2013. március 26.

szem(em)be

ma rövid idő belül kétszer mentünk oda, majd vissza és mindannyiszor a szemünkbe hordta a szél a havat.  szívás!
ez kábé ugyanaz a jelenség, minthogy bármelyik oldalról, vagy alulról vagy felülről nézed a Mona Lisát (a föstményt), az mindig a szemedbe néz... csak ez utóbbi kellemesebb.

pirosító

az elmúlt pár nap, magányos estéin arra lettem figyelmes, pizsiben, smink nélkül a tükör előtt állva, hogy ejha micsoda üde piros orcám van. és méé ilyenkor, amikor a kutya se lát (vagy csak pont az), méé nem nappal, amikor még néha emberek között is vagyok és láthatnák üde szépségement?!... aztán rájöttem, hogy hát ez csak az elfogyasztott pohár bordeaux-i rose-tól vagyon...

2013. március 18.

ha nem lennének...

legfantasztikusabb találmányai a világnak a coca-cola és az ágy.
egyáltalán nem fogyasztok szénsavas italokat a sörön kívül, de anyaként is megerősíthetem, hogy egy átmulatott éjszaka után még mindig a két fentebb említett találmány a legjobb orvosság. na jó, meg egy vagy két szem magenta pirula...

szabadságon

egy hétvége a gyerekem nélkül, a rég áhítozott szabad napok, amikor csak én vagyok, ráébresztett arra, hogy milyen csodás is nekem és hogy mennyire nem is vagyok egyedül. addig aludhattam, ameddig nem szégyelltem, majd felébredés után egy fura érzés, hogy valami hiányzik... tök egyedül vagyok... nincs aki odajöjjön és  aprócska kezeivel elhúzzon a könyvhöz vagy az ablakhoz, hogy váá-vá-váá, gyá-gyá-gyááá... jesszusom, eddig azt hittem, hogy hiányzik agyerekelőttiélet... most már tudom, hogy nem. többé nem perspektíva a kutyaséta-munka-haza-kutyaséta-haverok-buli-kutyaséta-alvás-kutyaséta-munka-haza-egyedüllét-kutyaséta-alvás-...
nem könnyebb, de tartalmasabb és van értelme...
persze, azért hálás leszek a következő szabad hétvégékért is, és lassan de biztosan elmúlik belőlem az a fura kívülálló érzés, ha társaságban, emberek között vagyok...

2013. március 11.

gyúrtam

életem első, igazán önálló (semmilyen segítséget nem kértem) pizzája pompásan sikerült. mondhatni tökéletes lett. na persze nem a feltétről van szó, mert az gyerekjáték, még a gyerekem is rá tudja pakolni a cuccost, meg leenni is le tudja. hanem a tészta, asszem az a lényege a lelke a dolognak. jól meggyúrni a mibőlmennyit-pontannyit. hát én meggyúrtam. belegyúrtam mindent, az elmúlt időszak nyűgét, baját, mérgét, dühét... és ettől lett selymesen pihe-puha, tökéletes...
asszonyok, lányok, nők, strapaanyák, sorstársak! tele a faxotok? gyúrjatok tésztát, beleadva apait, anyait, depontannyit, ne többet és ne kevesebbet!

2013. március 6.

nyavajás pántok

nem vagyok egy melltartópárti, ezt már jó párszor hangoztattam... de, hogy ha már egyszer elhatároztam és nem utolsósorban szükséges is, hogy hordjam, akkor legalább azok a nyavajás pántok ne esküdjenek már ellenem és maradjanak a vállaimon... nem tudom mit csinálok rosszul, mit hogyan állítok (persze nem egy bonyolult szerkezet, azt a két kis bizbaszt beállítani a megfelelő hosszúságra), de hogy nem marad a helyén  és mindig lecsúszik a karomra... úton, útfélen, járdán, boltban, pékségben mindig húzogatnom kell... a phasz kivan...

2013. március 5.

napi szám

vagyis egy remix. mert hogy már a második délelőttünket töltjük a teraszon, napsütésben, melegben, kávéval, játékokkal, teraszról kirepülő seprűvel, lapáttal és mindennel, ami kifér a rácson...

Ikon_Vai E Vem

2013. március 4.

térdig hóban

a tavasz beköszöntével. hát kicsit befürödtünk, na... naívivi mindent alaposan előkészített az anyaszabadnapra tervezett túrára. legyen minden, ami kell. csak a hóval nem számoltam, de nagyon nem.
még jó, hogy a bakancsom mellett döntöttem, a túracipőt meg csak bedobtam a bizti kedvéért a csomagtartóba. de, hogy egy zokni, az mér nem jutott az eszembe?! nagy helyet igazán nem foglalt volna el a hátizsákban.
és még azután sem aggódtam, amikor úton a hegy lába felé megpillantottuk, hogy minden totál hófehér volt.
az elején még nem is volt gond, csak sár volt, de aztán hó, de egyre nagyobb. először csak bokáig süllyedtünk, majd itt-ott, ahol úgy tűnt mintha hóátfúvások lennének térdig, majd ez mintha állandósult volna, majd amikor már a túrajelzést is elhagytuk, akkor már úgy voltam, hogy na én tuti nem megyek vissza az utolsó jelig, térdig hóban úgy, hogy előttünk nem járt senki... hát egye meg a fene... tudtam, hogy ott fent  van a cél...
hó nélkül is durva szintemelkedést kellett megtenni, de hóval még nehezebb volt... és naná, hogy nem járt előttünk senki, csak egy darabig...
majd amikor már tudtam, hogy ott a fenyvesek mögött a cél akkor, már tele volt nagyon a hócipőnk hóval és olvadt hóval, csak úgy nekimentünk az utolsó hegyoldalnak... ott már röhögtem, nem térdig hanem minden lépésnél combig süllyedtem a hóban... basszus, mekkora lehetett, mielőtt még beindult az olvadás?
aztán végre felértünk... ott már nem voltunk egyedül... osztrák oldalról ugyanis kényelmes, sétával bármilyen ruhában, cipőben megközelíthető a kilátó... volt is egy kedves kézirütyőstáskákcicalány majd combtőig érő csizmácskában... na, ő jól választott, jegyeztem meg...


kittikkadva, de igazán jólesően megettük, megittuk a csúcsszecsókat, csúcscsokikat, csúcssört, aztán irány lefelé a térdig érő hóban.
a gond akkor volt, amikor elfogyott a hó és a vizes zoknimban előrecsúszott a lábam és éreztem, ahogy a lábujjaim között cuppog a víz... (szart sem ér a sray-s impregnáló, az csak a nyuszi túrázóknak való, be kell szereznem valami durvább cuccot)
már alig vártam, hogy elvegyem a lábamról a vizes zoknit, bakancsot, ami ekkora már bazi nehéz is volt... zoknim nem lévén mezítláb vettem fel a száraz, de hideg cipőmet... túratársamnak nem lévén váltás zokni és cipője... beugrott a bozsoki vegyesbe, ahol nem gondoltam volna, hogy lesz zokni, de hogy még választék is. kaptam  is egy csini rózsaszínt... ennyire még sosem örültem zokninak...még a jól megérdemelt határmentis vacsora is jobban esett száraz zokniban...
dehogy ezután még a szomszéd pékségbe sem megyek váltás zokni nélkül az tuti...  az a kis gombóc még a zsebben is elfér...