mondható új szokásaim lettek ezen a napon. erre a napra már ebédet sem rendelek, és a déli kávét sem a munkahelyemen iszom meg. munka után eltekerek, vagy így télvíz idején elsétálok a semiramisba, ami egy kisebb konyhányi mütyür kávézó, egészen bensőséges hangulattal. egyrészről ott a legfinomabb a városban a kávé, másrészről pont a konyhányi nagysága miatt szeretem. a lakásokban is azt hiszem a konyha az a hely, ahol a legtöbbet és a legtöbben tudnak összegyűlni beszélgetni, együtt főzni, együtt enni, együtt inni.
eleinte mindig akadtak kávézótársaim, de nem mindig sikerült leszervezni, így sokszor egyedül kávéztam. ami nem is rossz, sőt. egyedül persze sosem voltam, mert azt hiszem mások is úgy vannak azzal a hellyel, ahogy én, hogy jót ott lenni. elkerülhetetlen, hogy ne szólj a másikhoz. nem az az elvonulós hely. vannak a megszokott arcok, és mindig van számomra új, akit eddig még nem láttam. 
a hely minden évszakban más. a tél amolyan bekuckózós, mécsesekben gyertyalángremegős, az ősz színes, és még nagyon a nyárra emlékeztető, kint is, bent is levős. a nyár pedig maga volt a csoda. főleg az a nyári délután, amikor zenészek varázsoltak remek swinges hangulatot a nyári naptól meleg teraszon. ott akkor érdemes lett volna végteleníteni azt a pillanatot. kávé, terasz, zene, nyár, könnyű ruha, szandál, napszemüveg...
a tavaszt még nem tudom milyen lesz, de már nagyon várom. minden újabb péntekkel közelebb kerülök hozzá.
a mindenpénteki egy óra kávézás csak az enyém, és a lehető legjobb átjáró a hétvégébe...

2017. február 1.

helló február

micsoda lendület volt bennem tegnap este, arra gondolva, hogy ma már február lesz. cö!
hajnalban az első ébresztő a távol-keleti üzenet volt, de azt gyorsan konstatáltam és nem szükséges a válasz, mert úgy is tudja, hogy javában alszom, már nyomtam is tovább a szunyát. a következő az ébresztő előtti automatikus ébredés volt és akkor már tudtam, hogy avalami nem oké, de irtóra nem volt kedvem a meleg takaró alól még a lábujjamat sem kidugni. aztán persze muszáj volt... és a fürdőbe érve persze ki is derült, az avalami. a kazán állt le. nyomás nuku, fűtés nuku. remek. kávé előtt még bütykölhetek is.
reméltem, hogy valóban csak a nyomás volt kicsi és azért állt le a fűtés. ez elvileg egy egyszerű folyamat, hogy elhárítsuk a hibát. a kazán alján van egy tekerős bizbasz, amivel visszaállítható a kívánt nyomás. igen ám, de az a valaki, aki ezt kitalálta, olyan helyre tette, ahova még az én pici ujjacskáim is alig férnek be és a megszokott tekerési irányt is fejjel lefele kell megoldani, ami leginkább bal kézzel esne jól, de sokszor a jobb is ügyetlen, hát még a bal. szóval ott trükköztem, próbáltam törölközővel tekerni azt a szaros nem kézre eső tekerős bizbaszt, majd zoknit húztam a kezemre, miután már nem éreztem se a bal se a jobb kezem mutató és hüvelyk ujját... aztán valahogy sikerült. igen ám, de vissza is kell tekerni, ha elérte a kívánt nyomást, ami szintén nem sikerült. túltoltam. persze, hogy túltoltam. orrán száján dőlt a lé. fasza. ruhák, mosógép, fal, mindenfaszombibasz, ami a kazán alatt van, meg persze rám is. a ház még persze csendes, kávét sem főzött senki és próbálok nagyon nyugodt maradni. tudom, hogy mindezt a kombinált fogómmal meg tudnám oldani, de sajnos egy ideje nem találom, elnyelte az a bizonyos fekete lyuk. majd, amikor nem lesz rá szükség előkerül.
de nyugodt maradok, még azok után is, hogy az ecetet is sikerül magamra és mindenre önteni, miután próbálom menti a menthetőt, hogy ne ázzon minden el. és akkor felkapom a már ezer éve kidobásra váró életlen, óriás papírvágó sakota márkájú ollót és tudom, hogy szétcseszem vele a tekerőn lévő tekerést állítólag megkönnyítő rovátkákat, de végre sikerült visszatekernem a nyomásszabályozót.
persze még nincs vége, de közben legalább a kávét fölteszem főni. a nyomás még mindig túl nagy, ki kell engedni a vizet, amit most már én szabályozok. persze az a tekerő tekeredik mint a kígyó, vagy rétes... és várok, hogy a kijelzőn a kis csíkok 1,5 bar-nál valahogy megálljanak. mert persze nem csíkocskánként nőnek vagy csökkennek, dehogy. vársz, vársz és egyszer csak eltűnik 4 vagy akár 5 csík is... ha szerencséd van, márpedig miért ne lenne szerencsém, megáll pont ott, ahol kell. megállt. a víz még mindig folyt az arcom, de már újra a megszokott hangon duruzsolt a kazánom. a kávé illata is elért hozzám, de az óra már 06:30-at mutatott. elbütyköltem a megszokott negyedórás, vagy tíz perces nyugodt takaróba bújós, kanapén kávézós nyugodt percek... de nyugodt maradtam és akkor is örülök, hogy már február van. és remélem, ha hazaérek sem lesz semmi váratlan meglepetés és szépen duruzsol majd a kazánom. ámen.