2017. január 31.

napi gúz

hóesés után hazasétálva, kutya a jobbomon, gúz a balomon, elméláztam, hogy dejó, a hónap utolsó napja van. holnap már február, még közelebb kerültünk a tavaszhoz és a többi és a többi... majd ezt kitörő örömmel, gondoltam megosztom a kölyökkel is.
- Bende! ma van a hónap utolsó napja! holnap már február!!
erre ő, a maga, nemét meg nem hazudtoló laza, már-már szinte leszarom érzéssel, csak ennyit válaszolt:
- éés, akkor mi van? 
és már trappolt is tovább a szűz hóban. majd azért még visszakiabált:
- akkor holnap farkasnak öltözünk!

2017. január 23.

napi szám

a művészet gyakorlása, tudása, arra való érzék birtoklása valami óriási kincs. ezt mindig is tudtam, és csodálattal tudok tekinteni bármilyen művészeti ágban alkotó egyénre, aki tényleg valami olyat hoz létre, amivel hatással tud lenni akár csak egy emberre is. bár ez utóbbi a ritkább, egy jó alkotás több ember gyűjt maga köré, és ér el vele olyan hatást, ami valamit elindít, vagy csak egyszerűen felborzolja a kedélyeket, libabőrössé tesz. tudom, hogy megvan bennem az az adottság, ami révén képes vagyok befogadni egy jó alkotást és rá tudok feküdni arra az áramlásra, amit az közvetít.
az idén megfogadtam, hogy keresni fogom ezekne az embereknek, művészeknek a közelségét, akik valamilyen módon felborzolnak. legyen szó zenéről, festményről, filmről, prütty-müttyről, bármiről, amibe az ember beleteszi a szívét-lelkét. szomjazom az alkotások adta szubjektív élvezetekre, ami kiszakít, felemel, elvarázsol, megmutat...
a zene nyelve is olyan, ami képes arra, hogy a télbe tavaszt varázsoljon... és ha már ennyire szomjazom a tavaszt, annak minden zöldjével, lendületével, életörömével, akkor csakis egy lendületes szám lehet a napi szám. ráadásul a bécsi, őrült alkotópáros, Ogris Debris tavaly megjelent Constant Spring című albumáról. miért is ne lehetne állandóan tavasz... 

Ogris Debris_Lazer Gun

2017. január 16.

dermedt januári kapaszkodók

nálam a január mindig nagyon nehezen és búskomoran indul. új év, meg aztán még az előzőt meg sem emésztettem, fel sem dolgoztam, ki sem pihentem, el sem döntöttem még, hogy hogyan tovább és merre. szóval ha csak ezeket nézzük, bőven elég, ahhoz, hogy az ember lánya heteket töltsön begubózva, megszürkülve. de aztán persze, csak kattognak és zakatolnak belül a kis fogaskerekek, hogy talán még sincs minden veszve, eljön majd a tavasz, hazatérnek az utazók is, megtalálom a napokban az értelmet. meg aztán, amióta anya is vagyok, az erőtlenségben töltött hétköznapok megszokott rendszerében, az ölelést kérő szempárok, százszor elhangzó anyaa?!! hívószavak kizökkentik az embert és ha másért nem, hát érte megtesszük azt, amit magunkért egyből nem tennénk meg, ha egyedül lennék, csakis hosszabb reakcióidővel. 
szóval napról napra apró kapaszkodókat találtam ebben a végtelennek tűnő télben, szürkeségben, sötétben kelünk, és sötétben érünk haza, folyton ismétlődő spiráljában. (nem is értem azon vágyamat, hogy szívesen élnék valamelyik északi skandináv országban...)
azt hiszem azzal kezdődött, hogy egyik nap hazafelé menet feltűnt, hogy még világos van és csak azután kezdett el sötétedni, hogy hazaértünk a pékségből. 
majd pár napra rá, megkeresett egy ismeretlen, hogy kalligrafáljak neki egy feliratot.
újra szükségét érzem annak, hogy végre átrendezzem a nappaliétkezővendégszobahálószoba többfunkciós fő életterünket. az egyszemélyes dolgokat bővítenem kell. több zöldet akarok. fűben, fában orvosság gyanánt nem elégszem meg, hogy az ablakon bejön a tér, és látom a szomszédokat és a Holdat is, és a kert is karnyújtásnyira van, a lakásban még több növényt akarok. a tavasz után vágyva veszem a hagymás növényeket, szaporítom a futókat és a pozsgás biz-baszokat. ezek után az sem meglepő, hogy enni is csak a zöldeket, roppanós zöldségeket kívánom... minden porcikám az életet akarja, azt hiszem ez van ebben mélyen.
és színekre is vágyom, életteli színekre... tegnap este a színes ceruzáimat vettem le a polcról, minden egyes darabot végigsimítottam és kifaragtam. finom textúrájú papírt is készítettem már elő... nem halogatok, teszek. minden nap teszek valami apró lépést olyan dolgokért, amikre régóta vágyom...
ma biztosan tudom, hogy rajzolni fogok, színeset... 
a szelektálás ideje is eljött, kidobok minden olyan dolgot, amire nincs szükségem, ezer éve áll és nem tölt be semmilyen funkciót. könyörtelen vagyok.
vágyom még a táncra és a zenére. a zene egyébként is a mindennapjaink része, de most továbbképeztettem magam, a zenei gyűjteményem jól átlátható és kezelhetősége érdekében. nem mondom, hogy mindent tudok már, de alakul és szépen lassan minden a megfelelő helyre kerül.
a tánc, az meg olyan energiákat képes felszabadítani, amire nagyon szükségem van, testileg és lelkileg egyaránt.
és a szeretet, meg az ölelés. lételemem. nem kell, hogy beterítsen és áthatolhatatlan lila ködöt képezzen körém, megelégszem egy gyufás skatulyányival is, de kell, hogy tudjam, hogy szeretnek, és fontos vagyok, és számítok, és adhatok, és ölelnek és ölelhetek barátilag és szeretőileg is. ha kell támasz vagyok, ha kell energiát adok, ha kell csak hallgatok, ha kell hárítok, ha kell békítek, ha kell tanácsot adok,  de mindent emberi módon és őszintén, minden szigorú elvárás nélkül. a gúz, minden nap megölel és kinyilvánítja a szeretetét, pont akkor, amikor a leginkább szükségem van rá, és szarik az időre és a rohanásra, mert ő még az időtlenségben lubickol. ösztönösen, zsigerből cselekszik. és ez arra sarkall, hogy spontánabb és elvetemültebb legyek én magam is...
hát így tipegek én bele ebbe az új évbe, funkcionálisan, szeretettel telve, életteli és életigenlő zöldekre és színekre vágyva, belesimulva a zenei hullámokba, megmártózva az alkotás örömeiben és nem megfeledkezve a spontán őrültségekről. ámen.

2017. január 9.

RH szagú reggel margójára

ma reggel munkába menet, az első bringa mentes sétámat rántott hús szag kísérte, mint egy láthatatlan cérnaszál, ami akár kapaszkodó is lehetett volna, hogy el ne csússzak a havas, jeges járdán, vitt, húzott, ráncigált a horizonton még csak kandikáló napfelkelte felé. de nem volt kapaszkodó, mert az rh-hoz (rh=rántott hús) való viszonyom nem felhőtlen. mondhatni egyoldalú. úgy tűnik ő mindent megpróbál, hogy beférkőzzön a mindennapjaimba, de én ellenállok és ha mindenben nem is sikerül következetesnek lennem, ebben valahogy megint csak makacsul kitartok, és a kijelentésemhez hű maradok. nem leszel része a mindennapjainknak nem hagyom, hogy beedd magad a függönybe, bekússz a szoba legeldugottabb sarkába, és még napokkal később is előbújj a szekrény mögül vagy az ágy alól... hess, hess, másnak a kontya alá és a kabátja minden apró szövetdarabjába...

2017. január 8.

tél

és persze, hogy az is én vagyok, aki télvíz idején, a legnagyobb fagyban is cangával megy dolgozni. amikor a hidegtől ordítasz bele a sáladba, a kabátod nyakába, de tekersz, mert persze kurva makacs vagy. minden kibaszott percet sajnálsz a munkával kapcsolatos dolgokra pazarolni, ami a nyolc órán kívül van. és kapaszkodsz a másodpercekbe, amiket otthon, a saját biztonságos váradban tölthetsz.
és dührohamként éled meg, hogy leeseik a kosarad egyik tartó csavarja, és patakzó könnyek között téped le tehetetlenségedben és mérgedben a kosarat. majd másnap a csomagtartó táska adja meg magát, de kurva makacs vagy és tűzőgéppel mented, ami menthető, mert minden kibaszott perc számít. és pénteken amikor végre hétvége, és a viharos erejű széllel is megküzdesz, de persze legyőz és feldönti a bringád és a lámpák is végképp eltörnek, akkor feladod. egyelőre a folyosón hagyod, tudod, hogy még pár nap kell neked, reggelente még nézegeted, simogatod, aztán elzárod a pincébe, hogy tavasszal újult erővel, feltuningolt külsővel, új csomagtartó táskával, új kosárral, új lámpákkal és nyolcas nélküli kerékkel értékes másodperceket és perceket szerezz és suhanás közben élvezd a tavaszi meleg szellőt az arcodon...

2017. január 4.

napi gúz

a minap a gúz az esti fürdetés alatt mesélte, hogy az oviban megkérdezték tőlük, hogy ha lehetne egy kívánságuk mi lenne az.
- anya, én azt kívántam, hogy szeretetben éljünk a természetben. és mindenki megtapsolt és azt mondták, hogy ez szép.
a hippilét észrevétlen bekúszott a bőre alá...