2016. december 27.

ügyelek

nem, nem maradt el idén a karácsony. nagyon is volt, remek, örömben és elégedettségben úszós baráti és családi karácsonyom volt. azt hiszem nem is kívánhatnék jobbat.
csak az odáig vezető út volt keserves... iszonyatosan fáradt vagyok, még most is. persze most épp azért is, mert tegnap este nem bírtam a seggemen megmaradni és aludni egy jót, hanem még beletrappoltam az éjszakába, és hajnalban hosszasan osztottam az észt nálamnál sokkal-sokkal fiatalabbaknak. na, de mindegy is.
ez a december megviselt, meg alapvetően a november is, de ha innen nézem, akkor az egész év. iszonyatosan sokat dolgoztam. mindenféle átmenet nélkül az egyik őrületből belecseppentem egy másik örültbe. pénteken még öleltem a táboros és napközis gyerekeket, könnyeket hullatva írtam meg az elköszönő levelet a kollégáknak, aztán hétfőn már ültem a rideg hivatalban és zúdultak rám az infók, hogy minél gyorsabban beletanuljak a dolgokba... és ez azóta is tart. én próbálok kapaszkodni, kitartani, megfelelni, beérni, nem elkésni, szokni, megszokni, átlátni, megérteni, megtalálni benne a jót, ami erőt adhat, és elhitetni magammal, hogy ez valóban jó, jó lesz... de még azt hiszem nem mondhatom ki a végérvényes véleményemet az egészről. 
megvisel, felemészt, kifáraszt... most ezt érzem. ez az egész váltás, ez az egész év cakumpakli meglátszik rajtam. hiába az optimista, erőt adó felirat a tükrömön, hogy gyönyörű vagy, nem sikerül minden nap elhinnem. látom az arcomon az idei évet. újabb ráncok, foltok, karikák, ami mögött persze iszonyatosan sok-sok jó élmény és tapasztalat van, de van sok szar is, ezt kár lenne tagadni. nagyon sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy jó ez így? erre van nekem szükségem? nem lehetne másképp csinálni? vagy hogyan lehetne könnyíteni a mindennapokon, hogy ne azt érezzem, hogy minden nap meghalok egy kicsit. de a makacsságom, erőm valahogy mégsem fogy el és visz tovább, és mindig sikerül elindítanom és végigvinnem a napot. csak mindig ott motoszkál bennem, hogy másképp kéne, hogy lehetne még jobb... ahhh... ez kicsit őrjítő ám, de remélem nem golyózok be. tegnap este a kutyaséta alatt épp egy nő jött mögöttem, és végig magában beszélt, vitatkozott, majd megbékélt, de mindezt hangosan. rémisztő volt. idáig soha nem szeretnék eljutni. ha rajtam múlik, talán nem is fogok. sejtem egyébként, hogy lehet egy olyan pont az ember életében, amikor kész, nincs tovább, összecsapnak a hullámok és megroppan az ember. de én nem akarok megroppanni...
még túl sok mindent akarok megvalósítani az életemben. annyi terv és minden van még bennem, hogy megyek tovább.
csak közben ezek és ezekhez hasonló gondolatok és kérdések vannak bennem. ezek tulajdonképpen a vágyott kontroll mozgatórugói. ha már a külső kontrollt nem bírom és nem is hagyom, akkor a magam kontrollja kell, hogy legyek.
és tudom, hogy ebben a nagy kuszaságban valahol meg fogom találni magam újra, és a harmóniámat is. csak most egy kissé felborult. és emiatt maradt el és engedtem el egy csomó mindent. mert úgy éreztem, ha mindent meg akarok csinálni, akkor megőrülök.
szóval, ha bárki neheztelne rám, hogy kevesebb figyelmet kapott, az csak emiatt van... a karácsonyi képeslapot, ami az elmúlt évek alatt már hagyománnyá vált, idén elengedtem... nem volt hozzá erőm. ne várjátok. sajnálom. de persze ugyanúgy fontos nekem mindenki, aki itt van a szívemben. és fejben írtam és el is küldtem mindenkinek a jókívánságaimat. 
a rendszerem átalakítás vagy újrarendezés miatt kicsit lassabb... olyan fáradt vagyok...

2016. december 13.

napi gúz

az esti elalvás mostanság nehézkes. na, persze nem az én részemről. sokszor akár egy órát is ott gubbasztok a gúz ágyában, mire végre valahára elalszik. mostanság a csukd már be a szemed, úgy gyorsabban el tudsz aludni mérges felszólításomra, a felháborodott válasza csak ennyi:
- azért nem csukom be anya, mert aztán meg megint nyithatom ki...

2016. december 8.

vannak szar arcok, vannak

mondtam már, hogy mennyire uuuutálom a búvalbaszottbélelt hülye picsákat? akiknek ha bajuk van a világgal vagy a világban betöltött nem megfelelő helyükkel, és nem bírják elviselni, hogy mások jól érzik magukat, akkor addig addig lobbiznak, hogy odabasznakszúrnak neked, hogy nehogy már neked jó legyen, ha neki rossz...
akkor most mondom! utálom. szedjen hangyát... és akkor fogaimat összeszorítva, legalább ezerig elszámolva... finom voltam... irtó finom... 

2016. november 28.

harmónia, mi?!

már nem vagyok a régi. két hétig bírtam a szinte semmin (csoki, alma, kenyércsücsök, szotyi) és kólán létet. most kábé annyi lóvét költöttem vitaminra és minden lófaszra, amit akár kajára is költhettem volna, ha lett volna rá időm. de persze nem volt. így most tolom ezerrel a lófaszokat magamba és próbálom eltüntetni a pattanást a homlokom közepéről. újra előkerültek a jégkrémes pálcikák és fáslidarabok a ujjaim kitámasztására. úgy fogy a korrektor a táskáim enyhítésére, mint még soha. és a türelmet is újra tanulom... 
(ma megölelt egy pedagógus... jut eszembe, hogy a múltkor is... egy másik...)

2016. november 20.

gondolataim az életről

robot létet élnénk? valóban? kattog a a fejemben ez a gondolat, amióta szellemileg elég jó kihívást jelentő barátommal erről beszélgettünk.
igen, azt gondolom vannak sokan, akik beállnak a sorba és érzelmek, valódi gondolatok, tettek nélkül teszik azt amit elvár tőlük abárki, a társadalom, a munkahely, az élet... nem tudom mekkora lehet ezeknek az embereknek, robotoknak a száma, azokkal szemben akik nem robot életet élnek. vagy legalább is hiszem és remélem, hogy nem robot életet élnek. hiszen vannak gondolataik, amiket kimondanak, amikről elmélkednek, van irányvonal ami mentén élnek, áramolnak a világban, alakítják magukat, nap mint nap megélik a vágyaikat, álmaikat, terveiket. terveznek, élnek, még akkor is ha netán van az életüknek robot része is, amit talán nem is robotlétként élnek meg. dolgoznak, pénzt keresnek, ami azt gondolom elengedhetetlen manapság az élethez. minden embernek vannak berögzült sémái, rutinjai a mindennapjainkban, amik fontosak, mert biztonságot adnak, de mégsem kőbe vésett elemei az életnek, mégis kapaszkodók, ami ha minden borul, ott vannak, és lehet rá építeni, lehet ezek mentén haladni, újra rakni, újra értelmezni. de ez nem a robot lét, ez egyszerűen csak az élet sorvezetői, ami mindenkinél más. mert más-más értékrend, más-más gondolatvilág, más-más elmélet, más-más felfogás szerint élünk, tesszük azt ami nekünk jó, ami mentén megvalósíthatjuk a vágyott vagy elérni kívánt életet, de mindezt fejjel, gondolatokkal, ami a robotnak, nincs, vagy nem is lehet, csak egy előre megírt algoritmus szerint teszi, amit tennie kell...
szóval a gondolat, a vélemény, az értelem, az elme az, ami a kulcs, ahhoz, hogy ne robot életet éljünk...

2016. november 15.

utálatos vasárnapok

és olyan is van, hogy nagyon nehezen viselem el magam és legszívesebben elfutnék az életemből ki a világba, messze mindentől és mindenkitől, munkától, hétköznapoktól, anyaságtól, NŐségtől, egyedülléttől, szeretői léttől...
ráfoghatnám a kis geci hormonokra, a teliholdra, a szuper holdra és még sorolhatnám... amik persze lehet valamelyest hozzá is járulnak a kialakult helyzethez, de mindezek tudata sem segít enyhíteni a szar érzéseket.
megfigyeltem, hogy legtöbbször vasárnap tör rám ez az érzés, vasárnap, ami afféle családi nap, vagy annak kéne lenni, vagy tudja a fene... és lehet emiatt, de iszonyat utalom azokat a vasárnapokat, amikor nincs mit tenni, amikor csak lenni kéne, mindenféle kényszer nélkül, nem csinálni semmit, vagy épp pont csinálni kéne, mondjuk szuperanyuként szorgosan RH-t sütni, húslevessel, meg kacsalábon forgó tortával vagy krémes süteménnyel, háát az nem megy nekem. az egész heti örült logisztikában én annyira elfáradok, hogy ehhez aztán már végképp nincs kedvem és erőm és ilyenkor már magammal sem vagyok jóban. szegény gyerekem issza meg ennek sokszor a levét, amit sajnálok, és inkább felkészítem rá, vagy előre elnézést kérek, hogy ma anya igazán nincs formában és jobb békén hagyni, fortyogjon csak a levében és duzzogjon a világra, bújjon a takaró alá és hüppögjön a fürdőszobában... aztán úgyis megnyugszik, kibékül magával és a világgal is. ilyen is van... ilyen vasárnapunk is van... 

2016. november 8.

találkozásom vala a műszempillával...

az úgy esett, hogy lehetőségem adódott egy kozmetikus vizsgán modellnek befeküdni. választani lehetett mit szeretnék.
műköröm?... hssssz... nem igazán hiszem, hogy valaki más jobban ki tudná festeni, mint én, bár tartósságát ítélve, az általam használt való igaz, már akár másnap is lepattanhat, mert hát, mosok, főzök, takarítok, mosogatok, gyereket nevelek, cangát ki-be cipelek, kutyát vakargatok és még sorolhatnám... szóval azt nem.
műszempilla?... hsssz... hát elgondolkodtam. a sajátom sem kicsi, és ha még fel is pöndörítem, akkor meg még nagyobb, de való igaz, hogy láttam már igazán tetszetős, szép példányokat, amik naaagyon természetesen néztek ki. hát legyen, egye penész, kipróbálom.
már amikor befeküdtem a leányzó kezei alá, éreztem hogy bajok lesznek. nem kicsit hisztizett a nőszemély, hogy ez nem igazság, másoknak sokkal egyszerűbb feladatot adtak, és hogy ő ezt annyira nem is tudja és hogy ez milyen sokáig tart. naa, fasza gondoltam. közben persze már le is ragasztotta a szememet, ki sem tudtam nyitni. gondoltam, akkor nincs mese, csukott szemmel kell megnyugtatnom és rávennem, hogy hagyja abba a hisztit.
mondtam neki, figyelj! ez most egy vizsga. nincs választásod, ha át akarsz menni, meg kell csinálnod. tök mindegy meddig tart, akkor is.
és akkor még próbálkozott, hogy komolyan mind a kettő szemre meg kell csinálnia?!
itt kezdtem én is kétségbe esni, szóval inkább folytattam a nyugtatást.
akkor most tényleg nyugodj meg. a következő a helyzet. nekem este randim lesz, ahol szép akarok lenni, véletlenül sem szeretnék fél szemnyi szempillával megjelenni. szóval, most felejtse el, hogy mi a szösz van és álljon neki, és csinálja meg. 
és aztán elkezdtünk beszélgetni a randiról, meg a pasikról, és éreztem, hogy megnyugszik. ő is mesélt én is meséltem, miközben készültek a pilláim.
kértem, hogy ne legyek természetellenesnek tűnő és nem kell, hogy dús és a lábam elé is árnyékot vető pillákat raknia, csak legyek csábos és szép.
nem tudom, mennyi idő telt el, mire elkészültem, de elkészültem, és bazira el is fáradtam.
a látványt tetszett, és valóban nem volt feltűnő. kikérdeztem mit lehet és mit nem lehet ezekkel a bizbaszokkal csinálni, mert, hogy sejtettem, hogy nem lehet akármit.
el is kezdte sorolni: dörzsölni, párnába fúrni, kifesteni, olajos szemfestéklemosóval lemosni tilos.
első nap kerüljem a gőzt, főzést, hagymapucolást, szoláriumozást és egyéb hőhatásokat és könnyezést előidéző aktivitásokat. és mindenféle mechanikus hatást.
na, jól van, remek.
mindezek tudatában vágtam neki az estének, holott tudtam, hogy a randim főzös randi lesz. és bár nem tartozik a kedvenc aktivitásaim közzé a főzés, de ha más csinálja szívesen segítek.  így volt ez most is. persze megkaptam, hogy pucoljak hagymát... na, fasza. bár előkerült egy késes daraboló, aminek fedele is volt, szóval a könnyezést, elmaradt. bár kifejezetten szeretek hagymapucolás közben sírni, mer'hogy olyankor lehet, rá lehet fogi a hagymára. de randira nem azért megy az ember, hogy sírjon. 
majd amikor már rotyogott a néger féle brazil rákpörkölt, nehezen álltam meg, hogy ne hajoljak a tál fölé és kevergessem meg párszor, naná, hogy a gőz főlé...
majd a pöri egyik hozzávalója volt a sütőben megsütött sütőtök is, amit naná, hogy én néztem meg először a sütőben és naná, hogy szembe csapott a sütőből kicsapó gőz... naná.
aztán persze az este folyamán a nevetés is sokszor torkollott sírásig nevetésbe, szóval a könnyeket is kapott az a fránya pilla, naná.
a dörzsölést igyekeztem elkerülni, de más mechanikus hatást kérem, hogy a szöszben lehet elkerülni egy randin? akarva akaratlanul csók közben is megesik, hogy a pillák a másik arcához érnek, sőőőt dörzsölődnek és akkor a pikáns részekig nem is megyek el, mert az aztán már túl intim lenne...
az alvásról meg aztán nem is beszélve. alvás közben ugyanis nehezen tudom magam kontrollálni, hogy nem fekszem hasra, sőt mi több, nem nyomom a fejem a párnába.
ébredés után meg aztán pláne, ásítás, ébredezés, szemdörzsölés, jah nem, azt nem szabad... a tükör előtt próbáltam valami fejet varázsolni magamnak, vagyis a pilláimnak, merthogy igencsak összekuszálódtak, belegabalyodtak mindenféle szöszök a plédből, hajszálak... és a mosást is csak módjával, jutottak eszembe a leányzó szavai...
arról nem is beszélve, hogy a szemem előtt folyton látok egy csillogást, mintha kis csillámok lennének, pedig csak a pilláim és emiatt mindig piszkálom is, mert olyan érzés, mintha vizes lenne.
egyetlen előnyt tudok csak felmutatni, az pedig az, hogy reggelente nem kell sminkelni, mert nem szükséges. bár én kifejezetten szerettem a reggeli rohanásban a szemfestést és a pilláim kunkorítását.
ugyan a műpillákhoz is kipróbáltam a szemem kihúzást, de a lemosás nem ment könnyen, mert a vattakorong folyton beleragadt a pillámba... szóval most ezt is hanyagolom.
vagyis a lényeg a lényeg, ezt nem nekem találták ki. amíg még megvannak, megtartom őket, de bevallom már alig várom, hogy lehulljon mind. nem is értem, hogy van ehhez türelme a nőknek. fésülgetni, igazítgatni, meg gondolom egy idő után ezeket újra kell rakatni, vagy tölteni, hogy szakszerűen fejezzem ki magam. te jó ég, ez iszonyat sok idő, meg kötöttség, meg pénz, mert mint megtudtam nem olcsó mulatság. ezt azt hiszem nem nekem találták ki... jók nekem a sajátjaim. remélem nem hullanak ki, miután elhullajtom városszerte a műket.
szóval így vala első találkozásom a műpillákkal, gőzzel, könnyel, randival...

2016. november 3.

van rosszabb, mint a szar kávé

és a szar tegnapi reggelt lehet fokozni. írtam már, hogy szeretem a szomszédaimat. ez így van továbbra is, persze... de amikor reggel, bazira reggel - megnéztem, nem voltam rest a telefonomat, 05:47-et mutatott - arra ébredek, hogy az ágyam alatt lévő pincében a Peti megint fát hasogat... hát a kisfaszom, micsodám kivan... mégis... grrrr...
jujjj de mérges voltam... de aztán lenyugodtam... becsuktam a szemem, lesz házam az erdő szélén, ahol a párás fűre lépek, ha kilépek az ajtón és ott majd biztos csak a madarakra leszek mérges, hogy csiripelnek és a mókusokra, hogy elcsenik a mogyorót... baltás, hasogatós jó napot!

2016. november 2.

a szerdai hétfő

nem is indulhatna szarabbul egy szerdai hétfő, minthogy a kávéfőző szűrőt kávéstól beleejti az ember lánya a kukába, a sok szar közzé, amiért aztán könyökig le kell merülni. majd amikor, azt gondolod minden összeállt és csak a kávélefogót kell a kávéfőző alá tenni, a kávélefogót tele találod lefőzött kávéval, amit tegnap a szülők hagytak elutazásuk után... megmelegíted és szörnyen szar ízűnek találod... szörnyen. rájössz, hogy tegnap is ugyanezt gondoltad, amikor ágyba kaptad és rájössz, hogy azért, mert eltértél a megszokott minőségi perui kávétól és az ajándékba kapott szart főzted az elmúlt napokban.
helló szerdai hétfő!
ugyanitt szar lavazza kávé ingyen elvihető...

2016. október 4.

napi gúz

úgy esett, hogy nem felejtettem el, hogy vasárnap szavazni kéne menni, (miután eszméltem, hogy a szombaton szombat van és nem vasárnap)... mivel a vasárnapi húsleves főzéshez és rh panírozáshoz (ahogy ezt egy normális család tenné) egyáltalán se kedvem, se hangulatom nem lévén, meg egyébként sem szoktam,  jó mókának tűnt, a gyerekemmel átsétálunk az oviba, ahova egyébként járunk, és kinyilvánítjuk a véleményünket a kérdést illetően. felöltöztünk, ahogy nem normálisékhoz ez illik. anyukám ha látott volna, biztos megjegyezte volna... hogy hátnahát... de a vasárnap, az vasárnap, hülye kérdésre nem válaszolunk, pont ippen pont megfelelő volt a puncis pólóm és a lógós farmerom az alkalomhoz, megspékelve a szokásos borzos fejekkel és a folyton kommentáló és kérdező gyerekkel. aki persze nagyon be volt sózva és nem értette, hogy miért nem megyünk fel a csoportjába és miért kell bemenni az elfüggönyözött próbafülkébe. majd hangosan meg is kérdezte, amikor a kérdést a biztonság kedvéért elolvastam és értelmeztem, majd tollat ragadtam:
- anyaaa! mit színezel?
majd a borítékolást követően, cuki gyerekként a szavazást felügyelő bizottság jó kedvre derítése érdekében vállalta, hogy bedobja a nagy dobozba a borítékot.
na, letudva.
majd késő délután egy baráti látogatáson lelkesen újságolta, hogy anya délelőtt lerajzolta magát az oviban a próbafülkében...

2016. szeptember 14.

vendégszőke

valóban igaz lehet, hogy ha sokat vagyok a szőkével, akkor elkezdek én is szőkülni. és hát mostanság tagadhatatlanul, valóban sok időt töltünk együtt...
egy, de lehet már két hete tervezem a városi futkosós biringám kerekeinek a felpumpálását... tapasztalat, hogy mindkettőnknek jó, ha a kerekek kemények. nekem azé', mert kemény kerekekkel csak úgy suhanunk, neki meg gondolom azé', mert nem csesztetem a lapos kerekeket padkával, gödörrel, ülésen ugráló gyerekkel.
ma végre, nem kellett sehova mennem, rohannom délután, így hát fogtam a pumpát és nekiálltam. elvileg pikk-pakk, egyszerű procedúra. azt hiszem, talán a világ legegyszerűbb pumpáját vettem meg, amin csak fel kell hajtani a pöcköt, rányomni a szelepre, majd visszahajtani a pöcköt és már mehet is a pumpálás, de ma nem akart sikerülni. a levegő valahogy nem akart ki-be áramolni a pumpa és a kerék között. a gyerekem is akart segíteni, de neki sem sikerült. ültem a kerék mellett a földön, már majdnem a sírás kerülgetett, hogy nem lehetek ennyire béna, hogy egy szaros kereket sem tudok felfújni... 
majd gondoltam az efféle rendkívül megoldhatatlannak tűnő problémát, csak olyan tud orvosolni, aki nap mint nap hasonlóval találkozik a barátnője által. felhívtam hát miszőkénk pasiját. hasonló hangsúllyal, ahogy a csaja is szokta, feltettem a kérdést:
- hogyan kell felpumpálni a kerekeket? nem tudom, hogy működik ez a szaros pumpa...
a telefonon keresztül is láttam a mosolyt az arcán, ahogy válaszolt:
- felhajtod a pöcköt, rányomod a szelepre, majd visszahajtod a pöcköt...
a telefonon kapott infókat, egyből átvittem a gyakorlatba is, közben persze mondtam, hogy ugyanezt csináltam eddig is... és basszus most meg sikerült... kellett egy nyugodt, megfontolt utasítás, és kész, működik.
majd miután nevetve elköszönt tőlem, magamban még motyogtam, hogy nem is hiszem el, hiszen tényleg pont ugyanezt csináltam én is, és mégsem működött... majd persze rájöttem, hogy vagy nem nyomtam rá rendesen a szelepre, vagy nem jó szögben tartottam, tudja a szösz... elszőkéztem a dolgot rendesen és megint erőből akartam megoldani a problémát...
reggel kiderül, hogy jól dolgoztam-e...

2016. szeptember 5.

valószínű valószínűtlenség

vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy egy a grrr... (kiráz a hideg, ha belegondolok) hajamon behozott bazi nagy, félelmetes, soha nem látott pók, a lakásból kitessékelés, sőt a szomszédhoz ledobás után, két nap múlva reggel a tükör előtt tollászkodás közben újra szembenéz velem?

2016. augusztus 25.

napi szám

az utóbbi hónapokban nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok. tudniillik, idén lesz, vagy van, hogy 20 éve Zombihelyen élek. akarva, akaratlanul belebotlok olyan emlékekbe, helyekbe, emberekbe, akik felidézik bennem a kezdeteket. nincs ezzel baj. 20 év alatt iszonyat mennyiségű dolog történik az ember lányával.
és ha már nosztalgia és a kezdetek, akkor csak mutatok zenét a régi időkből. emlékszem volt a Thökölyn egy használt cd bolt, ahova rendre betértem és mindig találtam valami igazán izgalmas albumot. így volt ez a Pizzicato Five-al is. első hallásra szerelem volt. egyből bekerült az ivizene kategóriába. ha az albiban táncolni támadt kedvünk, tuti meghallgattuk. de ha csak szimplán ez az album maradt a cd-lejátszóba, nehéz is volt megállni mozgás nélkül, hiszen annyira zseniálisan hangszerelt, fülbemászó zene ez, hogy még a gyerekem is ritmusra bólogatott rá vacsora közben. igazi izzig-vérig popzene a 90-es évekből.
és akkor egy a sok jó számuk közül...

Pizzicato Five_Twiggy Twiggy



2016. augusztus 19.

búcsúzom

ma volt az utolsó napom a munkahelyemen.
vártam is és nem is ezt a napot.
ez az utolsó hét már nagyon szívfacsaró volt és szomorkás. igaz már hetek óta motoszkált bennem ez az érzés, de az iszonyat sok tennivaló, napi rutin, a szokásos váratlan helyzetek megoldása, a jövés menés kicsit feledtette, halogatta a dolgokat, amitől elengedhető, kiléphet az ember lánya belőle. de nem könnyű. 
azzal hogy összepakoltam, kiürítettem a fiókjaimat, rendeztem a munkáimat, anyagaimat a gépen, elbúcsúztam az utolsó táborosoktól, elköszöntem a napközisektől,  a jégkrémes fiútól, persze még utolsó nap is segítettem neki, leadtam a kulcsomat, az iszonyat sok bosszúságot okozó kapunyitóval együtt... ez csak egy-két lépés. a teljes elengedés még tudom, hogy hosszú út. és majd az idő megoldja...
nem tudtam és nem is akartam könnyek nélkül eljönni. nem megy ez nekem. túl sok szeretet és törődés köt engem oda. olyan ez kicsit, mint egy szakítás. nekem legalább is. 
barátok maradunk ebben biztos vagyok.
sok évet töltöttem ott, többet, mint eddig bárhol. jelentős szakasza az életemnek ott zajlott. sok dolgot megéltem, megtapasztaltam, felismertem, elfogadtam, elengedtem, megtanultam, ami nagyon nagyon hozzájárult ahhoz, aki most vagyok. és ezért is fontos. része volt az életemnek, nem kicsit. a ligetes élet az egy életforma, ezt mindig is mondtuk. van akit beszippantott, és van olyan akit nem. és ezektől a beszippantott életektől, és az emberektől kapott törődéstől, szívvel, lélekkel végzett munkától és belerakott energiáktól olyan, amilyennek szeretik a vendégek.
jó volt látni és érezni utolsó nap a nevelőkkel egy asztalnál ülve, hogy akiket újonnan választottunk be a tábori nevelői csapatba, hogy megérezték ezt a jót és kis gyökereik hozzákapcsolódtak a Ligethez. remélem, hogy ugyanolyan gondoskodással és odafigyeléssel törődnek majd vele, hogy virágozzon a hely és ne fogyjon el belőle az az emberi többlet, amit azt hiszem szeretnek hívnak.
örülök, hogy barátsággal, szépen váltunk el és tudom, hogy bárikor visszamehetek és remélem rám is szeretettel gondolnak a kollégák. mert én rájuk igen. lett légyen bármilyen konfliktus, vagy soha el nem múló feszültség, mégis csak egy csapat voltuk, vagy egy kis család.
szóval most búcsúzom a Ligettől és Tőletek!
új dolgok kezdődnek...

2016. július 18.

kis hétköznapi csodák

pár napja már a fülembe ültették a bogarat, hogy Thievery Corporation koncert lesz Veszprémben.
kedvelem őket, nagyon. iszonyat sok emlék, érzés, élmény morzsa köthető egyik másik számukhoz, albumukhoz.
nem volt kétség, hogy jó lenne elmenni. úgy alakult, hogy pont aznapra szőke barátnőm a barátnőivel találkozót szervezett Veszprémbe, akik meg este indultak a koncertre. óriási volt bennem a dilemma, hogy menjünk, ne menjünk... persze, hogy belefurakodott egy lemondhatatlan, elhalaszthatatlan program hétfőn reggelre. meg aztán a büdös anyagiak, azok is bosszantottak. persze puding vagyok, tudom... de végül is úgy döntöttünk, hogy nem megyünk a koncertre, de Veszprémbe igen.
ebédre voltunk hivatalosak, így nem kellett elkapkodni az indulást. naná, hogy előző este egy kicsit kirúgtam a hámból és kómásan ébredtem. de nagy baj nem volt, a kis macskajajokkal meg megküzdünk. 
elindultunk, utaztunk. miután rádión elvesztettük a németeket (akik egyébként osztrákok), megkértem szőke barátnémat, a kazetták között keressen már valami zenét, amivel hangulatosabbá tehetjük az egyébként is hangulatos utazásunkat.
és milyen kazetta került a kezébe? hát persze, hogy egy Thievery Corporation. ez valami isteni jel volt.
kakaóra feltekertük és száguldottunk tovább az esőben. az egyik körforgalomból kihajtva stopposokat láttam az út szélén. a napokban lelkifurkám volt, hogy a legutóbbi stoppost akit láttam nem vettem fel, ezért minden habozás nélkül megálltam a fiúknak. fiatalok voltak és németek. a rádión elvesztett németeket visszakaptuk élőben.
elcsacsogtunk velük, megtudtuk, honnan jöttek, hova tartanak, mit csinálnak stb. kedvesek voltak és mi is velük. 
a zene pörgött tovább, ők nem ismerték, más generáció és lehet a kazettás magnó látványa is kőkorszaki lehetett nekik. Veszprémnél érzékeny búcsút vettünk tőlük, majd megérkeztünk a baráti, családi ebédre.
iszonyat finom kajákat kaptunk, a társaság csodás volt, remekül éreztük magunkat a lányokkal, akik úgy készülődtek az estére, mint talán még tinikorukban sem. 
elszállítottuk őket a koncert helyszínére, persze csináltunk egy szelfit a rózsaszínű kispolskival, amiben még egy óriási maci is ült, és némi szívfájdalommal még beugrottunk a városba, egy búcsúsétára. persze, ott is belefutottunk egy jazz koncertbe, jó hangulatba, tömegbe... és némi panaszmorzsát ejtettünk, hogy miért nem jutunk el többször jó helyekre, koncertekre, miért kell mindig valami munkahelyi vagy bármilyen megfelelés miatt kihagyni eseményeket, régóta vágyott dolgokat. több spontán dolgot kell csinálnunk, kilépni a puding hétköznapokból, levetkőzni a fáradtságot, lustaságot és időt szánni a barátokra, utazásra, mókázásra.
majd kocsiba ültünk, és hazafelé is lenyomtunk egy kazettás Thievery koncertet, őzek, rókák, vaddisznók társaságában... csodás napunk volt és hálásak vagyunk a kapott élményekért. szeretetet adtunk, kaptunk, mosolyogtunk, nevettünk, jót tettünk, játszottunk és táncoltunk...

2016. június 17.

napi szám

túl az első igazán nyári estén, koncerttel, kiállítással, barátokkal körítve, csak is egy boldog péntek jöhet. boldog péntekhez meg laza hangulat, laza zene dukál. és hát mi más is lehetne, mint egy kézlengetős, fejbólogatós, hullámzó, ringó csípős bronx-i hip-hop...

Camp Lo Luchini aka (This Is It)



2016. június 8.

update: fűnyírás

jelentem összebarátkoztunk a berregőssel és pompázatos udvart és kiskertet varázsoltam a segítségével.
láttam én és gondoltam is, hogy nem lehet ez olyan nagyon ördöngős dolog, végül is csak tartani kell és lenyírja (fáj is a karom, mint a fene), csak az a damil, hogy hogyan kell újrabefűzni, ha elszakad és hát elszakad, mert az a dolga... végül is a befűzéssel is megküzdöttem, rájöttem, hogy nem mindegy milyen hosszú, mitől szakad el, és mit hova kell bepattintani... szóval fasza! már ezt is tudom!
a szomszéd srác röhögött is rajtam, hogy még nem látott senkit ennyire lelkesedni a fűnyírásról... de kedvesen segített a befűzésben és a lenyírt fű összetakarításában.
aztán ebben csak az a baj, hogy nem tudok leállni, és a végsőkig gyomlálnék és tökéletesíteném az itt-ott kilógó, kinövő nem odavaló fűcsomókat és gyomokat...
de ma reggel már minden kényszer, és még mit kéne megcsinálni érzéstől mentesen élveztem a hintaágyban, nyugodtan elfogyasztott kávét, közben csodálva a pompásan lenyírt, már-már összefüggő fűjjet...
valakinél esetleg nem esedékes a fűnyírás?
rendelkezem berregős fűnyíróval, jó hosszú lengőhosszabbítóval, védőszemüveggel és kellő lelkesedéssel...

2016. május 20.

napi morzsa: rúzsbogár

ma, miközben megengedtem magamnak a napon ülve egy pohár teát nyugodtan elfogyasztani, a kövön észrevettem gyermekkorom kedvenc, kicsi, apró bogarát, a rúzsbogarat. legalább is mi hívtuk annak, a szép piros színe miatt. nagyon gyorsan jön-megy, biztos fontos dolga lehet és ha az ujjunkkal kilapítjuk, akkor aprócska, elkenődött rúzsnyomot hagy a kövön...

2016. május 18.

nyílt levél a miómámhoz

szia.
azt hiszem régóta élhetünk együtt. legalább is, ha a tüneteket nézem, nem tegnap és nem is tegnap előtt költöztél belém. addig, amíg nem tudtam, hogy itt vagy, csak a stressznek és vagy hát nálam ez így megy elfogadásának köszönhetően nem akadtam ki, vagy megtanultam veled együtt élni. de most, hogy már tudom, hogy mindezt te okozod, így azt hiszem joggal háborodok fel és nem akarom elfogadni, hogy fáj, hogy rendszertelen, hogy egy hónapon belül akár kétszer, de akár háromszor is menstruálok, és nem keveset. ez talán nem gond, ha nem fogadom el és nem tűröm örömmel. korábban kedves barátnőm többször mondta, hogy ne szidjam a menzeszem, mert a nőségem része. ha a hónapban csak egyszer kéne megélni, akkor ok, menne is kellő átéléssel és a megtisztulás érzésével. de így nem megy, bármennyire is akarom. nőként nem akarok egész hónapban tamponnal, vagy betéttel élni, lenni, dolgozni, örülni... sajnos nem megy. mert a mennyiség sem olyan, hogy kiszámítható lenne, hogy tudom, mi, meddig tart, hogy fel tudok készülni, hogy mikor kell cseréni. vannak napok, amikor ha én magam tampon lennék se lenne elég. és a fájdalmakról nem is beszélve.
nőként naponta változó, hullámzó hangulatokat élünk át, amit nem csak a csajos gondolkodásunk irányít, hanem bizony a bajszos kis geci hormonok. ezek tesznek minket hol kibírhatatlan boszorkánnyá, sárkánnyá, hol kenyérre kenhető hercegnővé, megértő anyává, szuper feleséggé. és ha ezek a banyahormonok ilyen gyakran jelen vannak, felborulnak, akkor hogyan legyen az ember lánya türelmes, végtelenül kedves, és folyton tiptop, friss és üde?
szóval nem szeretlek. ezt ki kell mondjam. ha nem okoznál problémákat, kellemetlen, néha már elviselhetetlen tüneteket, akkor nem lenne semmi gond, felőlem akár maradhatnál is, de így fel kell, hogy bontsam az egyébként is egyoldalúan kötött tartós bérleti szerződésünket. még nem tudom mi módon válok meg tőled, de az elhatározásom megszületett. már akkor amikor szinte tudatlanul a nőgyógyászommal szemben nagyterpeszben feküdtem és közölte velem, hogy nyugodjak meg, a méhemet nem kell eltávolítani. kissé méltatlan és érzéketlen információ közlés volt, de ma már azon lepődünk meg jobban, ha valahol emberséges bánásmódot kapunk.
szóval amíg maradsz, addig kérlek légy velem kíméletes, és ne okozz meglepetéseket. felőlem maradhat a jóval rövidebb ciklus, de legalább azt ne borítsd fel. a fájdalommal is megküzdök. csak legyél ott, ahol vagy, élvezd a méhem védelmező, puha meleg hajlékát és ne álmodozz fejlődésről, növekedésről vagy netán egy társról, cimbiről. és kezdj el megbarátkozni az elmúlás gondolatával...
szevasz 

2016. május 13.

dilemma

az idei évre kapott jelentős fizetésemelésem első havi többletét, ünnepélyesen és emlékezetesen nem is tudom mire költsem... vehetnék belőle egy 24 színű filctollkészletet, vastagabb hegyűt, szép, neonszíneket is tartalmazót, vagy inkább kiegészítéssel, egy régóta vágyott társasjátékot...

2016. május 4.

ez az élet

soha semmi nem történik ok nélkül. ez sokszor van az eszemben. az elmúlt években magamat elemezve, hogy vajon mi, miért történt, történik velem, azt hiszem sikerült az okokat feltárnom. és ha már tudom, akkor könnyebb a feldolgozás, az elfogadás, az előre haladás és a fejlődés. 
az, hogy egyedül nevelem az egyébként nem egy, és lehet nem is két embert igénylő gyermekemet nem könnyű feladat, de ezenkívül egy tükör. látom magam és látom, hogy korábban mennyire nem figyeltem a partnereimre, a kapcsolataimra. nem adtam kellő figyelmet, kellő türelmet, kellő alázatot, elfogadást.
ezt most ebben a helyzetben nem tehetem, mert egy gyerek, aki történetesen az én gyermekem iszonyat sok figyelmet, türelmet, alázatot, lemondást, alkalmazkodást igényel. nem tehetem meg, hogy duzzogok, hogy nem szólok hozzá, hogy nélküle megyek bárhova, hogy nem osztom meg vele a csokimat, vagy az utolsó legfinomabb falatot, hogy nem vagyok kíváncsi a véleményére vagy, hogy türelmetlen vagyok vele és hogy nem figyelek a kéréseire. folyamatosan tanít és olyan helyzetbe hoz, ahol szemben találom magam a korábbi döntéseimmel, ahol javíthatok és figyelmet és törődést adhatok. persze én sem vagyok tökéletes, én is vagyok fáradt és türelmetlen, és a máshol, mástól kapott feszültséget rajta vezetem le, de kövezzen meg, akivel ilyen még nem történt. de szeretném jól csinálni. és sajnálom. őszintén sajnálom, ha korábban ezeket nem láttam és megbántottam vele a partnereimet. de ezeknek meg kellett történnie, hogy most itt legyek, ebben a helyzetben és felismerjem a hibáimat, félelmeit, és tudjak rajta változtatni.
nem bánok semmit, és nem hibáztatok senkit. mindenkinek elég a saját baját, fájdalmát, nyűgét feldolgozni és magán munkálkodni, hogy elfogadja önmagát, a helyzetét és tudjon boldogan élni. 
nem akarok semmit siettetni, jelen akarok lenni az életemben, az életünkben. bátorság még sokszor kell sok új döntéshez, de egyre kevesebbet totojázok. 
igyekszem elfogadni, hogy a valamirevaló férfiak már foglaltak, a töketlenek meg töketlenkednek, és bízom továbbra is abban, hogy előbb vagy utóbb belebotlok, vagy ahogy kedves barátnőm mondta minap, majd csak elüt, nekem jön az utcán, vagy elhív kávéra... addig meg virulok, jövök-megyek, intézkedek, gyermeket és magamat nevelek, lótok-futok, nevetek, mesét olvasok, kutyát sétáltatok, füvet nyírok, vagy sarlózok, meditálva kalligrafálok, bringázok, kocsit hajtok, kipurcanok, hegyet mászok, tüzet rakok, álmodok, fűben fekszem, sorsjegyet kaparok, barátnő vagyok, társasjátékozok, gofrit sütök, hintázok, virágot szedek, kávézok, kirúzsozom a számat, verset tanítok, tervezek, ölelek, és hagyom, hogy öleljenek, rosét iszok, színházba járok, a gúz után futok, repcemezőn sétálok... élek...

2016. április 20.

napi gúz

a reggeli szokásos, megőrülős, kapkodós, mindig elkésős rohanásban, már az oviban ülve, a gúz megkérdezte:
- anya!? miért késel el és miért sietünk mindig?
annyira zaklatott voltam és ideges, hogy tényleg mindig rohanok és nem érek oda sehova időben, hogy nem jutott eszembe semmilyen épkézláb válasz és csak azt tudtam neki mondani:
- mert az idő nem időtlen...
furán nézett rám angyalom és képzelem, ahogy ezen kattog, hogy akkor ez most mit is akar jelenteni...
magamban meg folyton keresem a megoldást, hogy hogyan lehetne az időt optimálisan és egészségesen kihasználni, hogy ne legyek folyton fáradt, hogy ne kelljen folyton rohanni, időről-időre odaérni valahova időre... idővel biztos rájövök...

2016. április 19.

fűnyírási praktikák kezdőknek és hala(n)dóknak, egyedülállóknak, társasházban lakóknak, berregősre és sarlóra hangolva

tegnap délután gondjaim akadtak a kertben. nő a fű ugyebár, és ha nem akarom, hogy derékig érjen, akkor biza le kell azt vágni. többféle célszerszámom van erre. 
egyszer a szomszéd András, aki az egyetlen használható, valamirevaló férfi a házban. neki van berregős fűkaszája és ha éppen nem dolgozik, ami a hét hét napját nézve szinte sosem, vagy nagyon ritkán fordul elő. ő, ha nekiáll a saját kertjének, akkor az én kertemet is meg szokta csinálni illetve az udvart is. viszont szegényem mindig gondban van a kertemmel, hogy nem nagyon tudja eldönteni, hogy mit szabad és mit nem levágni. de tűzoltásszerűen megcsinálja és az nekem már nagyon nagy segítség. illetve már a fia is kezd ezekben a dolgokban nagyon járatos lenni, legutóbb például ő vágta le. de nyilván az ágyások, fák körül nem könnyű, illetve nagy körültekintést igényel. vagy utólagos, aprólékos igazítást. ami egyébkét pont jó ideg és stressz levezető a nap végén.
aztán van nekem is egy berregős fűkaszám, de bevallom még nem mertem használni. túl berregős, túl hangos, és nem is tudom, számomra olyan tájidegen, vagy inkább olyan férfifeladat kérem. persze a felnis kerekek ki és becipelése után ez már kismiska lenne számomra, de valahogy még nem barátkoztunk össze, na... de megpróbálok a bizalmába férkőzni az idei fűnyírós szezonban, ezt megígérhetem magamnak.
és még van nekem egy sarlóm is. amit valamikor régen még Barna barátom hagyott itt, vagy hozott el már nem is tudom milyen apropóból. talán ő jobban emlékezhet. de az eltelt évek és fűnyírós szezonokat tekintve, azt hiszem már a sajátomnak nevezhetem. bocs Barna!
na, de ezzel csak az a baj, hogy nem tudom pontosan a helyes használatát. láttam persze régen jó apámat is és nagyapámat, sőt a dédnagyit is, ahogy a kacsáknak vágta a csellántot, de valahogy a látottak gyakorlatba való átvitelével gondjaim vannak. jobb kezes lévén a jobbról balra történő csuklóból indított mozdulatot vélem jónak, de élesben valami nem stimmel. a csellántot ugyan le tudom vágni (ebből van kevesebb), de a füvet mondhatni csak lelapítja, illetve csak ímmel-ámmal vágja le. persze ez a probléma adódhat abból is, hogy a sarlóm nem elég éles. éleztem én a megfelelő célszerszámmal hosszú percekig - csillog-villog is az éle - de persze lehet nem eléggé... szóval ebben a témában továbbképzésre szorulok. nem tudom valaki járatos-e ebben, vagy mindenki a berregősre, vagy a gurulós berregősre hagyatkozik?
várom a jó tanácsokat, addig meg maradok a sete-suta, majd hogy nem, amolyan fodrászos fűnyírásnál, amikor is, megfogom a fűcsomót és egy erős jobbról balra történő suhintással lenyesem. kicsit körülményes és mondhatni lassú is, fűcsomóról fűcsomóra haladni, de megvalósítható és nem mellesleg rendkívül nyugtatólag hat az idegekre.
azt hiszem receptre ezt is felírhatná a háziorvos az sz-szel kezdődő és ex-re végződő szó után mindenkinek... hölgyeim fűnyírásra fel! nyugtatja az idegeket, elsimítja a ráncokat és nem utolsó sorban a fű is, kert is szép lesz...

2016. április 18.

a miutcánkból jelentem

kinek, hogy indul a hétfő reggel. nekem speciel mosolygósan indult, lévén a mai napom szabadnap, tudtam nem kell sietnem sehova, nincs semmilyen erős nyomáskényszer a tér-idő viszonylatban.
komótosan, kómásan ébredtünk, kényelmesen elkészültünk, átsétáltunk az oviba. majd az ebbel is így tettem. a megszokott villámgyors pisikakiszimatséta helyett lassú, ráérős, mindent megszagolós és lepisilős, mély belégzésekkel és lassú kilégzésekkel kísért reggeli sétára indultunk. már messziről kiszúrtam a mindig bringával közlekedő, két utcával feljebb lakó, mély orgánumú, szép időket megélt, öreg urat. hangosan kiabálta minden szembejövőnek morgolódva és zsörtölődve, hogy a színház igazgatója szégyellje magát, amiért nem veszi észre, hogy a színház előtt rohadnak a padok... miközben persze mindenkinek illedelmesen köszönt. ebben az esetben a legjobb, amit tehet az ember, hogy illedelmesen visszaköszön, de a témához jobb nem hozzászólni... hanem mosolygósan továbbmenni... ráadásul nem is volt igaza. semmi baja a padoknak. minden része megvan hibátlanul. igaz a pár éve lefestett deszkák, a valóban sok használattól kikoptak már, mert használják, randira, várakozásra, pihenésre, cipőkötésre, csevejre, cigizésre... és ami használatban van, az már nem új és nem csilli-villi... szeretem ezt a környéket, minden figurájával.
morgás mentes, virágszirom hullós csodás hétfőt!

2016. április 8.

autóápolás

nem sokszor vállalkozom autómosásra, sőt mondhatni soha. rábízom az anyatermészetre és az esőre. illetve az évi egy-kettő iszonyat alapos fullszervizes csillogásban pedig jóapám részesíti mindig, amikor hazalátogatunk északra. mert persze nem bírja nézni, hogy milyen kívül belül. de ez az egész kocsimosásos mizéria valahogy férfidolog, szerintem. azt hiszem ez genetikailag kódolva lehet bennük, hogy vasárnaponként, teljes pompába rittyentik féltett kincsüket. na, mármost nekem erre kurvára nincs időm és fölös energiám. viszont a napokban megszállt valami lelkiismereti bizbasz, hogy gumicserére viszem a kis piros villámot, meg *némi szervizelésben is lesz része. szóval gondoltam nem árthat egy autómosón átgurulás, hogy ne legyen a kedves autószerelő keze az olaj mellett még koszos, poros is. na, meg persze a gúz, mint a jövő leendő remek férfiembere, részesüljön már ilyen élményben is, valamint a génjeibe bevésődött és kódolt, ez irányú tevékenységek egy kicsit meg legyenek birizgálva. és hát persze, hogy iszonyat élvezte, sőt még le is rajzolta.
na, de a lényeg a lényeg, hogy milyen az én szerencsém. este csillivillire waxoltatom a járgányt, hogy a másnapi szervizre tiszta legyen, és mire a szervizbe érek vele délután, ebből már semmi sem látszik, mert persze, hogy esik, naná, hogy esik és a por piciny pöttyökben tarkítja a csodás kis piros villámot.

*a gyorsabb kommunikáció érdekében ékezetek nélkül írok a modern kori chat-es világban, ami persze sokszor félreérthető, és amit félre lehet érteni, azt félre is szokták. véletlenek meg ugye nincsenek.
tegnap este a csajokkal közösen használt kommunikációs csatornán ment némi információáramlás, amiben megosztottam, hogy 1re megyek gumicserere meg nemi szervizre, ami ugye ékezetekkel értve némi szervizt jelent, persze imádott szőke barátném csak később csatlakozott be a csevejbe és naná, hogy félreértette. kérdezte is egyből, hogy miféle nemi szervizben lesz ma nekem részem? ugye-ugye a telihold...

2016. március 20.

normál vagy hullámos

egy igen komoly, több éves megfigyelés eredményeként arra jutottam, hogy ha normál és hullámos chips között kell választanom, akkor a hullámosat választom. hogy miért? egyszerű a válasz.
ha a hullámosból egyet bekapsz, az olyan, mintha a normál chipsből egy marékkal kapnál be... és akkor még ott van az egész zacskó többi hullámos chips...

2016. március 9.

(rém)álom

évszakváltás van. lemerültünk, egyfolytában betegeskedünk. én egész jól tartom magam, de már villog a kijelzőm, hogy újratöltés, vagy épp teljes szoftverfrissítés szükséges a továbblépéshez. egyfolytában aludnék. a hétvégén, ha összeszámolnám, akkor biztos, hogy több lenne a vízszintesben töltött idő, mint a függőlegesben. bár sokat alszok, de nem jól, nem pihentetően. egyik este, amikor a gúz valamikor hajnalban megjelent mellettem sírva, fájlalva a pocakját, mondanom sem kell, hogy lőttek a pihentető alvásnak. csak forgolódtam. majd amikor sikerült elaludnom, a következő álomba zuhantam.
a helyi színház megbízott, hogy írjak egy darabot, amiben az egész társulat benne van, és sok-sok néző kíváncsi majd rá. viszont minderre két napom van, azaz még annyi se, mert a színészeknek meg is kellene tanulni, színpadra vinni, próbálni és a premier előadás már meg is lett hirdetve, bizony-bizony két nap múlva.
mondanom se kell mekkora terhet vettem ezzel a vállamra. bár az okot, okokat nem tudom, hogy vajon miért is vállaltam el, hiszen onnan indult az örült rémálom, hogy a feladat már megvan. halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi a szöszről írjak, hogy az aztán siker is legyen. csak ültem, járkáltam, feküdtem, sétáltam és nem jött semmilyen ihlet. a színészek egyenként zaklattak, hogy ők milyen szerepre vágynak, és legyek velük jószívű és írjam meg nekik álmaik szerepét. aztán jött a díszlettervező, a kellékes, a jelmezes, a világosító, az igazgató, a marketinges, a portás, a büfés, hogy akkor mi van már... és az idő is csak ketyegett, én pedig úgy éreztem, hogy menten megörülök, és a körülöttem lévő millió post-it-ra írt ötlet és karakter megfojt... aztán megszólalt az ébresztő és én olyan mérhetetlen kimerülten és fáradtan másztam le az ágyamról, és álltam neki kávét főzni, mintha le sem feküdtem volna... 

2016. március 1.

a pörkölthegyen túl...

kérem szépen fejlődök! isteni, remek, olyan igazán igazi, ahogy az anyu, vagy a mama is csinálja, na pont olyan pörköltet sikerült tegnap rittyentenem. elégedett voltam magammal és a gyerekem is. igazán elismerően nyilatkozott még a ma esti vacsoránál is.
pedig aztán nagyon utálok főzni... az örült mindennapos logisztikában, hogy mikor, honnan, hova és aztán még a fityfiritty, meg hogy főzzek is, de nem mindegy persze, hogy mit... a legtöbbször pont nem azt szeretné ami van, vagy ha a kedvencét főzöm, akkor meg tuti csak szimplán vajas, sárga vajas kiflit kér és semmi mást... szóval így nehéz, és nem is inspiráló. meg több napig már ő se akarja ugyanazt. meg aztán két főre? vagy inkább másfélre? baromi nehéz. persze tudom, hogy még mindig könnyebb, mint mondjuk ötre, akik ötfélét akarnak. szóval csak csendben lázadok, és próbálom a jó oldalát nézni, és ha utálom is, valahogy élvezettel és szeretettel csinálni. 
mondjuk, ha hagymát pucolok, akkor hagyom, hogy folyjon a könnyem, és szemfestékem és egy kicsit sírok is, igaziból, mert jól esik. vagy ha tésztát gyúrok a pizzához, szinte majdnem minden héten, akkor a tészta pont attól lesz isteni jó, hogy a gyúrásba beleadok minden összegyűlt feszkót, és ütöm és csapkodom. nekem is jó, a tésztának is jó. vagy ha a hétvégi zablisztes gofrit sütöm, az azért is jó, mert közben mindent lehet csinálni. porszívózni, teregetni, telefont nyomkodni... mert ha véletlenül megégne az sem baj, mert én pont úgy szeretem, keményen és ropogósan. ha meg nem ég meg, akkor puha lesz,  és azt meg a gúz szereti. szóval ebben sincs már bosszúság.
azt hiszem ez lehet a fejlődés, alázatban és elfogadásban is... 

2016. február 14.

napi gúz

kényes téma, előre szólok.
a szorulás kisgyermeknél ha nem is mindennapos, de ismert és küzdelmes esemény. nálunk is így van. nem először és nem is utoljára izzadtuk végig, hogy megszülessen a végeredmény.
pár napja vettem észre, hogy valami nem oké. de a gúz persze mindig elfogadható választ adott a kérdésekre. itthon nem, de az oviban volt kaki. majd egyik este már gyanús volt, hogy nem evett annyit és fájdalmasan elhúzódott az esti zuhanyzásnál, amikor a popi volt soron. itt bizony tényleg beszorult, aminek nem kellene.
a meseolvasás is a wc-n történt, együtt számoltunk, majd együtt nyomtunk... orrot fújtunk, könnyeket töröltünk... találgattuk vajon milyen lesz, ha végre kijön, felidézve az egyik kedvenc mesénket... talán placcs lesz, vagy zsupszhupsz, netán pittpatt, vagy trottyrotty, vagy lehet ratatata... de egy kis mosolyon kívül semmi mást nem sikerült kicsalni a gúzból.
majd amikor kérdeztem, hogy mégis mi a baj, mi az ami bántja? arra ezt válaszolta:
- anya! ő az én kakim, az én barátom, és nem akarom kikakilni. nem akarom, hogy a wc-be essen és lehúzzuk és a tengerbe folyjon...
és hát ez egy elég jó magyarázat... de aztán elmagyaráztam neki, hogy bizony, nagyon nem jó, ha visszatartja. kakiországban nagyon várják már az ő kakiját, és ha megérkezik, nagy bulit csapnak. ha viszont nem engedi el a kakiját, akkor a barátai nagyon szomorúak lesznek, te pedig nagyon megbetegedhetsz és kórházba is kerülhetsz... és ezen elgondolkodott.
majd, sok-sok próbálkozás után elfáradt és már elaludt a wc-n. na, itt feladtuk és ágyba vittem, lefektettem, betakartam és reméltem, hogy másnap sikerrel járunk.
reggel ébredés után, reggeli közben, ő maga kezdeményezte a beszélgetést a kényes témáról.
- anya! a mamánál kakilni fogok és megígérem, hogy nem fogok sírni. ne aggódj! szeretlek. (merthogy pont erre a hétvégére volt megbeszélve, hogy a mamiékkal lesz.)
majd miután az oviban elbúcsúztunk egymástól, a mamát felhívtam és tájékoztattam a szorult helyzetről. ő megnyugtatott, hogy ivettkém, nem lesz semmi gond, megoldjuk.
haza sem értem a munkából, amikor csörgött a telefon, a mama hívott, én persze aggódva vettem fel, jaj, vajon minden rendben van-e... majd a gúz szólt, vagyis inkább kiáltott bele a telefonba:
- anyaaa!! kijött a kakiii!... és már tovább is rohant.
én meg megkönnyebbültem, mázsányi teher hullott le a vállamról és a mama is megnyugtatott, hogy aggodalomra semmi ok, egy kis hashajtóval megoldották a szorult helyzetet.
szóval kérem, kakibarát legyen csak mindennapos téma és vendég a háznál. és ha már az állatok kakiját tudjuk, melyik milyen állagú és alakú, akkor bátran elemezzük a gyermekünk kakiját is. ne legyen kényes a téma.
szorulás mentes napokat mindenkinek...

2016. február 8.

nyers?!

nem is olyan rég a barátnőm pasijával dumáltam épp egy szórakozóhelyen. rámutatott egy fiúra, férfinak azért én nem nevezném, és megkérdezte, hogy mit gondolok róla, tetszik-e nekem. majd rövid gondolkodás, vagyis inkább szemlélés után mondtam neki, hogy nem, nem tetszik. ugyan a megjelenésével és öltözetével elérte a fickó azt, hogy megnézzem, ez tény, de alapvetően nem jön be. majd körülnéztem a teremben és mutattam neki egy szerintem férfit, hogy na, viszont ő így elsőre bejön. miután ő is megnézte, csak annyit mondott, ismerve valamelyest az előéletem, hogy azt gondolja, hogy nekem a nyers férfi, a nyers férfierő a vonzó...
azóta is gondolkodok ezen, hogy meg tudom-e fogalmazni pontosan, hogy milyen számomra a vonzó férfi... de még nem tartok ott, hogy pontot tegyek a végére.
a nyers férfierő, azt gondolom alapvető tulajdonsága kell, hogy legyen egy férfinak, hiszen ettől lesz lehengerlő, magával ragadó, biztonságot adó, óvó... és itt nem feltétlen a kigyúrt izmokra vagy az ágyban nyújtott teljesítményre gondolok. a szekrények sosem vonzottak... 
a nyers erőt most leginkább egy hétvégi élménnyel tudnám szemléltetni. imádott unokaöcsém néptáncos gálaestjén voltam. kicsit aggódtam is, hogy jaj, hogy tudok majd egy majdnem három órás gálaműsort végigülni... aztán elkezdődött és egyszer csak a színpad megtelt 15-20 néptáncos fiúval és férfival. a zenekar is nagyon jól húzta, de amikor a fiúk elkezdtek táncolni, na, akkor leesett az állam. hetykén, lazán, de mégis abszolút magabiztosan, mosolygósan (de olyan mosolygósan, hogy abból látszott, hogy ezt igazán szívből csinálják) vezették a lányokat, majd egymást kihívva, egymásra rákontrázva táncoltak, egyszerre dobbantak a lábak, egyszerre csattantak a kezek a combokon, áramlott a férfi erő és olyat varázsoltak a színpadra, ami teljesen magával ragadó volt.
azt hiszem ezt lehet nyers, de mégis irányított, kontroll alatt tartott férfierőnek nevezni.
és ez nyilván nem csak a táncban nyilvánulhat meg, hanem bármi másban, amibe igazán beleteszi magát, szívét, lelkét a férfi... ezt szeretem...

2016. január 25.

napi gúz

a hajmosás nálunk nagy mumus. valami kifogás mindig van, de aztán könnyek és hiszti ide vagy oda, azért hetente egyszer összehozzuk. vasárnap nem voltam elég felkészült és nem figyelmeztettem idejében napközben, hogy este bizony hajmosás lesz és kissé váratlanul érte a zuhany alatt, amikor mondtam neki, hogy akkor tessék becsukni a szemet és a fejet picit hátrahajtani... lett is hangzavar, csapkodás, hiszti...
majd már a fürdőszobaszőnyegen állva, miközben a törölközővel szárítgattam a haját, hüppögve csak ennyit mondott:
- az egész bolygón anya nem fogok hajat mosni, soha!!
az univerzum ugye-ugye, kinek mit jelent...

2016. január 20.

blogszületésnap

éljen, éljen, éljen soká!
hat évvel ezelőtt talán még én sem gondoltam volna, hogy lesz ilyen, hogy hatodik éve írok magamnak, másoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, hogy kitartok és lesz mindig valami leírandó mondandóm. de lett és van. ha nem is mindig ugyanazzal az intenzitással, de írok magamról, magunkról, a miutcánkról, vagy épp abármiről.
a hat év alatt sok minden változott, sok mindenre rájöttem, sok mindent felismertem, megértettem.
ez idő alatt megélt és megtapasztalt mindenből merítve próbálok tudatosan élni, figyelni magamra, magunkra, másokra, a világra, az érzésekre, megérzésekre, hogy harmóniában legyek, hogy minden napnak legyen értelme, legyenek célok, álmok, vágyak, amiket meg akarok valósítani, hogy mindig meg tudjam élni az adott és kapott pillanatot, hogy el tudjam engedni, amit el kell és befogadni, amit be kell. 
a számomra fontos, minden nap szem előtt tartott mantráimat magamnál hordom, a táskám egy elrejtett zsebében vannak felírva, amolyan tudatos tudatalatti fiókban. és van pár, amik szem előtt vannak, tükrön, falon. 
ma este pedig készítettem magamnak, magunknak ezekből a mantrákból egy friss, színes, szintén szem előtt lévő, tudatosító mobilt, hogy folyton mozogjon, forogjon és hintázzon, hogy ne felejtsük el, hogy mi a fontos és hogyan éljünk.
én, mi, így... 


2016. január 14.

3. karácsonyi közösÜlés a szeretet jegyében

a karácsonyt már kezdjük elfelejteni, ugyan még nálunk áll a fa, mert olyan szép és még nem hullik, de kicsit már a tavaszra készülök legbelül. mindenesetre még mesélhetnékem van.
már három éve, hogy kipattant a fejemből az a gondolat, hogy kellenek közös, asztal körül ülős esték a barátokkal, amikor egy kicsit megadjuk a módját, együtt eszünk, együtt iszunk és beszélgetünk, egymásra figyelünk és nem rohanunk sehova. játékosan azt a nevet kapta, hogy közösÜlés. a terveim szerint több is lett volna belőle egy éven belül, de nagyon nehéz összehangolni a barátokkal egy-egy közös időpontot. egyelőre, azaz három éve a karácsonyi időszak az, amikor ez megvalósul. de a december egyébként is az az időszaka az évnek, amikor az ember lányának több ideje van, lehet lazítani, együtt lenni, jönni, menni. úgyhogy ez így van jól, nem erőltetem a több alkalmat. csodálatos, hogy ez az egy is már három éve összejön és még mindig izgalommal tölti el a résztvevőket, várják, készülnek rá. persze ehhez a jó estéhez kellenek a résztvevők, akik mind-mind nagyszerű emberek, mert a barátaim.
idén az induló létszám 19 fő volt. de tudtam, tudtuk, hogy a végére nem leszünk ennyien, mert lehetetlen olyan időpontot találni, ami mindenkinek jó lenne. meg aztán mindig vannak váratlan események, betegség, bármi, ami szintén közbeszólhat, ahogy közbe is szólt.
de a jelenlévő 12 ember (drága szőke barátnőm szerint, annyira szuper vagyok, hogy még erre is figyeltem, hogy apostoli szám legyen) igazán színessé és tartalmassá tette az estét.


egytől egyig teljesen mások vagyunk, más-más területen dolgozunk, más intenzitással éljük meg a dolgokat, más rendszerben gondolkodunk, de mindezek ellenére tudunk önfeledten együtt lenni, együtt nevetni, hangosan kacagni, együtt játszani.


az előkészületek mindig nagyon izgalmasak, hogy kitaláljam(juk), hogy mi legyen a téma, ami köré építjük az egész rendezvényt. milyen legyen a teríték, mi legyen a meglepetés ünnepi menü, milyen legyen a dekoráció, milyen öltözéket kérünk a résztvevőktől, na és persze hol legyen a helyszín. idén ez egy kicsit idegőrlő is volt, számomra legalább is, mert nagyon fontos tényező a büdös anyagik. sajnos még mindig nem tartok ott, hogy ezt a varázslatos estét ajándékba adjam és finanszírozzam a barátaimnak. pedig bizisten megtenném. és egyszer meg is fogom tenni.
aztán, ahogy lenni szokott, a végére mégis minden összeállt. a helyszín jobb nem is lehetett volna. ezúton is köszönöm az önzetlen baráti felajánlást Szityunak.
minden barátom számára nagyon fontos a természet, az erdő közelsége és ennél közelebb nem is lehettünk volna, minthogy az arborétumban vacsorázzunk.


a menüsorra idén sem volt panasz.  Lajossal (Ludwig) nagyon szeretek együtt dolgozni, és tudom, ha rólam van szó, akkor még inkább odafigyel mindenre, hogy tökéletes legyen.
mivel boros beszerző barátunk nem tudott jelen lenni az esten, a boraihoz sem jutottunk hozzá, így ez a résztvevőkre volt bízva, mindenki azt hozza, amit inni szeretne. Pannikám szerepkártya ide vagy oda, a tequila remek választás volt.
és ami nagy öröm számomra, hogy a témához illő öltözéket is mindenki betartotta és a fekete-fehér úgy ahogy volt megadta az egésznek az ünnepélyes hangulatát.
szóval köszönet még egyszer a résztvevőknek, hogy a jelenlétükkel emelték az est fényét. mert hogy ez tényleg így volt.


több kép itt

remélem és bízom benne, hogy akik először voltak velünk együtt az asztal körül, érezték azt, amit én is, hogy jó együtt, hogy arra a néhány órára megszűnt az idő, és hogy ezek nélkül a pillanatok nélkül nem ér semmit ez az egész élet nevű játék.
én bevallom amikor hazaértem még órákig euforikus állapotban voltam attól a szeretetáradattól, amit egymástól kaptunk és egymásnak adtunk.
és ígérem a hagyomány marad, jövőre, azaz idén is közösÜlünk...

2016. január 12.

napi szám

ha már január, ha már új év, új kezdet, tiszta lap, akkor csak is egy friss, a napokban debütált klippel indíthatok.
a fickónak ez az első szóló albuma, aki egyébként előtte nem kis nevekkel kooperált együtt, mint mondjuk a Booka Shade.
a vérében van a ritmus és a zene. csípem.

Fritz Helder_Force Of Nature



2016. január 10.

szomszédok (folytatásos blogregény a miutcánkból)

otthon, édes otthon... kábé ezeket a szavakat duruzsoltam, amikor este egy hét után a saját ágyamban hajthattam álomra a fejem. 
majd reggel jött a megerősítés, hogy valóban itthon vagyok... mert hogy ez így megy minden vasárnap, és szombat és főleg ünnepnapon, hogy a szomszédom tekintettel mindenre és mindenkire hajnali hét után áll neki egy ugyan rövid, (negyed óránál nem hosszabb), de annál hatásosabb fahasogatáshoz.
a pincéje pont az ágyam alatt van... és minden egyes fejsze ütés az agyam legmélyéig hatol, megrengetve vele a ház összes falát és elszakítva vele minden egyes édes álomhoz kapcsolódó ideg és érzőszálamat.
innentől kezdve nem csodálkozom, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül képes vagyok késő éjjel elindítani a mosogatógépemet...
szeretem a szomszédaimat.

2016. január 8.

helló 2016

itt az ideje, hogy a hátam mögött hagyjam az elmúlt heteket, a pihenést a kikapcsot.
bár még nincs munka, még nincs fontos, sürgős teendő, de már annyi gondolat és elképzelt terv van a fejemben, hogy itt az ideje a megvalósításnak.
idén is megvolt a szokásos északra elvonulás, bezárkózás, de most elmaradt a darabokra esés, teljes úttalanság és elkeseredés, önsajnálat és sorolhatnám. köszönöm Réka ezúton is az aggódást, de most valóban minden rendben.
csodás évet zártam, amiben volt minden, rengeteg új dolog, kaland, sok-sok munka, sok öröm, új ismeret, főleg saját magammal kapcsolatban. és ez így is  marad. biztos vagyok benne, hogy az idei év is tartogat számomra elegendő feladatot, kihívást, kalandot, új dolgokat és felismeréseket.
csak azt tudom kívánni és elképzelni, hogy az a harmónia és elégedettség legyen az idei évben bennem és körülöttem, ahogy a decembert sikerült eltöltenem a barátok és a családom körében. 
hálás vagyok mindenért, amit kaptam és adhattam. köszönöm a barátaimnak, hogy vannak és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. köszönöm, hogy benne vannak a hülyeségeimben, hogy képesek arra, hogy megmondják, ha valamit szarul csinálok, és hogy tudunk egymásra időt szánni. köszönöm a családomnak, hogy mellettem vannak, hogy szeretnek és büszkék rám. azt hiszem az idei évben velük is sok minden tisztáztunk, nincs félreértés, nincs felesleges baszogatás, csak a tartalmas, igazán őszinte együtt töltött idő és egymásra figyelés van. ez jó, nagyon jó. kezdik már elengedni a görcsösen dédelgetett álmukat, hogy legyen már végre mellettem valaki... látják, hogy jól vagyok, hogy boldog vagyok, hogy megküzdök a gondokkal, nehézségekkel, hogy jól végzem az egyedülálló anyai feladatokat. aztán majd jön úgyis, aminek jönnie kell az életünkbe.
én ugyanazzal az energiával és elszántsággal nézek az új év elé, ahogy zártam.
szeretem az életem, szeretem önmagam és bármire képes vagyok... helló 2016!