2015. szeptember 23.

napi szám

tiszta gondolatokra, tisztán átgondolt tettekre, tiszta lelkű és szívű ember(ek)re vágyom...
és néha egy tiszta hang is elég...

avec_granny

2015. szeptember 13.

szép történet

szinte napra pontosan 5 hónap szép ívű, keretes történetét kell, hogy leírjam ide. hosszú évek óta küzdöttem, feladtam, majd újra és újra készültem arra, hogy valamikor csak része lesz, szeretném, hogy része legyen az életünknek egy férfi.
majd egyszer csak betoppant. vibrálva, kicsit mindent felforgatva, felélesztve a mélyen elzárt női energiáimat. az első pillanattól A Férfit láttam benne.
sokáig küzdöttem magamban, magammal, hogy engedjem-e, hogy beengedjem-e az életembe. az első találkozás után talán pont emiatt, sokára jött a következő.
de aztán 5 hónappal ezelőtt felmentem a hegyre, ahol mindig nagyon jó lenni, mert szabad érzések, és olyan erők vesznek körül, amitől mindig feltöltődöm, miközben tudatosan el is engedek régóta tartogatott béklyókat, félelmeket és új dolgokat határozok el. és akkor ott elhatároztam, hogy engedem, hogy történjen, hogy megtörténjen.
az első pillanattól kezdve minden olyan szép, olyan természetes és olyan őszinte volt. fokozatosan része lett az életemnek, beépült a mindennapokba. igaz jobbára virtuálisan, de mégis egyre többet tudtunk meg egymásról. a találkozásainkon mindig azt éreztem, hogy mind a ketten teljesen jelen vagyunk, ott vagyunk, őszintén, igaz érzésekkel ajándékozzuk meg a másikat. mellette megéltem a női és férfi energiák euforikus kapcsolódását. NŐ lehettem mellette, NŐként bánt velem. mindez olyan erőket és energiákat szabadított fel bennem, amivel képes voltam végigcsinálni egy nagyon nehéz nyarat. rengeteget nevettünk, beszélgettünk. imádtam hallgatni, ahogy beszél magáról, a munkájáról, az életéről. nagyon hamar kiismertük egymást. apró rezdülésekből éreztük, ha valami más, ha valamelyikünk idegesebb, vagy bántja valami. jó volt minden egyes találkozást megélni.
miközben tudtam és éreztem, hogy Ő is vívódik magában, hogy mi lesz ebből, mi lehet ebből. majd egyszer, amikor beszélgettünk is erről, én azt mondtam, hogy szerintem ez egyszerű, egyszerűen kell kezelni. ha valakivel jó lenni, akkor vele vagyok és hagyom, hogy történjenek a dolgok és közben haladunk szintről szintre.
erre Ő csak annyit mondott, hogy csak szerintem egyszerű, és, hogy én nem is tudom, hogy milyen szerencsés vagyok, attól, hogy úgy gondolkodom, ahogy gondolkodom, ahogy vélekedem a világról, az életről. és sokaknak ez nem ilyen egyszerű és egyértelmű.
majd annyit mondott, nem tudja mit kellene tennie, de azt tudja, hogy hiányoznék neki, ha nem lennék... ez nekem elég volt. elég volt, hogy még kapcsolódhatok hozzá, hogy ne engedjem el, mert annyit ad, ami jó és tudtam, hogy neki is jó, amit én adok, hogy vagyok...
de mindig érezhető volt a vívódása, és ugyanakkor én is vívódtam, hogy meddig tudom még ezt így csinálni, mit tegyek, hogy közelebb engedjen, hogy közelebb engedhessem... mindeközben végtelen türelem volt bennem, amit magam sem értek, de jó volt megtapasztalni, hogy ilyet is tudok.
türelmes voltam, mert tudtam, hogy nem lehetek erőszakos, ez az egész nem méltó erre. vártam, hogy hátha enged, hogy beenged, de mindig, amikor egy picit átbillenhetett volna, akkor éreztem, hogy visszalép, hátralép... vívódik. tudtam, hogy nem akar bántani, de mégis fájt... és ezerszer átgondoltam, hogy hogyan tudassam vele, hogy amit eddig tudok róla, ahogy megismertem, számomra az elegendő ahhoz, hogy tudjam, hogy érezzem, hogy lehetne a társam, lehetnék a társa. tudnám szeretni, tudnám vele megosztani az életemet, lehetne egy közös világunk, amit mi alakítunk, mi építünk.
nem sikerült tudatnom vele, mert valahogy egyre távolabb került, bezárt, bezárkózott, nehezen lehetett bármit is kiszedni belőle. kezdett szétesni...
és én is azt éreztem, hogy ezt lehet el kell engedni, bármennyire is azt érzem, hogy passzolunk, hogy jó, az ami köztünk van és lehetne jobb is. nem volt könnyű... nagyon nem...
egy ideig jól palástolta a vívódását rajta kívüli dolgokkal, történésekkel, de átláttam rajta, tudtam, hogy más van, ami zűrt okoz benne, ami szomorúvá teszi.
aztán talán egy hete azt éreztem, hogy nem bírom ezt a terhet, hogy valamit tennem kell, mielőtt szétszakít ez a tehetetlenség. vágytam a természetre, az erdőre, a hegyre fel...
és tegnap végre elszántam magam és felmentem a kedvenc helyemre a Kalapos-kőre. éreztem, hogy mennem kell, és nem vágyom másra, minthogy távol legyek a várostól, a sok elvégzett és elvégzendő feladattól és csak feküdjek azokon a nagy lapos sziklákon. útközben megfogalmaztam magamban, hogy mit akarok. meg akarom tudni, hogy mi lesz ebből. és ott fent azt éreztem el kell engednem., mert nem ad, nem akar többet adni. fájdalmas volt...
lefele jövet pedig hallottam a telefonomat, ahogy jelzi, hogy üzenetem jött, és tudtam, hogy Ő üzent. nem mertem elővenni a telefonomat, féltem. féltem, hogy kimenne a lábam alól a talaj...
csak a kocsiban ülve mertem elővenni és megnézni.
Ő is ugyanazt gondolta és közölte, hogy nem enged közelebb, elenged... fájt.
egymás iránti tiszteletünknek hála, találkoztunk és megoszthattam Vele a fenti gondolataimat, hogy én hogyan éltem meg Vele ezt a szép ívű találkozást, mit adott, mivel lettem több.
hálás vagyok, hogy megismertem, mindenért, amit kaptam Tőle, hogy NŐ lehettem mellette, hogy tisztelt, hogy bízott bennem, hogy őszinte volt és hogy csak Volt, része volt az életemnek. csak remélni tudom, hogy én is legalább ennyit adtam neki...
fontos marad, és remélem része marad az életemnek, mert jó ember és mert megszerettem.
fájdalommal, hálával és a szívem egy aprócska darabkájával elengedem...