pár éve, amikor a Bálinttal beköltöztünk a lakásunkba, egyik este átjött a szomszédasszony kétségbeesve, hogy tudnánk-e a három alvó gyermekükre vigyázni, mert nekik be kell menniük a sürgősségire. semmilyen külsérelmi nyomot nem láttam rajta, de mielőtt bármit is kérdezhettünk volna, nevetve és sajnálkozva felvázolta az esetet. miközben az ágyban az egyik oldaláról átfordult a másikra, a kis lábujja beakadt a lepedőbe. nem tudtuk nevessünk vagy sajnáljuk, de a legegyszerűbb a mindkettő együttérzés együttes használata volt.
kis idő múlva hazaértek. a diagnózis az volt, hogy az a fránya legkisebbik valóban eltört.
szar dolog, mert begipszelni nem lehet és a javaslat csak annyi volt, hogy amennyire csak lehet kímélje magát a lábak használatától. három gyerek és egy sokszor vidéken dolgozó férj mellett... hát ez szinte lehetetlen.
azóta is emlegetjük az esetet egy-egy közös beszélgetés mellett.
viszont álmomban sem gondoltam, hogy velem is megtörténhet. basszus.
persze az a fránya kis lábujj már csak ilyen. mindig beakad valamibe. mindig belerúgunk vele az asztal a szék vagy az ágy lábába. de még törés sosem fordult elő velem. viszont most lehet.
tegnap egy szokásos hisztiroham alatt amikor a saját akaratomat és igazamat próbáltam a gyerekemnek megmagyarázni, bizony bizony az a legkisebbik éppen beleakadt a szék lábába. fájt, fájt, de gondoltam majd elmúlik. hát nem múlt, sőt, lila lett és nehézkes vele a támaszkodás és bárminemű mozgás.
a kérésem az lenne a szarságokat és testi-lelki kínokat osztogató abárkitől, bárhol is legyen, hogy szálljon le rólam és szívasson mást. erre a hónapra már elég. előre is köszi. maradok hű tisztelője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése