2017. április 29.

hétvégénk

a kölyök büntiben van (a sztorihosszú, nem részletezem), nem nézhet tv-t és nincs a kedvence, túró rudi sem, valamint kívánságok sincsenek. az élet kemény. valamivel meg kell értetnem vele, ha olyat csinál, amit nem szabad.
a tv mentes napokat jól bírja, sőt nagyon jól. remekül eljátszik a játékaival. többek között a tv miatt felejti el, hogy azokkal is játszhatna. napok óta legózik, fasza dolgokat épít, és persze szerepjátékozik közben. vacsifőzés közben elcsíptem, hogy az egyik legóemberke épp büntiben van és nem nézhet mesét. 
szóval a bünti jó hatással van rá. tényleg úgy tűnik, hogy figyel rám és arra is, amit mondok.
ma beugrottunk a tejivóba, hogy vegyünk sajtot, köményeset, mindketten szeretjük. de aztán rövid idő múlva kifordultunk a boltból, mert az eladó csaj, iszonyat bunkó módon viselkedett az előttünk álló fickóval. baromira felhúzott.
mondtam is a kölyöknek, hogy olyan boltban nem vásárolunk, ahol nem tisztelik az embert.
majd ezután néhány percig bírtam csak elviselni a főtéren összeverődön sok embert, akik a táncos műsorokat nézték. nem bírom én az ilyet, a kölyöknek persze nagyon bejöttek a hastáncos kis csajok.
nem vagyok szuperanyu tudom, viszont annyi bolognai spagettit főztem, hogy az egész utca jól lakna belőle. kaptam is érte dicséretet. asszem negyedszer evett belőle a gyerek.
baromira jó lenne, ha hétvégente, nem csak a gyerekhez beszélhetnék... és az idő is tavaszira fordulhatna már végre... minden nem lehet fasza, tudom...

2017. április 10.

napi morzsa: égdarab

a minap, ahogy hazaértünk az oviból, leültünk a teraszon a padra és talán éppen szusszantunk is egyet, hogy dejóó itthon vagyunk, a gúz a következőt mondta:
- anya! szeretném elérni az eget és a felhőket, csak még nem tudom hogyan...
édes emlékeket hozott elő belőlem ez a mondat. mondtam is neki, hogy ez igazán remek ötlet és képzelje el, amikor annyi idős voltam, mint ő, pont ez volt a vágyam. és elmeséltem neki a történetet.
gyermekkoromban, szinte mindig az erőben, a Kiserdőben erdő mellett, réten, dombon, a Náciréten zajlott az élet. az akkor hatalmasnak tűnő terület ma már kicsi, de mégis minden fája, bokra, dombja előhoz valami emléket.
a szüleimmel szüntelen jártuk a környező erdőket, és mindig a szezon aktuális gyümölcsét gyűjtöttünk, vagy gombát szedtünk, de fagyűjtéskor igazán messzire túráztunk, ahol a fák szinte az égig értek.
hétvégente a szüleim barátaival együtt indultunk útnak, kisebb nagyobb csapatban, és mindig újabb helyeket fedeztünk fel. emlékszem egy útvonalra, ami egy nagy hegy mellett vezetett, de a hegyre sosem mentünk fel. valószínűleg többször szóvá tehettem, hogy én oda felmennék, de minden egyes alkalommal a következő sztorit hallgattam. az a hegy egy különleges hegy, akárki nem mehet fel oda. nekem még nőnöm kell. de ha egyszer felmegyek, akkor onnan elérem az eget.
és ezek a mondatok teljesen beleégtek a gondolatimba. emlékszem, hogy minden egyes alkalommal, amikor megint elindultunk valahova kirándulni, abban reménykedtem, hogy talán most újra, ahhoz a nagy hegyhez megyünk és talán most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy felmenjek. és ha felértem, akkor csak lábujjhegyre állok, vagy talán egy picit ugranom is kell és akkor elérem az eget. azt képzeltem, hogy az ég a tojás héjhoz hasonló és elég csak egy picit megkocogtatni és lepattanhat belőle egy darab, amit a zsebemben hazavihetek és odaadhatom anyának. gondolatban számtalanszor a kezemben tartottam az aprócska kék égdarabot és mosolyogtam.
hosszú évekig hittem, hogy ez meg fog történni. aztán, évekkel később, az idejére már pontosan nem emlékszem, de Ila elmesélte, vagy inkább bevallotta, hogy bizony ez nem igaz, arról a hegyről nem fogom soha elérni az eget és ez rettenetesen elszomorított és csalódott voltam.
viszont az is eszembe jutott, hogy bizony soha nem mentem fel arra a bizonyos hegyre. 
és amikor ezt elmeséltem a gúznak, persze a csalódást és az ég el nem érését nem, csak annyit mondott:
- anya! azt hiszem szükségem lesz egy nagyon nagy létrára.
elmosolyodtam és nagyon megörültem, hogy az ő kis fejében is alakul már a terv, hogyan is szerezze meg azt a pici égdarabot... és számomra is világossá vált, hogy miért érzem mindig egy hegy, vagy domb, vagy szikla mellett, hogy nekem oda fel kell mennem...

2017. április 6.

rémreggelek

szeretném ezt a a napot újrakezdeni, de néha minden reggelt... fortyogok, duzzogok, ingerült, dühös és elkeseredett vagyok.
időben kelek, semmi felesleges fiszfaszt nem csinálok reggelente, mégis mindig megörülök a nyilván általam teremtett időkorlátok közzé szorított, fojtogató tíz-tizenöt-húszperces indulás előtti, induláskori légkörtől. a tökölődő, bambuló, idegesítő, kényelmesen ásítozó, ruhát válogató, még melegedem, minnyáá anya... de ne kiabálj... már öltözöm... gyerekem ilyenkor megőrjít. megőrjít, hogy ez megy minden reggel. elkések minden nap, ingerült vagyok minden reggel, nem bírom megállni, hogy ne kiabáljak, duzzogok, legszívesebben minden nap összetörnék valamit, vagy inkább megszöknék, és csinálja valaki más helyettem, vagy mondja, vagy mutassa meg, hogyan kell ezt jól csinálni. utálom a helyzetet, utálom a reggeleket, utálom, hogy nem bírok türelmes és megértő és dédelgető és szívet melengetően kedves lenni... szaranya.... na ilyenkor szaranya vagyok, tudom...