2014. december 1.

a mi adventünk


elkezdtük az adventi ráhangolódást. lekerültek az őszi díszek az ablakból és közösen felraktuk a hópihéket. kicsi fiam lelkesen segített mindenben, hozta az asztalát, hogy álljak arra, majd édesen, mint általában minden új dolgot, a hópihéket is megsimogatta és megjegyezte, hogy anya, ez puha! fogd meg te is!
a mikulásnak is megírtuk már a levelet és minden nap előjön valami új gondolat a mi karácsonyi csodavilágukból.
a mai nap igazán a miénk volt. nem volt semmi kényszer, semmi nyomasztó fontos teendő. későn keltünk, hosszan reggelizünk, mesét néztünk, megbeszéltük, hogy mi legyen az ebéd. naná, hogy kedvenc, húsgombóc paradicsomszósszal. közben játszottunk, építettünk, karamboloztunk, nénósautót hívtunk és rögtönzött koncertet adtunk a nappali közepén.  kicsit később a konyhában az első kóstolásra szánt gombócot, miközben hűlt, egy aprócska kéz elcsente a konyhapultról, majd édesen hümmögve megjegyezte, hogy anya, ez jó, nagyon jó! kérhetek még? kell ennél több dicséret egy napra?
gyertyagyújtás előtt szerettem volna, ha sétálunk egyet a városban, de nem sikerült rávennem az indulásra. ez máskor sem könnyű. amit valahol értek, mert nekem is jó itthon. az édes otthon.
majd a jókor betoppanó barátok segítségével csak kijutottunk karácsonyi fényeket nézni és forralt borozni. hazafelé sétálva rá is jöttem, hogy most már tényleg kérem az égieket, angyalokat, abárkiket, hogy küldjenek egy férfit mellém, mert ez már nem lehet, hogy csak úgy vagyok képes a gyerekemmel és a kutyámmal egy szimpla esti sétára, hogy vagy egyikre vagy másikra valamelyik barátom ügyel. ennyit bírok...
majd baráti körben gyújtottunk meg a gyertyát, az elsőt. ez öröm, hogy vannak, hogy mellettünk vannak... és csak remélem, hogy mi is legalább ennyit adhatunk nekik, magunkból, odafigyelésből, önzetlenségből, barátságból...

2014. november 26.

többet

kéne írnom. jót tenne, jó lenne.
ahogy látom hónapok óta kussolok és egyre kevesebbet írok.
reggel kicsivel 6 után kelek. lassan kávét főzök, imádom a kávé lefolyó hangját. egyedül, ebem mellett kucorogva kómásan behörpintem. a nap talán legnyugodtabb pillanatai ezek. bár már bennem dübörög az idő nyomasztó terhe, hogy jaj, nem mélázhatok, futnak a percek. 7-kor ébresztem a gyerekem, lassan, puszival, suttogva. nála is ezek a legnyugodtabb pillanatok. lassan előcammog a szobájából és vagy a hűtő előtt állva, vagy a fotelban ülve dönti el, mit szeretne reggelire. igazi férfi, már most. majd a reggeli után, félig felöltözve, félig hajat szárítva már tényleg nagyon nyomaszt az egyre gyorsabban telő percek. a gyerekem már nem nagyon engedi a segítséget az öltözködésben vagy bármiben, szereti ő maga megoldani. ügyes és önálló, de lássuk be, a mi tempónkhoz képest, jaj... őt az idő nem nyomasztja. ő még ettől a tehertől mentes. de jó lenne megtanulni újra úgy élni, lelassulva, mindenféle időtől és beosztástól mentesen.
az ovi itt van a szomszédba. nagyon jó, hogy kézen fogva, kipufogókat számolva vagy esernyő alatt nevetgélve, csacsogva csak átsétálunk. az oviban már otthonosan és rutinosan mozog. jó látni és jó tudni, hogy jó helyen van. 
az ovi ajtón kilépve jön a következő rohanás haza. talán még egy röpke séta belefér az ebemmel. aztán irány a meló. a főnök könyörtelenül, minden nap pontosan ott áll a kocsijával. kicsit az van most, hogy nem szeretek dolgozni. szerintem az év vége...
majd meló után rohamtempó az ovihoz. szörnyen nyomaszt, hogy minden nap én vagyok a az utolsó anyuka, aki elhozza a kicsi fiát a csoportból. de örül nekem, a nyakamba ugrik és csimpaszkodik. ez olyan jó. itt aztán megint a hülye idő nyomasztó terhe, mindjárt ránk zárják az ovit, sietni kell. kint már sötét, a kipufogókat is alig látjuk, de kézen fogva, ugrándozva megyünk. útba ejtjük a pékséget, ahol már ismernek minket, a gyerekem már egyedül kéri a napi kifli vagy szabadon választott finomságát. közlekedési lámpákat figyelünk, közben milyen jó a kifli csücske... anyaaa, zöööööld! átmegyünk, még néhány kipufogót megnézünk, egy van, vagy netán kettő, nagy vagy kicsi. az ajtót már egyedül nyitja, és már a mozgásérzékelő lámpa is érzékeli és felkapcsolódik, nagy élmény ez neki. üdvözöljük ebünket, jó itthon, édes otthon. el kéne lazulnom, de nem megy. vacsi kell, meg holnap ebéd nekem. utálok főzni. és rájöttem nem a főzés maga az utálat tárgya, mert emlékszem még volt idő, amikor szerettem főzni, hanem az idő, amit nem tudok a gyerekemre szánni. igyekszem minél gyorsabban elkészíthető dolgokat főzni, de csodákat én sem tudok. 5-től 6-ig számtalanszor jön oda hozzám a gyerekem, hogy anya, gyeje... vagy tudok menni, vagy nem... ha igen, akkor az jó neki is, nekem is. utálok főzni. pedig  a gyerekem nagyon szereti a hasát. férfi, a javából. hús az bármikor, és bármennyi. de azért  a salátát is megeszi, ha olyanja van és ma megittunk mind a ketten egy-egy nagy pohár banános joghurt turmixot. erős az anyai, női jelenlét, na.
fürdés előtt egy kis bohóckodás belefér. kergetőzés a szobában, majd csikizés és puszi roham. annyi érzelem van benne.
a fürdés is már majdnem önálló, de várja még az utasításokat, hogy mit mosson még meg. majd kap néhány percet a zuhany alatt. játszhat. szereti. 
a fognyüvőmanókat minden este elzavarjuk, már nem jár sírással a fogmosás. a pizsamát egyedül veszi fel és a könyvet is ő választja ki. most a nagy kedvenc a Weöres Sándor verseskötet és Kifli kutya. a kedvenc verseit már kívülről fújja, a Kifli kutyában meg emberhez hasonlítja a kutyák tulajdonságait.
az elalvás nehézkes. engem nyomaszt az idő, hogy fut, rohan és még mennyi a teendő, nem kéne elaludnom mellette. de olyan jó hozzábújva, százszor hallani tőle, hogy anya, szeretlek! mondd, hogy én is.
utána fáradtan összepakolni, netán teregetni, majd a fotelba leülni csak egy kicsit, de tényleg csak egy percet. majd a fotel fogva tart és nem ereszt. de ebem egyre türelmetlenebb, hogy most már én is kérek belőled és abból a finomságból, ami az ajtó mellett a zacskóban van és a hűtőben lévő pástétomból... és persze a szokásos estipisikakiszimatséta.
a miutcánk mostanában csendes és hideg. csak a kémények füstölnek és az ablakokon keresztül szűrődik át némi melegség. hazaérve már nincs kedvem semmihez, csak az ágy hívogat, meg a régóta ki nem nyitott, de már régen elkezdett könyvek. majd pikk-pakk éjfél vagy mindjárt egy, mint most is. és pár órára vagyok én, és az ágyam, aztán kezdődik minden elölről...

2014. november 16.

szeretetkapcsolataink tökéletesítéséért

hogy kerül egy antivallásos és még csak nem is házas nő, azaz én egy vallásos házas kurzusra?
hát, hogy hogy nem, önszántából. nem, nem tértem meg, és nem is tervezem. ez nekem továbbra is túl... nem is tudom milyen. nekem ez nem oké, na.
de mivel egy barátnőmről volt szó és már régóta halasztgatott, tologatott látogatáson történt a fenti eset, igyekeztem mindenben a kedvébe járni. hát elmentem. gondoltam majd jól meghúzom magam a hátsó sorban, meg talán még valami érdekességet is leszűrök az előadásból. de aztán nem így történt. az előadás végén lelkesen közölték, hogy akkor most jön a kiscsoportos műhelymunka, ahol kivesézzük a témát. (a téma egyébként konfliktusok a házasságban volt.) na, hát a megbújás nem ment, még be is kellett mutatkozni, pár szóban mesélni magunkról. gondoltam poénosan kivágom magam, a pálma mellett ülve, kék hajjal, hogy x.y. vagyok, a kakukktojás, egyedülálló és gyermekét egyedül nevelő nő vagyok. erre aztán megörült a csoportvezető és kedvesen nyugtatgatott, hogy jaj, de jó, hogy itt vagyok. itt a helyem. ne bújjak el... nem is vagyok kakukktojás, ők mindenkit szívesen fogadnak maguk közzé. blablabla...
majd pedig még a témához is hozzá kellett szólnom. bár így utólag visszagondolva, annyira tipikus, egyedülálló hozzászólásom volt, hogy csak na.
na, mindegy is, érdekes volt hallgatni a házasságban élőket a témáról. és hát bevallom egy-két dolgot fel is írtam magamnak mementóként, mert talán, egyszer, valamikor, én is találok majd egy valakit, akit beengedek az életünkbe. bár házasság vagy párkapcsolat, szinte majdnem ugyanaz, ugyanúgy dolgozni kell mindkettőért, tudatosan, egymásért.
annyit viszont sajnálok, hogy ilyen összejövetelek miért csak vallásoséknál vannak? világiék miért nem igyekeznek azon, hogy akár iskolai keretek között megtanítsák az ember fiát vagy lányát arra, hogyan boldoguljanak az életben, párkapcsolatokban, házasságban. akkor talán más lenne a világ és nem lenne ennyi magányos, vagy elvált nő és férfi... talán...

2014. október 30.

napi szám

megfogadtam a szülinapi egyik jókívánságot, amit e-mailben kaptam. ez a nap a tiéd. érezd magad jól a bőrödben. légy azokkal, akikkel szeretnél. csinálj olyan dolgokat, amihez kedved van. hallgasd hangosan a kedvenc zenédet. egyél sütit, dupla adagot...
jelentem jól érzem magam a bőrömben. számomra kedves emberek vettek körbe egész nap. amit csináltam, ahhoz kedvem volt. a mindenhetimignon is megvolt. ez meg akkor legyen a napi számom... kedvem is lenne végigszökkelni a világon... minden nagyon rendben van...

Simian Ghost_Never Really Knew

2014. október 29.

rosszindulat a miutcánkban

kell, hogy írjak a miutcánkban élő gonosz és eredendően rosszindulatú emberekről is, merthogy vannak és köztünk élnek. sajnálom szegényeket, mert az a sok energia, amit a folyamatos beszólásokra, rosszindulatú megjegyzéseikre fordítanak, fordíthatnák másra, sokkal építőbb dolgokra is.
van a szemüveges, nyugdíjas néni, aki ráadásul még nagymama is, mert már számtalanszor láttam az unokájával is. legelőször akkor volt vele atrocitásom, amikor még terhesen, hatalmas pocakkal sétáltattam ebemet a miutcánkban. már korábban is kiszúrtam, hogy mindig az ablakban sasol és azzal az égető, semmi mással össze nem téveszthető szemmel verő tekintettel bámul az ember lányára. aztán egy nap lehet a geci kis hormonok vagy talán az anyatigris szólalt meg belőlem, de nem bírtam megállni szó nélkül, ahogy felszólított hangos szóval, hogy reméli összeszedem a kutyám végtermékét és nem akarom otthagyni. először próbáltam szép szóval a tudtára adni, hogy én mindig és, hogy nem véletlenül van a kezemre húzva a kifordított bundakesztyűt formázó nylon zacskó, csak mint látja, van egy nem kis méretű púp a hasamon és nem megy olyan könnyen a lehajlás, inkább a guggolással próbálkozom, csak lassított felvételben... de persze nem hatotta meg, már azt is kezdte a fejemhez vágni, hogy a kukáját is lepisilik a kutyák és a járda és a fű... még mindig nyugodtan próbáltam az értésére adni, hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy mindez a sok-sok vétek az én kutyám lelkén szárad... tovább paprikázta magát. én meg úgy döntöttem kár rá az időt fecsérelnem. pukkadjon meg magában az ilyen hülyepicsa ember.
nem messze tőle van az utca réges-régóta üzemelő virágboltja, akinek a tulajdonosa hasonlóan rosszindulatú és nap, mint nap szem és fültanúja vagyok, ahogy trágár szavakkal illeti a boltja elé álló autósokat, mert, hogy neki a rendőrség engedélyezte a kukás, vödrös helyfoglalást, mert, hogy virágot szállít (na, persze a nap 24 órájában, bruhahha). és ez csak az egyik dolog, a kutyásokat sem kíméli. engem is elkapott egyszer. sikítva ijesztett rám, amikor egyszer pont a boltja előtt végezte nagy dolgát az ebem. 
- ugye nem ide szarik a kutyája?
- de mondom ide. ne aggódjon, nem állt szándékomban itt hagyni. (nem véletlenül van a kezemre húzva a kifordított bundakesztyűt formázó nylon zacskó.)
- na, de a szagok és a minden a füvön marad, és a többi kutya megérzi, és ők is ide fognak szarni és a hugy...ni... és csak mondta és mondta.
én meg ott álltam egyik kezemben a kutyával a másikban a gyerekemmel és határozottan közbevágtam, hogy leállítsam a teljes erővel pörgő centrifugát:
- ugye nem gondolja hölgyem, hogy a kutyasétáltatásra felmosóvödröt is viszek majd magammal, hogy lemossam a füvet. ugye nem?!
- nem kéne erre sétáltatni a kutyát!
és erre már megint nem szóltam semmit, hanem kézen fogtam a gyerekemet, másik kezemben a bezacskózott végtermékkel és ebemmel és továbbsétáltunk a járdán, ami ugyebár közterület, ahol mindenkinek szabad járása van, akár innen, akár onnan és még akár a füvön is.
a nő meg tovább forrongott magában.
természetesen azóta sem változtattam meg az útvonalat, és számtalanszor eljárok egyik és másik rosszindulatú asszonyság háza előtt is. sokszor látom, ahogy az ablakban vagy a függöny mögött sasol és szemmel ver mind a kettő én pedig mosolyogva feléjük biccentek hátha egyszer rájönnek, hogy az életet lehetne rosszindulat nélkül is élni és nem csak forrongani a saját mérgükben.

2014. október 21.

mennyi minden kell a villanyóraleolvasóbüdösbácsi boldogságához?

elgondolkodtam, hogy néha mennyi minden kell ahhoz, hogy valaki nagy elégedettséggel és örömmel nyugtázzon egy küldetést. jelen esetben a villanyóraleolvasóbüdösbácsiról van szó, aki épp az imént végzett és milyen nagy örömmel és elégedettséggel távozott, hogy minden órát le tudott olvasni a házban és nahát, hogy mindenkit itthon talált. 
megjegyzem nem lehet könnyű az élete, egy villanyóraleolvasónak, aki ugyebár akkor dolgozik, amikor mindenki más és emiatt naná, hogy nem talál otthon senkit.
de ma nálunk, köszönhetően a csillagok állásának, mindenkit itthon talált.
mivel a lépcsőházban javában dolgoznak a festők, könnyedén be is tudott jutni a házba.
Ilonka néni, lett lévén 93 éves, nyugdíjas, ő mindig itthon van. kivéve, amikor nem, merthogy jár piacra, boltba, vérvételre, gyógyszerbeállításra. 
az alsó szomszédnál meg szerencséjére, mármint a villanyóraleolvasóbüdösbácsinak, pont villanyórát cserélnek.
a másik szomszédasszony meg pont beteg, bár gondolom marhára örült, hogy a villanyóraleolvasóbüdösbácsival kell cseverésznie munkája nehézségeiről, hogy mit, hogyan tud és nem tud a nap járásának köszönhetően lefotózni és rögzíteni, vagy kerekíteni a kerekítés szabályainak megfelelően, na de ha a vállalatnál meg más kerekítés szerint kell kerekíteni, amit aztán a szemére hánynak gonosz kis felettesei. szóval nem könnyű neki, na, mármint a villanyóraleolvasóbüdösbácsinak.
és akkor még engem is itthon talált, mert én meg a főnökömre várok, hogy végre valahára bejelentse a szerencsétlen,véletlen balesetnek köszönhetően összetört okos telefonomat, és hogy még a messzi Indokínába való utazása előtt kapjak egy cseretelefont, merthogy még biztosítás is van rá.
szóval ezen a cudar, esős, borús napon csupán ennyi kellett, hogy mosolygósan, elégedetten, boldogan távozzon a város egyik házából  a villanyóraleolvasóbüdösbácsi.

2014. október 7.

olyanok történnek

velem mostanában, mint felrobban a sütőben a padlizsán, mer' ugye elfelejtettem levágni a végét.
vagy az évek óta tervezett/halogatott képek végre felkerültek a falra, mer' ugye megmondtam édesapámnak legutóbbi ittlétekor, hogy most tényleg nem csinálunk semmit, nem kell javítani, szerelni, festeni, átépíteni, csak pár képet felrakni, pontosan tízet.
vagy, hogy elhívtak randizni (hány év után is? négy?!) és annyira berosáltam, hogy két nap múlva lemondtam, mer' ugye-ugye...
vagy, hogy a gyerekem apjának a csaja az egyik kedvenc szórakozóhelyemen hátat fordított nekem és nem szolgált ki, mer' ugye nem tudja szegényke, hogy rám már ugyan nem kéne féltékenynek lennie.
vagy, hogy idén szörpben őrzöm meg a kertünk kincseit, mer' hogy időhiány miatt lekvárt nem sikerült eltennem télre.
meg olyan is, hogy az önértékelésem megint a béka segge alatt van, mer' hogy egyre gyakrabban érzem azt, hogy erre vagy arra alkalmatlan vagyok. 
na, meg még ez is, hogy a nagy devizamentő mizériából nekünk megint nem jut semmi, mer' hogy a mi bankunk, azon pár bank között van, aki pert nyert az állam ellen.
és még egy újabb macskakővel bővült a gyűjteményem, mer' hogy ahonnan felszedtem, éppen mozgott és pont elfért a kezemben.
vagy, hogy virághagymákat is ültettünk, mer' hogy készülünk a jövőre, a tavaszra...

2014. szeptember 30.

update Ilonka néni módra

a szomszéd néniről már írtam. sokat látott és tapasztalt öreglány. ha elemében van, nagyon jókat tud mesélni. sokszor hangoztatja, hogy ő már se hall, se lát. na, ja ez persze úgy igaz csak, hogy azt hallja meg és azt látja amit akar.
tegnap beszédbe elegyedtünk, amikor hazaértem. kis idő után, annyit mondott nekem:
- maga meg ne hízzon tovább, mert kövér lesz!
- jaj - mondom - ennyire látszik?
- látszik-látszik! csipkedje meg magát reggelente, az jól felpezsdíti a vérkeringését. na, meg persze a mozgás és a torna.

2014. szeptember 23.

nnnnaa

arra jutottam, egy pohár bor után az esti szokásos pisikakiszimatsétánkon, hogy megpróbálom azt, amit eddig talán még soha.... eddig szinte kontroll nélkül éltem, mentem a fejem és a szívem után, tettem a dolgomat, hoztam meg nagy döntéseket, okoztam csalódásokat, örömeket, rontottam el párkapcsolatokat, barátságokat, hogy most változtatok és a fejem ellen megyek... meglásssssuk, hogy a hiba tényleg bennem van, vagy csak szimplán ilyen lapokat kapok...

eladok

anyám és még jó páran basztattak, hogy miért nem adok el ezt-azt a népszerű adok-veszek oldalakon. mondtam, mert nincs kedvem lefotózni, feltölteni, egyeztetni...
na, ma rászántam magam. három terméket sikerült lefotóznom, a képeket emberi módon megszerkeszteni, hogy valóban az legyen a képen, amit el akarok adni, egyértelműen megfogalmazni a tulajdonságait és árat rendelni hozzá. hát mit mondjak, nem fogom ezt minden nap csinálni. 9-től mostanáig (délig) ezzel szarakodtam.
másoknak erre hogyan van ideje? jesszus...

2014. szeptember 18.

bocsi

eltűntem. valahogy nem jöttek a szavak kifele belőlem. többször leültem és néztem szembe az üres lappal, de nem tudtam megtölteni semmivel.
annyi a dolog, a napi teendő, a megfelelés munkában, gyermeknevelésben, magammal szemben, barátokkal szemben, hogy erre már nem maradt erő, szufla... pedig nagyon szeretem és jó ez nekem, hogy írhatok
de majd lassan helyreállnak a dolgok, megszokjuk az újakat, meg magammal is rendbe jövök, mert, hogy inkább ez volt a bajom, tudom. kicsit elvesztem, magamban... de kitalálok ám, aggodalomra semmi ok. érzem már a jó áramlatot, amire felpattanhatok...
testtudatom a  régi, még mindig tízből kilencszer mellényúlok méretileg. de ez így mókás, ahogy van.
a gyerekem nő, mint a gomba. minnyá három. zsúr lesz, készülök. meg az oviba is indulunk, még pár nap...
azért a nyáron, már ha lehet nyárnak nevezni eljutottunk pár helyre. meg aztán majd ősszel talán aktívabbak leszünk kalandilag, utazásilag.
díjat is kaptam. köszi Kriszta. ígérem hamarosan válaszolok is a kérdéseidre, méltó módon, nem kapkodva...
a miutcánkban is zajlik az élet. történt ez-az. és a szőke barátném is tartogat még meglepetéseket.
és ha nem is írtam az elmúlt hetekben, de azért voltak szép és megörökítésre való pillanatok, helyek, érzések. képekben kicsit többet éltem, mint leírt szavakban.
szeretet és béka*... mindenkinek... 

* egy csomag békás gumicukor mindig legyen tartalékba, bármilyen helyzetben életmentő lehet.

2014. augusztus 28.

bölcsivi és az ingatlanügyek

az ingatlanügyek tisztánlátáshoz, körültekintő, mindenre kiterjedő, felelősségteljes kezeléséhez fel kell nőni, azaz sok szart megtapasztalni...
tilos a fejet a homokba dugni és abban a hiszemben élni, hogy majd ő, vagy abárki elintézni és utánajár... az ember lánya legyen a talpán és járjon utána és intézze el és kérdezzen sokat, még olyat is ami egyértelmű, és tudjon meg mindent, mert különben, amíg nem lesz tiszta minden, addig álmában is arra ébred, hogy felosztották, újraparcellázták a sajátjának hitt, gondozott kis földjét.
hülyék meg mindig lesznek, azokkal meg mindig nehéz, mert nem értenek semmit...

2014. augusztus 21.

ivi vs. eső

ma elhatároztam, hogy túl járok a folyton kiszámíthatatlanul és már-már túlzásba ejtően sokat eső esőn.
ha már az egész nyáron gondosan nevelt és várva-várt paradicsomokat szinte teljesen elrohasztotta, akkor gondoltam a hiányos, azaszééépzöööldgyepnek ugyan aligha nevezhetőt kigyomlálom és befoltozom, újravetem. éppen annyi fűmagom volt, amennyi kellett.
és most várunk, hogy újra essen és a fű szépen kikeljen.
(viszont a padlizsánunk, amiről már szinte lemondtam, fej lehajtva észrevétlenül növekedésnek indult. a spenótunk meg sosem volt még ennyi és ekkora.)

2014. augusztus 16.

köztük lenni

az idei nyár több napi napközije, hogy úgy mondjam ajándék volt. igazán jó volt a gyerekekkel. olyan őszinték és nyíltak tudnak lenni, persze csak ha én is az vagyok velük. de ez másképp nem megy és pont ez benne a fárasztó és teljes embert kívánó, hogy ott kell, hogy légy, végig, jelen, figyelsz, jelzel, felügyelsz, felelősséget vállalsz, beszélsz, hallgatsz, nevetsz, ölelsz, vigasztalsz, bátorítasz, észrevétlenül nevelsz, utat vagy inkább mintát mutatsz, majd nap végén épségben, egészben átadod a szülőknek. 
egy újabb napközis napon meg örül az ember lánya, ha ismét látja azokat az arcokat, akik már voltak, hogy örömmel jönnek, hogy mesélnek, hogy lelkesek, hogy megnyílnak és olyanokat mondanak, amitől megborzongok, hogy jajj, milyen gyereksorsok vannak és hogy mennyire tisztán látják, hogy mi zajlik velük és körülöttük. mégsem tudja mi lenne a helyes, hogy hogyan tartsa kordába a felgyülemlett dühét, mérgét, elkeseredését, és jó minta híján a rosszat követi. csak remélhetem, hogy lesznek még hasonló őszinte találkozásai és megtalálja majd a jó és élhető utat...

2014. augusztus 11.

csak egy álom volt...

álmomban annyira igazinak tűnt, és minden sejtemmel érezhetőnek, amikor a szeretett férfi mellettem állt és szinte észrevétlenül, de mégis érezhetően belecsúsztatta a farmerom hátsó zsebébe a kezét, majd néhány pillanattal később ugyanazzal a kezével átkarolt és magához húzott és egy szerelemmel teljes csókot lehelt az ajkamra, hogy beleborzongtam... és nem akartam, hogy vége legyen az álomnak...

2014. augusztus 4.

a sarkon és túl talán élnek emberek is

... ha már a nyitásnál tartunk... az ember lánya, ha embertelen időben megy az esti pisikakiszimatsétára, akkor ne csodálkozzon, ha emberrel nem, csak egy ezüstszürke magára hagyott felmosóvödörrel találkozik a sarkon. 
kezdetnek talán nem is olyan rossz... beszédbe persze nem elegyedtünk.

2014. július 31.

nyitás

eltűntem. nem írtam. nincs baj. munka van, nyár van, hajtás és lazítás, gyerek(ek)kel, gyerek nélkül, de már hiányzik... a fiam.
több barátom mondta, hogy nem vagyok nyitott, valami nem enged, görcs van bennem, amit fel kéne oldani. és az igényeim sem kicsik így nehéz a megfelelő, hozzám való embert megtalálni. ami persze nem azt jelenti, hogy alább kéne adnom, csak tény, hogy jóval kisebb a kínálat. meg kell tanulnom ezt a helyzetet kezelni és magammal is foglalkozni, tanulni, fejlődni, lenni, tenni.
persze szó sincs, hogy rossz lenne most nekem. nem rossz, igenis jól érzem magam a bőrömben,csak meg kell fejtenem, hogy hogyan tudom kinyitni a zárt ajtókat. hogyan?

2014. július 9.

kék, igen

kedves és őszinte észrevételeket fogalmaznak meg a gyerekek a kék hajamról, amióta kicsit többet vagyok velük és a közelükben.
egy táborozó gyerek a minap nagy, kerek szemekkel ezt mondta:
- neked kék a hajad?!
- igen, láthatod. - válaszoltam.
- de én úgy tudom, nem létezik olyan ember, akinek kék lenne a haja.
- ???? hmm...

egy másik kisfiú, akivel ma voltam a napköziben ezt kérdezte:
- neked igaziból kék a hajad, vagy ilyen?
- ilyen. - válaszoltam.

2014. július 2.

jólecke

ma a nyári záporban hazafelé bringázva megtanítottam a gyerekemnek, hogy a nyári zápor jó, nem kell tőle félni, megijedni, gyorsan kocsiba pattanni, eresz alá beállni, hanem lehet lassan tekerve, élvezni, érezni, átélni, szagolni...
- anya! az eső langyos és illatos!

2014. június 25.

ez van

nagy fűből a kutyaszart nem könnyű felszedni. lett légyen az állaga szilárd vagy nem szilárd.

2014. június 16.

rémálom a miutcánkban

utcai rovatom folytatódik, mert, hogy itt mindig történnek váratlanabbnál váratlanabb helyzetek.
a rémmel már világosban is összefutottam párszor, ő már szinte ismerősnek számít, vele kapcsolatban úgy tűnik kiveséztem a dolgokat. a mai sztori nem róla fog szólni.
aránylag későn, majdnem éjfélkor indultunk útnak a szokásos körünkre ebemmel. az utca csendes volt, kihalt és jobbára már az ablakok is elsötétültek. az utcán egy-két vadászó macska és mi voltunk, de csak egy darabig. ugyanis észrevettem, hogy az utca túloldalán parkoló autók alatt valami követ minket. sejtettem, hogy macska nem lehet, hülye lenne egy kutyát követni, gondoltam ez csak nyest lesz, az meg ránk ártalmatlan, max a kocsinak tud ártani. ahaa, persze. a kis dög egy idő után, ahogy követett minket elkezdett furcsa ugatónak tűnő hangokat kiadni, majd hirtelen átfutott előttünk és berohant a kapu alatt a ház udvarára. gondoltam ennyi, de ahogy közelebb értünk a kapuhoz, az a kis dög kiugrott elénk egy őrült nagy visítással és két lábra állva vicsorgott ránk. beszartam, mondanom sem kell, az ebem, meg egyből beugrott farkát behúzva a hátam mögé. dobbantottam és mérgesen rákiáltottam, de ezekkel csak továbbhergeltem a kis szarházit. nem tudom milyen sebeket okozhatott volna bennem és ebemben egy ilyen állat, de elképzeltem magunkat, ahogy átharapott torokkal vérbe fagyva fekszünk a járdán, jobbnak láttam a megfutamodást és a séta lerövidítését, mint a bizonytalan kimenetelű összecsapást. 
ma este igyekszem korábban elintézni az esti kört, mert könnyen lehet, hogy összeverbuvál a kis dög egy csapat nyestet a további megfélemlítésünkre.
mik vannak?!

2014. június 12.

a hét kérdése

hogyan került a kávémba a fülbemászó bogár?
pár napja tartó zombiságunk oka, hogy se a gyerekem se én nem alszunk sokat, egyszer a meleg miatt, másodszor mert a gyerekem megint iszonytatóan köhög, szinte már fulladásig. és ugye a gyogyókat sem nagyon akarja bevenni, szóval marad a virrasztás, fulladás közbeni ébresztés, itatás, figyelés... ájult elalvás, majd újabb felriadás.
és ma reggel úgy esett, hogy mint nem túl kipihent anya, a kávémat már kitöltöttem, majd a gyerekem, mint mindig türelmetlenül követelt éppen valamit, deazonnalderögtöndenyomban, különben már a magas cés visításnál tart... (a játékfúrójának a fúrófejét nem találta) megkerestem, megcsináltam, majd visszatértem a kávémhoz, hogy beízesítsem, közben pedig már jött a következő deazonnalderögtöndenyomban kérés, követelés (a fúrófejet ügyetlenül úgy tettem bele, hogy nem forgott, ahogy a gombot nyomogatta, én balga). ízestés abbahagy, kérést teljesít, fúrót megjavít. majd a tejet sikerült egyben beleöntenem, de már hallottam is a következő deazonnalderögtöndenyomban kérést (hol a mobilom anyaaaa.... gyejeeeee...). tejes dobozt letesz, már 200-ig fejben csendben számol, fülön kienged a felszabaduló gőzt... mobilt megkeres, gyereknek odaad, kávés pohárhoz visszatér, poharat felemel, belenéz... fülbemászó barátunk élettelenül úszkál a tetején.
ahhh... másodperceknek tűnt csak a pohártól való többszöri elszakadás, miközben mindennél jobban vágyakoztam a kávé megnyugtató, szemfelpattíntós ízére... pár percig tartó csak én és a kávém idilli, ritkán zavartalan élményére.
hogy történhetett?
1. a kávét akkor főztem, a kávéfőzőt és a kiöntőt, akkor mostam ki, ezekben nem bújhatott meg, hacsak nem a kifolyó csövecskében.
2. az őrölt kávéban szintén nem lehetett, hiszen az icipici lyukakon nem fér át a villás farkú fülbemászó, legalább is egészben nem. hacsak nem egy terminátor fülbemászó, aki képes a darabolást követő újraegyesülésre.
3. a tej. abban lehetett. este lehet egy percnél tovább hagytam a tejes dobozt a kupak nélkül a pulton és a kis gyenya belemászhatott, valamilyen általa remélt és vágyott élmény érdekében.
4. vagy pedig lesben állt a kis genya, és kihasználta, a figyelmetlenségemet és kamikaze öngyilkos merényletet követett el önmaga, a kávém és a vágyott zavartalan idilli élményem ellen.

(elfogadható elméletet felállító és valósnak tűnő választ adókat egy zavartalan, csak ő, én és a kávénk idilli élményével ajándékozom meg.)

2014. június 10.

nem elég a meleg, még a kanalas is keserű

kapja be, aki keserű kanalas orvosságot dobott piacra kisgyerekeknek... mikor már minden szarból van édes, ízes, elbűvölő, elbájoló gyerekváltozat. aki ezt kitalálta, tuti még nem volt ilyen korú gyereke, de lehet még beteg gyerek közelben sem volt soha. ha most üzenhetnék, de nem is, inkább kívánhatnék neki, akkor azt kívánnám, hogy próbáljon csak meg rávenni egy 2 és 3 év közötti akaratos, beteg gyereket arra, hogy bekapja azt a iszonyat ízű cseppekkel telt kanalat. (és akkor csak remélni tudom, hogy pár kanálnyi adag a ruháján, lábán, karján, szőnyegen, ágyon, falon... landol.
még mindig szeretjük a gyerekbarát gyógyszereket
pedig láttam már nyalókás változatú köhögés elleni gyógyszert... ha megtalálom idelinkelem...

2014. június 2.

napi szám

hetek óta tartó lóhalála van, dolgozok, logisztikázok folyamatosan, mit hogyan lehetne még eredményesebben, versenyt futok az idővel és a mindennel, anya vagyok, kertátalakítok, de most tényleg... és este kipurcanok, majd reggel kezdődik elölről. az az igazság, hogy élvezem, nem panaszosak a soraim. jó újra dolgozni úgy istenigazából... jó a városban cangázni, közben énekelni... jó anyának lenni, jó mellébújni reggel és este, jó puszit adni és jó kapni... jó a kertben lenni, jó kerti utat építeni, jó palántázni, jó a csiga elől megenni az epret... jó este későn az üres, csendes városban a kutyámmal sétálni... csak egy dolgot nem érzek és egyelőre el sem tudom képzelni, hogy  hogyan lehetne ezt egy társsal csinálni... hogyan tudnék még rá is időt szánni, hogyan tudna ő rám időt szánni... mit tudnék adni és mit kaphatnék...

Glass Animals_Gooey

2014. május 23.

jeligés vállalkozó kedv

a hirtelen beköszönő nyári meleg  és ennek következtében tartósan udvaron és a kertben töltött idővel egyenes arányban egyre inkább sötétedik (koszos barnára vált) a gyerekem esti fürdővize, valamint egyre több a cipőjéből kiöntött homok mennyisége.
nyár végére lehet érdemes lenne homok és a fürdővízből kiszűrt vagy a kád aljában leülepedő tisztított homok és kerti föld árusításába kezdenem. 
vállalkozó kedvű, hasonló cipőkkel és fürdővízzel találkozó anyák jelentkezését várom "újrahasznosítom" jeligére.

2014. május 20.

egy óra és ami belefér

gondolkodtatok már azon, hogy mennyi minden fér bele egy órába? én eddig bevallom soha. régebben is mindig versenyt futottam az idővel, de akkor jobbára a lustaságom, kényelmességem miatt. most viszont lustaságról, kényelmességről szó sincs.
sajnos nem sikerült a gyerekemet jó alvóvá, pontosabban reggel sokáig alvóssá gyúrnom, ezért nekem kellett hozzászoktatnom magam a korai keléshez. nem mondom, hogy könnyen ment,  megy, de tréningezem magam és elég jól bírom.  már-már kipihentnek érzem magam, ha sikerül egyhuzamban aludnom legalább 5-6 órát. 
reggel néha sikerül is csendes magányban elfogyasztani a gőzölgő tejeskávémat, de csak néha, mert amióta a gyerekem is kedvet kapott a közös kávéfőzés rendkívül izgalmas szeánszára, már ezt is kettesben nyomjuk. (persze én akartam, hogy hamar megtanulja a jó kávé elkészítésének rejtelmeit, hogy mihamarabb ő lepjen meg vele reggelente... persze azért ez még odébb van.) már remekül tudja, mit mire, mit hova, mit hogyan... majd ha ez megvan, akkor általában nem sikerül nyugodtan meginnom, legalább három, de inkább ötödik nekifutásra sikerül az egészet felhörpinteni, persze a végén már kihűlten, hidegen. (nem tehetek róla, de szeretem nyammogva, lassacskán megiszogatni, nem vagyok az az egyből bedobós, lenyelős és már indulok is típus.) persze ez az én bajom.
na szóval a kávé közben, után, alatt beindul a reggeli 7-8-ig tartó kemény menet, amiről már írtam korábban. annyi változás lépett közbe, hogy 8-kor nem indulok egyből minden nap a melóba, hanem vannak napok, amikor még marad egy-egy szabad órám, amikor elintézhetem az ügyeket, amiket mindig kényelmesebb gyerek nélkül intézni.
mindig eltervezem, hogy hova megyek és mit intézek, amiből aztán persze mindig kimarad valami, áttolódva egy következő napi szabad egy órába.
ma azt terveztem, hogy sétálok egy kisebb, de a szokottnál mégis nagyobb kört az ebemmel (kb.15-20 perc), majd bringára pattanok és elkerekezek a postára feladni nem kevés pénzt. reméltem, hogy nem kell hosszan sorba állnom, be is jött, cirka 10 perc alatt végeztem. (huss 100.000 elnyelődött a rendszerben.) újra bringa, irány a drogéria, hogy nyugdíjas nagymama módjára megvegyem az akciósan hirdetett cuccokat (ügyesanyu igyekszik spórolni, kuponozunk, ahol csak lehet.) a pénztáros csaj új volt a soron, semmivel sem intelligensebb és rátermettebb az eddigieknél (jujj, de genya vagyok!), nem ment túl gyorsan, aminek gyorsan kellett volna. majd mivel a főtéren tilos a bicajozás (TILOS, ez egy agyrém! kampányolni fogok egy közeljövőbeni szabad egy órámban, a főteret másik irányban is átszelő bicajos útért...) ezért a biciklit tolva elrohantam az egyébként is útba eső pékségbe, ahol szintén igazán vásárlóbarát eladókkal volt dolgom, akik magasról tojtak a fejemre és simán ki és bepakolták a sütőt, ahelyett, hogy kiszolgáltak volna. mindig megbánom, hogy bemegyek oda, ahelyett, hogy a megszokott pékséget választanám.
és azt reméltem, hogy hazafelé sikerül befutnom a szabóhoz is, hogy a foltozásra váró nadrágokat beadjam neki, de sajna már végzett és várt a barátosném, hogy elrobogjunk melózni. szóval gyorsan hazatekertem, ledobáltam a beszerzett cuccokat, az ebet betereltem a lakásba, friss vizet adtam neki, majd a dolgozós táskát, ebédet felkapva újra bringára pattantam és irány a böcsi parkoló, ahol lezártam a cangám és bepattantam az Ibi mellé. kipurcanva, elfáradva...
holnap meg folyt. köv. újabb tervezett ügyekkel és listákkal. ez már mindig így lesz? soha nem lesz könnyebb és lazább?
(ami viszont az elmúlt hetek pozitív hozadéka, olyan mintha leadtam volna pár kilót, és ezáltal mintha kezdene visszatérni a testtudatom.)

a hét kérdése

hol van a szögbelövőm (elektromos tűzőgép vagy szögbelövő)? már napok óta keresem, de nem találom. valakinek lehet kölcsönadtam, de nem emlékszem kinek?
ez egy olyan szerkezet, amit elsősorban kárpitozáshoz használnak, de én vászonfeszítéshez használtam, használnám.
nincs véletlenül valakinél? kéne... tényleg...
ilyesmi, csak még egy régebbi változat és zöld, nem az új piros design...


2014. május 15.

napi szám

ha már ki nem tudunk menni, mert a szél tuti felkapna, akkor legalább hallgassunk jó zenét.
ez a nő, vagyis inkább egy nagyra nőtt lány eszméletlen.
örömködjünk a meleg szobában... miközben rotyog a főzelék a tűzhelyen...
mai napi ajánlatom:

tUnE-yArDs_Water Fountain

2014. május 13.

porszívóárus meg a többiek

az 5-10 évente előforduló gyenge pillanatomat megint sikerült elcsípnie a telefonon jelentkező, benyalizós, bepalizós, bármit eladós és egy kedves ismerősömre hivatkozós, mert én állítólag nyitott vagyok az új dolgokra és ők tényleg nem akarnak semmit eladni, csak egy bemutató, csak a véleményemre kíváncsiak ésatöbbi ésatöbbi... és csupán csak 20 perc az egész...
na, peeeersze. és én megadtam magam. és a 20 percből több, mint 2 óra lett... miközben a gyerekem szétszedte az egész lakást... és a legvégén addig nem mozdultak, amíg nem adtam meg x számú telefonszámot.
igyekeztem olyan ismerősöket megadni, akik élből lepattintják majd a telefonon bejelentkező, rám hivatkozó, női hangot, aki egy speckó víztisztító berendezést szeretne bemutatni.
szörnyen érzem magam. nem szoktam csak úgy vadidegeneknek ismerősök számát kiadni, de most nem tudtam mit tenni. ne haragudjatok. persze, ha kíváncsiak vagytok és van felesleges 2 órátok és 400 ezer pénzetek, akkor hajrá. lehet nem hülyeség. de nekem erre most tényleg nincs pénzem. még a gyerekem egészsége a tét felszólító zsarolással előállt mondat hatására sem tudok felszabadítani ekkora pénzeket a párnáim alól.
szörnyen röstellem, és jajdemééértengedtem érzésemet enyhítendő gyógyírként egy dugicsokit fel kellett, hogy bontsak...
ugye nem fogtok megorrolni rám drága barátaim...
gyengeségemen felülkerekedve az elkövetkezendő időkben a porszívóárusok meg a többiek messziről kerüljenek... kérem... nem veszek semmit...

2014. május 12.

szivatás

a gyerekem minden nap megkérdezi százszor, hogy anya, mit eszünk? mint ha éheztetném. de persze nem.
ma gondoltam megint meglepem, és a mit eszünk mellett legtöbbször emlegetett kedvenc kajájának a pörköltnek újra nekiveselkedek.
különösebb izgalmat és örömöt nem láttam az arcán amikor közöltem vele, hogy mire készülök, de ezen nem lepődtem meg.  kihívás éltetett, hogy a múltkori ballépésemet jobbá tegyem. meg aztán vacsora is kellett, meg talán ebédre is marad. ha meg ismét nem sikerülne, akkor a kutya is jóllakik.
mindent igyekeztem úgy csinálni, ahogy a nagyok és biztosamituti alapon anyut is felcsörögtem. (nem is olyan bonyolult, csak a sorrend a fontos, hogy mit, mi után.)
rövid időn belül mennyei illatok keringtek a konyhában, majd a konyhából az udvarra, az udvarról a szomszédok orrába, mi ez az isteni illat? mondatok kíséretében. ez már bizonyíték a javából. 
majd az első kóstolást követően az ízéről is megbizonyosodtam... hmmmm... isteni. pont jókor zártam el alatta a tüzet és a krumpli is pojjó lett. na, gondoltam, ez maga a tökély. 
engedetlenségem még a kézmosás kihagyását is elnézte, gondoltam a vágyott ízélmény majd végre igazi elégedettséget szül.
hát nem így lett. a terített asztalon lévő két tányér gőzölgő pörkölt látványától még én is éhes lettem. a gyerekem viszont az első kanál után ismét eltolta magától.
- anya nem kérem. kérek szépen izlit. (müzlit)
na, ez szívatás a javából. és banyek tényleg nem evett belőle. pedig olyan finom és omlósz lett.
viszont betolt két tányér müzlit.

2014. május 10.

pikánsabb utcai hírek

már rég tudósítottam az utcánkból, az utcánkban, házunk táján történtekről. mostanában teljesen rendszertelenül, össze-vissza időpontokban rovom az esti szokásos pisikakiszimatsétákat, mikor hogy sikerült kijutni. ez persze nem azt jelenti, hogy nem történik semmi említésre méltó, sőt, meglepő és az eddigiektől eltérő, már-már pikáns dolgokba is belefutunk. utcai rovatom következik.
a múlt héten például egy okostelefonba botlottunk, ami magányosan hevert a fűben és iszonyat erővel bömbölt belőle valami kemény metál, vagy a szösz sem tudja milyen zene. persze nem hagytuk ott, ebem fejforgatva megszimatolta, majd zsebre téve hazacammogtunk, hogy majd otthon valahogy csak rájövünk, hogyan tudnánk rajta egy hívást elindítani valaki olyannak, aki ismerheti a tulajdonost, hogy visszajuttassuk hozzá. haza nem jutottunk, mert rövid időn belül újra megszólalt és sikerül felvennem és megbeszélni egy gyors találkozót a sarkon a gazdájával. az aznapi jótétemény kipipálva.
aztán tegnap este megint eltérő időben sikerült kijutnunk. az első ember, akibe belefutottunk az hason feküdt, kezében egy zseblámpával és a kaput, vagy a kapu alsó zárát buherálta. (gondolom elhagyta a kulcsát, és próbált bejutni) ismertük a srácot, ezért nem tojtam be, hogy egy betörő fekszik velem szembe. kedvesen összemosolyogtunk, aztán mentünk tovább. visszafelé pedig az ablakon keresztül láttuk, hogy jóízűen falatozik a konyhapult mellett állva. bejutott, sikerült neki. és még éhen se halt.
aztán amikor már majdnem hazaértünk, egy másik ablak mellett elhaladva, ami nem volt se sötétítő függönnyel, se redőnnyel elzárva az elhaladók elől, minden előzetes aggodalom nélkül bekukkantva mit látnak szemeim... hát a kedves ott lakó fiatalember a gépe előtt ülve, a monitort bámulva éppen erősen, kézimunkázott... és naná, hogy nem a goblenra vagy a hímzésre gondolok, hanem sokkal inkább férfiasabb dologra... a tényt és a szemem elé ágaskodó állapotot nyugtázva, hogy neki minnyá jó lesz, a kezemben lévő bezacskózott kakit a kukába dobtam... az élet zajlik... mindenki boldogul, ahogy tud... ki kézzel, ki zseblámpával...

2014. május 7.

a fekete lyuk

mert hogy van, nem csak azuniverzumban, hanem valószínű minden háztartásban. nálunk is.
sokszor elnyel dolgokat, hetekre, hónapokra, aztán valamilyen galaktikus vihar okozta zavarnak köszönhetően egyszer csak kiköpi azokat.
most is feltűnt a fekete lyuk. a múlt héten vettem egy nem kicsi zacskónyi jutalomfalatot és egyszerűen elnyelődött. nem találom sehol. már megnéztem a zoknik között is, hátha egy nemnormális pillanatomban netán betettem oda. de ott sincs.
és akkor most várunk a galaktikus viharra...

2014. május 5.

a hét kérdése

mitől lesz puha a kimosott törölköző?
lehet hülye kérdés, és másnak tök egyértelmű, de nekem tényleg fogalmam sincs.
másvárosbaköltözött barátnőm már megint beszólt, hogy milyen béna vagyok, hogy a nálam hagyott pihe-puha törölközője durva és kemény lett. mit csináltam vele? hát mit-mit?! beraktam a mosógépbe, beledobtam a kapszulát, beleöntöttem az öblítőt, beállítottam a programot (pamut, 50-60 fok) és elindítottam. majd miután lejárt, kiszedtem, kiráztam és feltettem a szárítóra.
valamit kihagytam? ki tudja mi a titok?

pörkőttet anyaaa

az elmúlt napok kemény diétája és megterhelő fosóshányós nyavalyája azt eredményezte a gyerekemnél, hogy bizonyos időközönként mantraszerűen mondogatta a kedvenc ételeit. ezt képes volt addig csinálni, amíg hüppögve, remegő hangon elfáradt, rövid időre megpihent, majd újrakezdte egy másik étellel. szörnyű volt. nem igazán segített semmi értelmes és értelmetlen magyarázat a megnyugtatására. majd az apukája megoldotta és készített neki húsos palacsintát, amit jóízűen megevett, jól kiszartakakilta magát és visszatért az életkedve, energiája. egy nap múltán visszakaptam a régi, leállíthatatlan, rosszcsontomat. szerettem volna meglepni, ezért késztettem neki pörköltet, amit már két napja emlegetett. nem vagyok egy nagy húsos, ember, és a pörkölt készítés sem az erősségem, pedig láttam már ezerszer, hogyan készíti anyukám, hogyan készítik a fiú barátim. ők tudják csak igazán a csínyját-bínyját, ez az ő kajájuk. azt gondoltam nekem is sikerülhet. hát nem. a hús szépen megpuhult, de a szaftja, az messze nem hasonított az igazán jó pörkölt ízére.
az első kanál után meg is kaptam a leszólást a kiskópétól:
- anya nem finom. nem kell. készüljünk, induljunk zsuzsamamájoz, csináj pörkőttet. majd eltolta a tányért maga elől.
kész, leszerepeltem... majd este, kedves barátaim tartottak egy gyorstalpaló pörköltkészítő órát, majd megígérték, legközelebb ők készítenek neki pörköltet.
a fazék elcseszett pörkölt újragondolása, gulyássá módosítása lett betervezve másnapra.
reggel a gyerekem ébredés után rögtön a pörköltet követelte. próbáltam lebeszélni, hogy nanemáá, reggelire pörkötet?! de ő továbbra is ragaszkodott az elhatározásához. férfiből van, nincs mese. a hús gyógyír a bajára. nem volt mit tenni, megkapta, és az előző nap leszólt pörköltet jóízűen bekanalazta. és ezt a nap további részében kábé kétóránként megismételte, és mire este lett, a tál pörkölt elfogyott.
a nap mérlege (pörköltes nap vs. anyák napja), a pörkölt javára billent, de megemlítendő a mérleg másik oldala is, hiszen a pörkölt napszaktól független mantrázása mellette jó párszor elhangzott az anya, nagyon szeretlek anya, pörköltes puszikkal tarkítva.
és ma a bölcsiből hazaérve, újra feltette a kérdést:
- mit eszünk anya? pörkőttet?
ókájés pörkölttovábbképzésen a helyem.

2014. május 1.

rózsaszín pattogatott kukorica

álmomban egy mcdonald's-ban dolgoztam. valami nagy eseményre, hatalmas vendégsereg érkezésére készültünk. engem a pénztárba osztottak. az öltözőbe tartva, hogy magamra öltsem a fess egyenruhámat összefutottam egy idősebb férfival, aki cseresznyevirág szirommal színezett rózsaszín pattogatott kukoricát készített. csodás látvány volt.

2014. április 30.

csőstül

na, váratlan helyzetek tömkelege zúdult rám egy vagy két nap alatt. de hát ez ilyen. a szar mindig csőstül jön, csak hogy a közhelyeknél maradjak.
az úgy kezdődött, hogy észrevettem, hogy a nemrég beszerzett, a gyártó által összeszerelt csodás galériaágyam fali rögzítője elengedett. én már sejtettem, hogy ez lesz, amikor a srácok befúrták a falba a tiplit, megatöbbit (én tuti tettem volna még kettőt, vagy hármat máshova is). szar a fal, ez tény, de azt azért nem gondoltam, hogy erős igénybevétel nélkül (vadszex, vagy akár simaszex) ez megtörténhet. én tényleg csak alvásra használom, na ez van. szóval ez javításra szorul. de hogy ki és mikor fogja megcsinálni, azt nemtom. leszakadni nem fog, aludni továbbra is tudok rajta, az erős igénybevétel esete meg nem igazán fenyeget a közeljövőben. a távolba meg nem látok.
aztán amikor ezt a tényt tudomásul vettem, reggel arra érkeztem komásan a konyhába, hogy csipásan megfőzzem a szemfelpattintós, szívdobogtatós kávémat, hogy a konyha kövén egy nagy kupac, szétfolyós eb ürülék várja az eltakarítást. na, remek. ilyet már vagy ezer éve nem csinált a kutyám. valami gubanc lehet. én arra gyanakszom, hogy elkezdtem a konyhai finom koszt maradékának beépítését az eb étkezésébe, hogy kicsit szedjen magára pár kilócskát (szakértő tanácsára). és hát valljuk be, ez nem kis változás, ami tényleg okozhat ezt-azt, de főleg hascsikarást, fisi-fosit, egy egyébként is érzékeny gyomrú ebnél.
szóval ezen is felülkerekedtem, eltakarítottam azóta már többször is a reggeli meglepetést a konyha kövéről.
majd ezt kiegészítve este, éjjel a gyerekem is beállt a sorba. nem fisi-fosival, hanem hányással. kókatagon, kedvetlenül, fáradtan, ülősen, mindent elfogadóan, ami rá egyáltalán nem jellemző. kedve, virgoncsága délelőttre valamelyest már visszatért, de még mindig nem a régi.
ma reggel, nem sok alvás után, karomon a nyakamba kapaszkodó kisbeteggel megpróbálkoztam a gyerekszoba redőny felhúzásával. hát persze, hogy nem sikerült. olyannyira, hogy az egész leszakadt, a felhúzó heveder elszakadt, és ki is jött az oldalsó rögzítésből. a szakadás pikk-pakk összevarrható lenne, ha tudnám, hogy a szöszbe kell befűzni az oldalsó rögzítőbe. de nem tudom, reggel óta nem jövök rá. pedig túl sok lehetőség nincs. valamint a felső rögzítésre való feltekerés sem megy. basszus pedig nem lehet bonyolult. csak ne lenne olyan kicsi a hely odafent. de rá fogok jönni, addig úgy sem nyugszom.
na szóval közhely ide vagy oda, a szar/fos/hányás/kiszakadt tipli/leszakadt redőny csőstül jön. remélem nem lesz folytatás...

2014. április 23.

lutra album, ami a gyerekkoromból kimaradt

a gyerekem kapott a nyuszitól (kedves barátoktól) nagy bevásárló áruházláncban kapható matricás gyűjtőalbumot egy szatyornyi matricával. édesen megköszönte, majd kiszaladt a cimbijével az udvarra.
persze én is baromira örültem neki (imádom az ismeretterjesztő albumokat, könyveket), akkor amikor megkapta, még nem is sejtettem, hogy mennyire... majd gondoltam, amíg szemmel tartom a skacokat az udvaron el kezdem ragasztgatni a matricákat, kértem a szomszéd ikrek Jankáját segítsen, hozza az albumát és cseréljünk, ragasszunk együtt. ez volt olyan este 6 körül. majd rákattantam. nehéz volt megállni, hogy melyikünk bontson és melyikünk ragasszon, de beosztottuk, mindketten bontottunk és ragasztottunk is. majd a vacsorakészítés és az este további kötött programja félbeszakította a mániát. megbeszéltük, hogy holnap folytatjuk a bontást és ragasztást... de megszegtem... miután elcsendesedett a lakás, gyerek elaludt, kutya jóllakott, edények elmosódtak, elpakolódtak, az asztalon heverő bontatlan matricakupac csak hívogatott... nem bírtam tovább és mostanáig bontottam, válogattam, ragasztottam... és nem teljes az album...
szívesen cserélek, adok illatos matricát, állatszőr tapintásút, körvonalasat meg a simát is (nagyon sokat)... amit én meg keresek az a pireneusi zerge (4), népviseletesek derékon felüliségét, hogy arcot nyerjenek (32), Ötzit a jégembert (34), aztán a hiúzunk lába is hiányzik (58), a Mount Everestből egy darabocska (61) és a Himalájából is (79), ugyaninnen a szerzetesek (82) és a Taksang kolostor egy darabja (86), na meg az Ayers Rock lába (91), a smaragdzöld fapiton tekergőző teste (96), a Kimberley-fennsík egyik fele (101), a Johnson-krokodil (105), a Machu Picchu csúcsa (145-146), csalánszulák illatos kúszónövény (152), az afrikai elefántunk hátsófele (171), a szervál feje (183), az afrikai haragossikló (191), és a már idén fészket rakott kecses fehér gólya (196)
nektek volt lutra albumotok?

2014. április 21.

napi szám

a sonka megfőtt, a tojások is elkészültek, idén sem hiába festettem, hisz az évi hervadás elleni bűzös kölni adagot megkaptam. köszönet érte. a nyúl itt járt, aztán el is ment, gyorsan, szinte észrevétlen. könnyed, minden kényszer és megfelelés nélküli, csendes, vidám, kacagós, régnemlátott, padon beszélgetős, szélvédőn esőcseppektől elmosódós, orgonabokorról nyakba cseppenős, csigaházból lassan kibújós, majd visszabújós, meleg teát szürcsölős, közösen éneklős, szívbemarkolóan boldogságos, büszkeanyás, mesét olvasva összebújós, orrokatösszedörgölös, majd a fotelban bekuckózós nap volt ez... bár sose érne véget...

Dusty Springfield_Spooky

2014. április 13.

mindig kell valami, ami kizökkent...

az elmúlt hetekben beszippantott a mókuskerék. napok teltek egymás után, a maguk megszokott menetében, feszítetten, tempósan, fárasztóan, ágybaesősen, fáradtankelősen. vágytam nagyon valami kizökkentőre, feltöltődős programra, olyanra, ami más, ami nem a megszokott környezetben van, ami kiszakít, ellazít, lefáraszt más módon, mint a mókuskerekes, ennek soha nem lesz vége érzéses. és hála mindig adódik ilyen.
egy hete egy olyan képzésen vehettem részt, ahol nagyszerű, vadidegen emberekkel ismerkedhettem meg és olyan dolgokat csináltunk együtt, ami mindenkinek nagyon sokat adott, új lehetőségeket és új utakat tárt mindenki elé. a háromnapos képzés után legszívesebben három napig aludtam volna, de persze folytatódott a mókuskerék. de a kapott dolgok szépen dolgoznak belül és az elhatározás is megvan, hogy akarom az új kihívásokat.
majd egy újabb mókuskerekes hét után pihenés és takarítás és pakolás és a folyton ismétlődő faszságok helyett újfent kellett valami más. 
Julis barátnőmmel nekivágtunk az erdőnek, hogy lenyomjunk egy teljesítménytúrát. előre elhatároztuk, hogy nem az időre és a teljesítményre hajtunk, hanem az élvezetre, meg, hogy kigyalogoljuk magunkból a sok szart, stresszt, dühöt, fáradtságot. és jelentem a távot lenyomtuk mindketten első napos menzesszel, mosolygósan, kitisztult tüdővel, fáradt lábakkal, fejenként 3-3 roséhosszúval, csúcscsokikkal, visszaúton kövekkel megpakolt hátizsákokkal és egy happy kuuuttyal.

 a mégcsakmostjönajava előtt egy kicsivel

 túratársaim

 a csúcs előtt egy kicsivel

 a csúcson

úton

 egy fa alatt megpihenve, a hegyeket magunk mögött hagyva, rosémámorosan...

a cél előtt egy kicsivel

2014. április 1.

upsz, egy újabb rossz pont

sikerült ma egy újabb rossz pontot szereznem a bölcsis anyatársak körében. azt hiszem egyébként sem komáznak, sőt az ominózus panaszemelős eset óta már kissé fóbiám is van, hogy minden anya engem vizslat, hogy naaa, vajon ma sikerül neki gyorsan felöltöztetnie a gyerekét egy órán belül (némi rosszindulatú mosollyal az arcukon)?
bár lehet az egészet csak beképzelem, de az tuti, hogy nem tartanak százasnak, a színes, felnyírt nem épp egy tökéletes feleséghez és anyához illő hajammal meg nyilván kiütöm náluk a biztosítékot. mindenesetre az egész az öltözködéssel kezdődött. az összes szuperanya, akivel van szerencsém találkozni az öltözőben, valami tökéletesen programozott módon pikk-pakk, minden huzavona nélkül felöltözteti a gyerekét. a gyerek kijön a csoportszobából, leül a padra, engedelmeskedik minden kérésnek, emeli a lábát a nadrágnak, cipőnek, mosolyog, közben anyatársak csacsognak minden faszságról, robotanya, robotfeleség témáról, miközben én próbálom rávenni a gyerekemet, hogy egyáltalán leüljön, vagy épp ne másszon az ablakba, ne rohanjon ki a folyosóra vagy vissza a csoportszobába, levegye a benticipőt és a bentinadrágot... izzadva, egyfolytában szóval tartva, újabb és újabb ötleteket kieszelve, hogy rávegyem az indulásra... bezzeg nekik ez csettintésre megy... majd felém is intéznek egy kérdést a szuperanyák: nektek meg van már az ovi, ahol szeptemberben kezdtek?
mondom, igen, a körzetünkbe tartozó ovi ott van 50 méterre a lakásunktól, azt szeretnénk választani.
és voltatok már nyílt napon?
májusban lesz a beiratkozás, de basszus a nyílt napot nem is tudom mikor lesz?!
a basszus szóra a két szuperanya, szuperfeleség mint két robot, szinte tök egyszerre fordította felém a szúrós tekintetét és talán még a gyerekeik fülét is befogták. abban a pillanatban éreztem a megvetésüket és a fejükben átfutó gondolatot, atyavilág, kimondta, kimondta, tényleg kimondta, remélem nem hallotta meg a gyerek, micsoda anyaaaa ez?!
próbáltam visszaszívni, (a szerintem még abszolút elmegy és nem eget és világot rengető iszonytató káromkodást) kissé bűnbánó arccal és újraformáltam a mondatot, de már a basszus szó nélkül... majd a gyerekem megszólalt a háttérből: a kutya fáját anyaaa!
a két anyatárs pedig lelkesedést és mosolyt színlelve elköszönt és kisétáltak szófogadó gyerekeikkel az öltözőből. 
hát ez van. és ha tudnák, hogy néha ennél cifrább is kijön a számon... lehet követelnék a kizárásunkat a bölcsiből.

2014. március 29.

napi bénázás

annyira jellemző, hogy nincs a háznál férfi és nagyjából zavartalanul működnek a megszokott rutinmozdulatok a lakás minden helységében és használati eszközök miben és hollétében általam és a még alakulóban lévő, de már a férfiség tipikus jegyeit mutató gyerekem által. jelen esetben a wc ülőke megszokott helyzetére gondolok.
mivel egyelőre csak én használom, a gyerekem csak akkor, ha kedve tartja (még mindig jobban komázza a pelenka kényelmes, bár sokszor kicsípő, pirosító kényelmetlensége ellenére is), én már teljesen rutinból bemegyek, felhajtom, leülök, elintézem, felállok, lehúzom, lezárom lépésekkel intézem a kis és nagy ügyeimet. igen ám, de ez majdnem minden egyes alkalommal felborul, ha férfi vendégeim vannak. na, persze nem úúúgy férfi, hanem csak barátok, barátnőstől esti csevejre, pálinkára, sörre, borra, ami éppen terítéken van. a felborulást pedig azt jelenti, hogy a kedves férfi vendég, általában elfelejti lehajtani az ülőkét, ami pedig nyilván zavart okoz a háziasszonynő megszokott rutin mozdulatsorában a mellékhelységben.
így esett tegnap is, aminek az lett az eredménye, hogy bementem, majd azt gondoltam, hogy felhajtottam, de persze nem, mert már fel volt hajtva tetőstől, ülőkéstől és a következő lépésként leültem, de mivel nem volt ülőke, ezért majd hogy nem belesüppedtem a wc-kagylóba hasonló kinézettel, mint akivel éppen összezáródott a kempingágy.
ejjj, Bajabajabajabajabaja...!

2014. március 28.

egy kis esti utcai szösz

tegnap este úgy esett, hogy a pisikakiszimatsétát pont arra időzítettem, amikor vége lett az a színháznak, azaz az előadásnak. ritka alkalom, hogy ennyi emberrel találkozok, hiszen többnyire szinte senkivel sem szoktam összefutni. amikor megláttam az emberáradatot magam felé hömpölyögni, végig is néztem magamon, hogy hoppá, nem igazán a tömeghez öltöztem, de gondoltam szarok rá, kutyát sétáltatni este mégsem magassarkúban fogok, amikor egyébként is lopakodó üzemmódban nyomom, plusz még a kakit is össze kell szednem. persze a tömeg ügyet sem vettem rám. így az embereket kerülgetve, szimatolva ballagtunk, majd a színházhoz érve megfordultunk és a tömeg után sétáltunk. előttem egy igen magas nőőő sétált a lovagjával. olyan hosszú lábai voltak a csajnak, hogy kb. a derekáig értem, de ezt a magasságot még megtetőzte egy köbö 15 cm-es sarokkal. nem volt semmi látvány na. menni alig tudott a hölgyemény. a lovagja, aki ezzel a sarok mérettel persze messze eltörpült mellette, ettől függetlenül igen úri ember módjára támogatta és kísérte, majd besegítette a szuperverdába.
nem is értem mi értelme van olyan magas sarkú cipellőt felvenni, amiben menni sem bír, az ember lánya? én egy olyanban tuti felborultam volna álltamban. meg aztán ezt vajon hogyan élheti meg a fickó, aki alacsonyabbá is válik, meg még támogatnia is kell az egyébként lehet, hogy férfiszemmel szexisen kinéző, de hát mégis csak csetlő-botló bigét?
mindenesetre viccesen néztek ki, meg aztán én is utánuk menve, cicanaciban, tiszacipőben, surranókabátban, zacskós kakival és ebbel a kezemben.
hogy kettőnk közül melyikünk volt a nőiesebb, hát magam sem tudom...

2014. március 26.

félősök

gyülekezete vagyunk mi ketten az ebemmel az esti sétákon. na persze, nem ám úgy kell elképzelni, hogy remegő térdekkel, kocogó fogakkal lejtünk végig az utcákon. erről szó sincs. jómagam az elmúlt évek magányában keményen megedződtem és nem különösebben rosálok be (terhesen is képes voltam gyalog a város egyik végéből a másikba gyalogolni késő este), csak néha, mint mondjuk a rémmel való első találkozásom, más különösebb kirívó esetről nem is tudok beszámolni. máig. ma este ugyanis a szokásos bambulásos séta alatt nem a földet vizslattam, hanem az eget. és az árnyékba burkolózva az egyik háztetőn valami furát láttam. ahogy közeledtem egyre inkább félelmetesnek látszott, úgy tűnt mint valami lény, mint egy bolhalábon ülő torz szülemény. aztán ahogy egészen közel értünk a házhoz, akkor végre tisztán láttam, hogy egy rozsdásodásnak indult tányéros antenna volt az, ami parabolisztikusan megtévesztett.
az ebem már nem ilyen szerencsés a rémeket és ijesztő dolgokat illetően. na, ő az, aki tuti nem fog megvédeni, ha netán valaha komolyabb támadás érni kettőnket egy esti kirucc alkalmával. képes egy lehulló falevéltől is akkorát ugrani, hogy előrelibbenek a pórázát fogva (és a libbenést nem a kutya alig 10 kg-os nehézsúlyú alkata okozza).
vagy ősszel, amikor a házak előtt a kukák mellett nagy zsákokban állnak a lehullott levél és egyéb zöld hulladékok, na, azokat nagyon nem komázza. minden zsák mellett képes lapos kúszásban, farkat behúzva elsomfordálni.
de egy-egy furcsa zaj, mint mondjuk, amikor leeresztik a redőnyt az este csendjében, na attól is be tud rezelni a hős ebem. (de megjegyzem a petárdától és a tűzijátéktól egyáltalán nem fél, ügyet sem vet ezekre a holmi pórnépi ribilliókra.)
és a mai tetős szörnyem után ő is szerzett magának egy újabb trófeát. az utcánkba befordulva a megszokott járdaképet megtörte valami, ami egy gyereküléssel felszerelt bicikli volt a falnak támasztva. nem egy igazán ijesztő látvány, nekem elhihetitek. de az ebem megint átment lapos kúszásba és szinte már magam után húzva sikerült eljutnunk a bringáig, ahol aztán bemutattam neki, hogy látod ez csak egy bicikli. majd megszagolta, és farkcsóválva továbbmentünk.
nem is értem, ilyenkor hol van a kutyák messze híres jó szimata?

2014. március 25.

napi szám

küldöm a csajoknak és mindenkinek, aki szereti.
tuuudom, kicsit nyál a srác és amolyan tucatkinézetű, de azért a hangja igen jó. elviselném, ha egész nap a fülembe duruzsolna... youuu, huuuu, youuu, huuuu...
talán még a kis bajszosról is elvonná a figyelmemet.

George Ezra_Budapest

a bajszos és a többiek

vannak órák, amikor az ember lánya ellen fordul minden. kezdődik a sor a bajszos kis geci hormonokkal, amik már alapból felborítanak mindent. ha eddig volt is türelmed, csak ezektől az alattomos dögöktől elpattan a cérna és a legjobb lenne egy szobába egyedül bezárkózni és senkit, semmit be nem engedni.
de ez a lehetőség sajnos kizárva, mert van az ember lányának gyereke, a sok-sok váratlan helyzettel, óhajjal, sóhajjal, nyűggel-bajjal. szegény ebemet már nem is említem. hiszen ő ebben a legnagyobb strapabíró és háttérbe húzódó és csendben a gazdira és kedves szóra, simire váró csodakutya.
ezekben az órákban nagyon nehéz a szavakat, tetteket koordinálni, előtte elszámolni százig és lenyelni, tűrni, robotüzemmódú szuperanyu programra kapcsolni. ilyenkor kicsit jó lenne megszökni...

2014. március 20.

a táskámban

nem tudom nektek mik lapulnak egész nap a táskáitokban, de én ma kíváncsi lettem és megnéztem a retikülöm tartalmát. láttam már ilyet külföldi blogokon, szépen megstylistolt fotókkal posztolva, de én jelentem ennyire nem vagyok tudatos és szuper bige, még ha nagyon is van igényem a szépre és igyekszem majdnem mindenre felkészült lenni, akkor sincs mindig minden kéznél. és ami van, azok sem épp a legújabb, legtutibb, legdesignosabb, legcsajosabb, legtrendibb cuccok. ami biztos, hogy van egy gyerekem és egy kutyám. induljunk csak ki ebből. ennyire sikerült megstylistolni:


tételesen pedig a következőket találtam benne:
két doboz gyurma (reggel csempészte bele a gyerekem, hogy vigyük el a bölcsibe)
pénztárca
neszesszer (benne: betétek, nem takarék, hanem intim, tampon, rúzs, szájfény, jó pár szemceruza, fájdalomcsillapító magenta pirula, c-vitamin, még tampon, tisztasági betét)
zsebkendő (több csomag)
szőlőzsírszerűség a kiszáradt ajkakra, könyökre, stb.
shea vaj (100%)
körömlakk (csillogós kis körös, csodaszép, csak nehéz lemosni)
kézkrém (eredetileg arc és testápoló)
dezodor (mert néha az erős nőknek való dezodort is helyettesíteni kell valamivel)
egy pár kesztyű (még télről)
egy darab pelenka (mert gyerekem van)
több havi bölcsődei térítési díjra vonatkozó számla
bicajos visszaverő bizbasz, ami csak úgy rátekeredik az ember kezére vagy lábára
egy pár füldugó (kedvenc rádióm promóajándéka, még egy tavalyai szuper ajándékkoncertről)
néhány darab névjegykártya
kulcscsomó (munkahelyi)
telefon
aktuális áruházi reklámújság
tollak
egy pár gyerekzokni
sok kakizacsi (kutyám is van)
határidőnapló
kulcscsomó (lakás és autós)
notesz
jogosítvány, személyigazolvány
gyerekem papírjai
homeopátiás cseppek

a tartalom, most, hogy végigvettem nem tűnik extrán kiugrónak. de ezeket úgy tűnik mindennap cipelem magammal. (persze nem csak ezt, hanem még van a laptoptáska, uzsistáska.) megmértem pontos leszek 2827 g. nem kevés. de ebben asszem a szőke barátném lepipálna. istenbiza megérne az is egy bejegyzést, hogy ő miket cipel magával. annyit megsúgok, egy törppilla is lapul a szatyrában.
ti tudjátok miket cipeltek nap, mint nap?

2014. március 17.

függés

nagyon ritkán, mondhatni soha nem történt velem még olyan, hogy elfogyott itthon a kávé. de most igen. foghatom a nyuszira, a nemzeti ünnepre, vagy a szösz se tudja mire, de elfogyott, ez a lényeg. vagyis én azt gondoltam, hogy van egy bontatlan a szekrényben, amit még jó anyám hagyott itt nekem legutóbbi látogatásakor. csak hogy, amit itt hagyott az koffeinmentes volt/van. gondoltam, csak nem lehet ez véresen komoly, és ha kellően megmantrázom magam, hogy az nem is koffeinmentes, hanem jó erős fekete, szívdobogtató, szemfelpattintós fajta, csak sikerül átverni magam. de az agyam csak nem vette be, a tudatalattim  és a tudatosam nagyon is tudta, hogy ez nem az, amit látni és érezni szeretnék. a hatása nem volt semmilyen, csak talán az íz emlékeztetett haloványan. a szemem csak nem akart felpattanni, a szívem is íppen hogy csak doborászott. ilyen kómás, állva-, tejetmelegítve-, mesét olvasva-, fejlebillenősen  elalvós másfél napot az ellenségemnek sem kívánok.

2014. március 13.

napi szám

igazán fülbemászós, andalgós, elkalandozós, bicajozós, talán még csókolózáshoz sem lehet rossz...
bírom. nagyon.
a teljes élmény érdekében javasolt pár óra erdőben, fák közt tartózkodás, sétálás, kutyát, gyereket szabadon engedni, fusson ki merre lát (úgy is visszajönnek) és majd ezek után kényelmesen ellazultan meghallgatni.

Rhye_The Fall

)

2014. március 12.

terv

kéne egy nagy tüzet rakni, a sok szart elégetni. khm... a kertemben. (mer' a sok szart a gyerekem minden nap széthordja.) és ha már rakás is van, meg tűz is van, akkor főzni is kéne bográcsban. hm? mondjuk hétvégén.
vagy hó lesz és inkább szánkózzunk?
hozhatja mindenki a szarát, vagy hivatalos, de már kidobásra ítélt göncét, amit kukába nem dobna ki, de a tűz martalékává tenne. ha meg hó lesz, akkor szánkót, mert az nekünk úgy sincs.

2014. március 10.

lányotnak eperetet

igaz a nőnap már elmúlt, de mi most kaptunk kedvet a kertészkedéshez, gondolva a lányokra. ha már egyszer piros a torok és a dottorbácsii kényszerpihenőre küldött minket, akkor az itthon töltött idő legyen már hasznos és élménydús. az egész évben termő eprünk pedig már nagyon nekiiramodott és még mielőtt virágba borulna, gondoltam kiszedek a tövekből egyet-kettőt és odaadom a csajoknak. persze ki nem hagynám a gyerekemet ebből az akcióból. úgyis benne vagyunk keményen a dackorszakban, és Vekerdy bácsi is megmondta ezt túl kell élni és csak a nagyon szigorúan vett napirendi pontokat igyekezzünk tűzön-vízen át betartani, minden másban meg legyünk engedékenyek és próbáljuk meg bevonni mindenbe. ez úgy is fontos része az önállósodásának, az én kialakulásának. most, hogy itthon vagyunk úgyis minden könnyebb, hogy nem kell sehova időre odaérni. béke van, hála a magasságosnak.
na, szóval de nagyon elkalandoztam a gyereknevelés kemény és veszélyes labirintusában...
a lényeg a lényeg, a gyerekem mindenben nagyon segítőkész és most, hogy már javában beszél is, nem csak csinálja a dolgokat, hanem szavakkal, mondatokkal, egészen jól ragozva kommentálja is, megállás nélkül.
a ma délutáni kertészkedő akciónk az ő kedves szavaival leírva:
lányotnak epertet ültyettünk... Bende segített... eplet... tálba...ültyettünk epelt... 
majd ahogy kell, szakszerűen adagolta a cserepekbe a kis és nagy adag lapát földet. majd engedte, hogy a töveket elültessem és meglocsoljam. és persze a művelet végén hozta a seprűt és lapátot és összetakarított.
jövő nemzedék női idekukkantsatok, egy igen remek férfipalánta növekedik itt kérem szépen!








és ha már nőnappal kezdtem, akkor utólagosan ezt a négy palántát felajánljuk nektek kedves nőtársaim. már nem emlékszem kinek ígértem. az első négy jelentkező viheti, nevelheti, egész évben szüretelheti.

2014. március 9.

testet ölthetne már a magány(om)

leszögezem, nem a türelmetlenség és ez már a kibírhatatlanság állapota beszél belőlem. nem, erről szó sincs. csak mert tudom, hogy, amit nagyon akarunk, az előbb, nálam inkább már utóbb, de össze fog jönni. és fontosnak tartom, hogy a vágyainkról, álmainkról beszéljünk, még ha sokszor nem is mondjuk ki, csak magunknak, magunkban mazsolázunk róla. de vannak és kellenek.
így van ez az elképzelt, valamire való férfival is. mert jó, ha tudjuk, hogy milyen is lenne a megfelelő. aztán az élet majd úgyis megcsűri, csavarja, kifordítja, kirázza, megtölti és megsüti mielőtt eléd rakja.
pár éve a csajokkal egy varázslatos, boszorkányos, nyár végi estén a Balaton parton nem előre megfontolt szándékkal, de összeszedtük, hogy mi az, amivel a férfinek rendelkeznie kell ahhoz, hogy  férfi (nem suhanc, nem kedves, aranyos fiú, nem semmirekellő csirkefogó és nem csavargó ámító... és még sorolhatnám) legyen a szemünkben. és ha már megvan a szűrőprogram, könnyebb a választás... már ha egyáltalán adódik választás...
hát uraim, akkor a gatyákat fel lehet kötni:
a valamire való FÉRFI
szereti önmagát, képes megnyílni, számomra vonzó, humoros, önfenntartó, intelligens, egyúttal a művészetekben is jártas, érzékeny (de nem sírékony), érzéki, stílusos, nagyvonalú, tud küzdeni, kitartó, jó vitapartner, egyezik az értékrendünk, tud és szeret bánni a gyerekekkel, állattal (4 és 2 lábúval egyaránt), NŐ vagyok mellette, de tudja hol a határ, vállalja a felelősséget a tetteiért, empatikus, odaadó, vannak barátai, hasonló az ízlésvilágunk, tud vezetni (nőt, autót, életet), van "hobbija", nincs felesége, bátor, politikailag egyezünk, nem (nagyon, iszonytatóan) szőrös a keze, háta, jó szagú és mérsékelten rendetlen, avagy mértékkel rendes.
merre jártok valamirevalók?

2014. március 5.

találkozások idegenekkel, akik annyira már nem is idegenek

az esti, rövid, pisikakiszimatsétánkon nagyon ritka, hogy egy, vagy max két embernél többel találkoznánk. de akikkel összefutunk, szinte mindig ugyanazok az emberek és sokszor már úgy érzem, mintha ismerném is őket.
amikor elindulunk, a sarkon általában a rémmel futok össze, akiről már írtam, vagy ha vele nem, akkor a fehér sapkás, fehér kabátos, szemüveges, középkorú, vékony, csinos hölggyel, aki mindig leszegett fejjel megy át az úton. gondolom a munkából tart hazafelé vagy csupán óvatosságból kerüli a szemkontaktust.
a sarkon túl általában a melegítős, sporttáskás, jó kiállású, megnyerő külsejű, nagy valószínűséggel tesi szakos, edzésről hazafelé tartó fiatal sráccal megyünk el egymás mellett, aki eddig még minden alkalommal telefonált. legutóbb azt vettem ki a hallottakból, hogy egy nő volt a téma.
a színház sarkánál visszafordulva már többször egy idős házaspárral találkoztunk, akik komótosan, kényelmesen baktatva, egymás kezét fogva, mindig beszélgetnek. nem tudom honnan jöhetnek, de gondolom haza tartanak, a köztük lévő harmónia és nyugalom minden egyes alkalommal jól látható és érezhető. velük találkozni mindig jó és megnyugtató, nem úgy, mint rémes barátunkkal.
majd az utcánk sarkához érve legtöbbször az idősödő, nylon szatyros, két alacsony hölggyel találkozunk, akik legutóbb a drágának vélt, cserépben kapható hagymás virágokról diskuráltak, meglehetősen hangosan és értetlenül, hogy miért nem ültetnek az emberek otthon cserépbe hagymákat?.
mielőtt a házunk bejáratához érnénk, már csak egy ember szokott a képbe botorkálni. egy alacsony, köpcös, görbelábú, ragyás, vagy sebhelyes arcú kopaszodó fickó, aki munkából hazafelé tart,  és nagy valószínűséggel már túl van több fröccsön is, mert egyenesen menve még sosem láttam.
vajon ők is úgy gondolnak rám, hogy na, megint találkoztak a borzos kutyás, fekete kabátos, sapkás nővel? vagy ügyet sem vetnek az útjukba eső emberekre?

2014. március 4.

gyerekfejjel

gyerekkoromban, azt gondoltam, hogy a felnőtteknek, akiknek gyerekük van, nincs is más dolguk, mint a gyerek kedvébe járni. megvenni neki, amit szeretne, megsütni, megfőzni neki, amit szeretne, elmenni vele oda, ahova szeretne, azt csinálni, amit szeretne. és azt gondoltam, ezen kívül más dolga nem is lehet egy felnőttnek. ma, így a másik oldalról szemlélve, egy gyerekkel együtt élve azt látom, hogy ő is pont ugyanezt gondolja. 

2014. március 3.

napi szám

már egy ideje mindennapos vendég a napi zenei listámon ez a német banda.

Aloa Input_Going Home


2014. február 28.

idei első

teraszos reggelim. ahogy terveztem, krémes tejföllel és sóskiflivel. napsugarat nem reméltem, de mégis kaptam.

2014. február 27.

napi morzsa: kifli tejföllel

ma már annyi minden, ezerféle lehetőség van, amit adhatunk egy gyereknek uzsonnára, tízóraira, amivel a játék hevében is gyorsan lehet az éhséget csillapítani. amikor én voltam gyerek, nem volt ekkora választék és ritka nagy öröm volt, ha valami extra csokit, édességet ehettünk. az volt, amit a leleményes szülő kicsiny fizetéséből tellett. nálunk mindennapos volt a kifli tejföllel és ami igazán energiát adott, az a vizes cukros kenyér. ez utóbbi elkészítése végtelenül egyszerű volt, friss kenyér leszel, csap alá betart, majd jó alaposan megszór kristálycukorral és már adható is a gyerek kezébe. imádtam! ma már gondolom egy gyerek se enné meg szívesen. pedig, ha belegondolunk a szép külsőbe csomagolt, mai édességek is mind szinte lisztből és cukorból állnak. 
a gyors uzsik egészségesebb változata volt a kifli tejföllel. akkor még a tejfölnek úgy emlékszem másmilyen volt az íze, mint a ma kapható bármelyik, akárhányszázalékos változata. egyszer sem jutott eszembe szerintem csóró főiskolás korom óta, hogy ilyet egyek.
ma viszont megjött hozzá a kedv. az történt ugyanis, hogy karácsony óta két adag gesztenyemassza várakozik a fagyasztóban, hogy valami finomság készüljön belőle és ezt elfeledve a héten eszméltem rá a gesztenyetömbök jelenlétére és rá is készültem, hogy sütök gesztenyés kiflit. a megvalósításhoz csak a tejföl hiányzott. viszont hétköznap, gyerekkel nem szívesen merészkedek semmilyen áruház vagy bolt belsejébe. gondolom nem kell, hogy részletezzem ennek okait. elég, ha annyit mondok, hogy nem akarok idő előtt megőszülni és idegkimerültséggel a 11-es huszár úti, igaz kertes és szépen felújított, hőszigetelős nyílászárókkal felcsinosított, de mégis csak egy elmegyógyintézetbe bekerülni. szóval gyerekkel inkább elkerülöm az ilyen helyeket és csak a pékségig merészkedünk, ami könnyen átlátható, nincsenek elérhető polcok töménytelen mennyiségű árúval, van viszont üveggel borított pult, amihez hozzá lehet nyomni a arcunkat és lehet nyálcsorgatni a sütikre és egyéb finom péksütinkre. nem mellesleg az odavezető úton van zebra, elefánttal és jelzőlámpával piros- és zöldemberrel. ezt a túrát már sokadszorra is sikerült mindenféle váratlan helyzettől mentesen teljesítenünk.
emlékeztem, hogy a pékségben van házi túró és tejföl, de még sosem használtam ki ezen szolgáltatását, csak a péktermékeket vásárolom rendszeresen. 
most viszont vettem és gyanútlanul felbontottam, belekanalaztam egy részét a sütemény hozzávalóihoz, majd, amikor láttam, hogy elegendő és szépen gyúrható a tészta, a tejfölös kanalat lenyaltam, hogy vissza tudjam tenni a fedelet a dobozra, és ekkor jött az érzés, az az emlékmorzsa, ami olyan volt, minta megint ott ülnék a gangunk lépcsőjén vagy az utcánk végében lévő farakás szélén és kiflit mártogatnék a tejfölös dobozba, koszos kézzel, tejfölös szájjal csak egy röpke időre kiszakadva a játékból...
ez a gyerekkoromba visszarepítő érzés és íz meghozta a kedvem, hogy holnap reggel a teraszon ülve friss kiflit egyek tejfölbe mártogatva.

2014. február 24.

piackutattam magamnál

tízből háromszor tuti, hogy égve hagyom a fürdőszoba lámpát. (a kapcsoló pont az ajtó azon oldalán van, ahol egyáltalán nem esik kézre.)
tízből háromszor beleejtek az ebem vizes edényébe egy műanyag dobozt vagy a tetejét. (az ebem itatós tála pont a szekrény előtt van, amiben a műanyag- és főzőedényeket tartom.)
tízből háromszor lejár a joghurtok szavatossága, mielőtt megenném. (soha nem voltam nagy joghurtos, ennek ellenére mégis mindig veszek.)
tízből háromszor tuti elmarad az esti zuhanyzás. (mert fáradt és lusta vagyok.)
tízből háromszor tuti összefutok este a rémmel. (mert este mindig ugyanazon a két útvonalon sétáltatok ebet.)
tízből háromszor tuti nem tudok ellenállni a szekrényben elrejtett táblás csokiknak. (édesanyám mindig gondoskodik arról, hogy legyen a gyerekeknek csokika. most épp négy tábla, különböző ízesítésű Cadbury-t küldött, amiből már csak kettő van.)
tízből háromszor tutira megbánom, ha megszegem a márkahűségemet. (erről még nem írtam, de tervben van.)
tízből hétszer tuti határidőn túl fizetem be a vízdíjat a szomszédnak. (mindig be van írva a naptárba, több napra is, nehogy elfelejtsem, mégis mindig elfelejtem.)
tízből hétszer fogalmam sincs, mi a szöszt főzzek ebédre. (de rajta vagyok, hogy összeálljon a gyorsan, finomat és egészségeset receptgyűjtemény, amiket persze szeretünk mind a ketten.)
tízből hétszer tuti, hogy egy órás mutatvány a gyerekem felöltöztetése és hazahozatala a bölcsiből. (bár most nem kis lelki terrort kaptam egy vagy több panaszos, magát anyának nevező egyénektől, amitől lehet megtáltosodunk.)
tízből hétszer tuti nem találok semmit a turkálóban. (ennek még mindig az az oka, hogy a testtudatom nem az én tudatom.)
tízből hétszer tuti van valami jófajta bor a hűtőben. (???)
tízből hétszer elfelejtek reggel fogat mosni. (a reggel 7-8-ig tartó vágtáról már írtam.)
a felsorolás nem teljes és a felállított arányok nem közjegyző jelenlétében lettek megállapítva.

2014. február 19.

a káosz ural 3.

nem, nem, a nagy hallgatás mögött nem az áll, hogy káoszkapitány elhagyta volna a hajónkat és katalógus rendben állna minden egyes bútor és kiegészítő. nem, sajnos nem így van és a kapitány is jelen van, szinte már észrevétlen be is lakta magát a lakás néhány sarkába, zugába. 
annyi történt, hogy a korábban sorban álló ágyak elfoglalták végsőnek vélt helyüket, a régiek, amit kinőttünk, vagy szobacsere miatt lecserélésre ítéltetett, szétszedve, a szoba közepén, szépen egy kupacban, a nagy asztalnak támasztva várják, hogy a pincébe vagy bármilyen tárolóhelyre illetve a tulajdonoshoz visszaszállíttassanak. a koszt, port, limlomot felszámoltam, na jó a limlom még átválogatásra vár a naaagy asztal alatt bedobozolva. de tulajdonképpen élhető a lakásunk. teljesen megszoktuk, hogy ezt vagy azt kerülgetni kell és hogy az én ruháim még a gyerekem szobájában vannak, a gyerekemé meg a nappaliétkezővendégésháloszobámban. aztán akadnak dolgok, amik még nem a végleges helyükre kerültek, hanem jelenleg folyik a teszt, hogy ott jó lesz-e vagy inkább máshova kéne tenni... mondhatnám azt, hogy nem akarom elhamarkodni a dolgokat, de erről szó sincs, az igazság az, hogy szimplán elfáradtam... nem kicsit, nagyon. most inkább élem a mindennapokat, dolgozok (jajj, de jó, de tényleg), főzök jókat, élvezem a gyerekemmel tölthető órákat, mesélünk, játszunk, bohóckodunk, kiborulunk, összebújunk, a holnapi farsangra készülünk. a dobozok, meg a ruhák, meg aminden megvárnak, minden nap egy icipicit pakolok (aminek egyelőre semmi látszata sincs persze), a szétszedett ágyakat meg már észre sem veszem, csak akkor, ha van nálunk valaki, mert az tuti belerúg a kiálló élekbe. (bocsi!)
és akkor jöjjenek a képek (Kata neked, hogy visonghass megint! ölellek)

anya új fekhelye, kényelmes kis kuckója, a nagy felfordulás elindítója. ezt találtam a legkisebb beruházással járó átalakításnak ahhoz, hogy a gyerekemnek legyen saját szobája. ha minden a helyére kerül jó lesz, nagyon jó lesz.


a gyerekem első, igazi nagyfiús ágya. imádja, szereti, mindenkinek büszkén mutogatja, a szobájával együtt, ami egyelőre valóban nem katalógus kinézetű, de az Övé.


és a holnapi farsangi jelmez. persze még nem teljes, a finomítások majd holnap reggel kerülnek a helyükre.
gitáros, ha nem lenne jó látható. laza lábtartást?! csuklószorító?! na és aminek támaszkodik, az pedig a szétszedett ágykupac. a limlom meg épp nem látszik, de az is ott van.