2012. május 31.

napi döbbenet

jah, tegnap döbbentem tapasztaltam, hogy a paragvárin bezárt a kínai büfé. bakker. hol fogok én ezután 100 forintért tojásos kukoricalevest enni? ami úgy néz ki, mint a takony, vagy mint, amit már eccer kihánytak. még soha sehol nem sikerült ugyanazt a fasza ízt megtalálni. fősulis koromban, ami már jó tíz éve volt, és akkor még Tyintyin volt a bűfé főnöke, akkor még 80 forint volt a leves, és asszem bírt az öreg, mert mindig jól megpakolta a tányéromat. azóta ugyan lecserélődött a személyzet, de az ízek a régiek maradtak meg aztán az a kedvesség, amit ott mindig tapasztaltam... kicsicsíp...eviszed?...hasszáz... kérem vissza, nemáá...

esti csevej

húúú, de nagyon régóta vágytam már erre.
este a teraszon nem egyedül ülve, csak úgy amindenről beszélgetni egy pohár bor mellett.
lehet kicsit sokat beszéltem, meg be is csiccsentettem... de olyan jóóó volt... köszi Norr.

2012. május 30.

reggel

5-kor vagy 6-kor az ágyból kikelve nem vagyok túl lelkes a szőnyegen való játékhoz. csoda, ha a szemeimet ki tudom nyitni... bezzeg a gyerekem... 200 %-on pörög.
ez már mindig így lesz?
(nem csoda, ha visszaszoktam a dúúúva erős kotyogós kávéra...)

2012. május 27.

napi szám

egy időben rengeteget hallgattam. bringázáshoz, meg talán még anno a fősuliba menet... hát azok az idők már elmúltak. most már más van... de a nosztalgia kedvéért asszem összeállítok egy zenecsokrot magamnak, ha netalántán egyedül leszek egy kis időre és a bringámra ülök majd és csak úgy megyek...

Mo'Horizons_Foto Viva

háromból kettő

a már ezerszer oda-vissza, keresztbe-kasul végigjárt útvonalunkra végre kihelyezték a kukákat.
wow! mondtam, mikor ma megláttam. ez aztán a "gyorsaság".
a háromból kettő még meg is van. nem is rossz arány.



végre nem kellett hazáig cipelni a bezacskózott kutyakakit.
holnap viszont visszamegyek egy szemeteszsákkal a hiányzó kukához, talán azt nem viszik el... talán.

2012. május 21.

bilin

ülünk reggelente. drága barátnőm jó tanácsát megfogadva elkezdetem a bilihez szoktatást. nem is olyan nehéz, mint gondoltam.
egyelőre csak pisi került bele, de majd csak jönnek a nagy dolgok is... 


a mi bilink olyan okos, hogy zenél, ha valami belekerül, de ez különösebben nem hatja meg a gyerekem... ezért inkább én énekelek neki, hogy ülve maradjon... és tetszik neki.

feladat a boldogulásért

újra itthon és újra ugyanazok a fasz gondolatok telepedtek a fejembe, amiktől oly jó volt távol lenni és nem gondolni, nem agyalni. igen, tudom, hogy nincs menekvés előle és nem megoldás a menekülés. nem is áll szándékomba menekülni.
kicsit nehéz lesz megszokni, hogy nincs körülöttünk a zsongás, de valahogy majd csak megint belejövök, hogy csak magamra számíthatok.
csodálkozik, hogy nem vagyok lelkes? hát mi a f...ért lennék vele/érte/hozzá lelkes... te jó ég... és egy életen át együtt kell vele működnöm... na, ez, hogyan fog működni? hogyan kell ezt okosan csinálni? de tényleg kíváncsi lennék, hogy mi a szöszért szúrt ezzel ki velem azzélet?... mit fogok a gyerekemnek mondani, mi ez az egész... na, ezt kellett volna az érettségihez megtanítani és minden oldalról többszörösen bizonyítani, mit tegyél és mit ne tegyél a boldogulásodért... ajjajj, kéne egy mentőöv... egy faszán kidolgozott tétel erre a bizonyításra...

2012. május 15.

felfutunk a Nagy-Milicre

hazaérkezésem óta folyamatos mehetnékem van. hív az erdő, hívnak a hegyek... elhatároztam, hogy amíg itthon vagyok, tuti, hogy felmegyek a gyerekemmel vagy nélküle a Nagy-Milicre. Magyarország második legmagasabb, az országos kéktúra legészakibb csúcsára. persze nem ez az első alkalom, és nem is az utolsó. számtalanszor megmásztam már, télen, nyáron, hol a könnyebbik, hol a nehezebbik oldalról. és, amióta elhatároztam, hol végigjárom az országos kéktúrát, nem volt kérdés, hogy a megszerzendő pecséteket nem csak úgy, hanem igenis a túra teljesítésével fogom megszerezni.
a hirtelen jött lehűlés miatt úgy döntöttem a gyerekem nélkül indulok a túrára. a mamával és a szomszéd ikrekkel frankón ellesz. apával gyorsan összepakoltuk a szükséges holmit, kicsi víz, csúcs csoki, széldzseki, fényképezőgép, ebem és irány az erdő.
annyi engedményt adtam magunknak, hogy a könnyebbik oldalt választottuk és Hollóházáról indultunk a csúcsra.
több napos itthoni barangolásaim után reménykedtem, hogy valami változás lesz majd odafönt. a falu tele lett az elmúlt évek alatt mindenféle hasznos turista és tájékoztató, információs táblákkal. meg látva a nyugati végponton az Írottkőn milyen jól működik együtt a két ország, fejleszti és újítja az útvonalakat, kilátót, összeköti a két ország túraútvonalait, gondoltam hátha itt is elindult valami. hát csalódnom kellett, minden a régi. némi változás történt, de az is csak azért, mert a Lászlótanyát megvette egy igen tehetős vállalkozó és az eddig szabadon látogatható kastélyparkot bekerítette és elzárta a látogatók, turisták elől. így a korábban ott lévő kéktúra emlékoszlopot és kezdő követ áthelyezték Hollóházára és az útvonalat a kastélyparkot határoló kerítés mellett vezették el. kár, mert nagyon szép, romantikus látványossága ez a Zemplénnek.
a Milicre felvezető túraösvény egyébként remek, biztonsággal járható, a jelek mindenhol jól láthatóak. megsúgom, akár még bringával is járható, teljesíthető, de tuuuudom, az tilos, mert természetvédelmi terület... aki szereti a kockázatot, annak egy gerilla akciót mindenképpen megér. ha újra formában leszek, akkor majd én is...



ez volt az egyetlen információs tábla, amit eddig még sosem láttam. a szlovákok állították.


a csúcson viszont semmi nem változott, sőt talán még elhagyatottabb mint, volt. sok a szemét is, de sajna nem volt nálam semmi, amibe összeszedhettem volna.


kár, hogy odaföntről sehova, semmilyen kilátás nem nyílik, pedig ahogy az Írottkőn is, itt is egy kis, egészséges irtással, egy egyszerű kilátóval csodás látkép tárulhatna elénk a szlovák és magyar oldalra egyaránt. na, de talán majd egyszer, ez is alakul és a tömeges szlovák áramlásnak, ház és telekvásárlóknak köszönhetően valami majd változik e téren is.
de ezért felfedeztem magam is egy kis újdonságot, legalább is nekem az volt. erre nem emlékeztem, hogy ott van. nagyon szép, látványos a felszíni erózió nyomai, ahogy a szikladarabok kikandikálnak a földből.


aztán a csúcs csoki elfogyasztása után, meg a hideg miatt is elindultunk lefelé. persze nem nyugodtunk, amíg nem találunk valami kilátást. addig addig vizslattunk az öreg fák között, amíg felfedeztük, hogy azért ellátni a Füzéri várig.


köszönet a szuper gépemnek, hogy ilyen remekül rá tudtunk zúúúmolni...


de ezek után már iszkoltunk lefelé, mert ennyire hidegre nem számítottunk és a gyerekemnek is kellett a cicim. a Bodó réten begyűjtöttük a pecsétet, bélyegzőpárna híján egy kis zöld fűvel átdörzsizve, aztán irány haza a fincsi vacsorára.
köszi apa, hogy velem tartottál és az ígéretedet nem felejtem, hogy nyár végéig bringával teljesíted ugyanezt... 

2012. május 9.

fűben

valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy olyan munkám volt, hogy se a hétvégéim, se a nyaraim nem voltak szabadok. irigykedve néztem a hétvégén kirándulni induló családokat és sóhajtozva vágytam arra, hogy azt csináljak, amihez csak kedvem van, akkor, amikor csak akarom. oké, a bármikor-bárhol valószínűleg nem sok meló mellett lenne megvalósítható, esetleg meló nélkül, de azt meg nem tudnám csinálni, mert imádok dolgozni.
de a nyár... az nagyon hiányzott. már nagyon szerettem volna, hogy nem a reggeltől estig tartó örülten pörgő meló legyen csak... hanem csak lenni... fűben feküdni...


hát most ez van. és hogy mindezt a gyerekemmel együtt tehetem... én nagyon élvezem, ő meg csak tapogatja, mütyürkézi a fűszálakat, virágokat. de azt hiszem tetszik neki, bárhol vagyunk, bármit csinálunk. a lényeg, hogy együtt legyünk.
a barátosnőjével egyre közelebb kerülnek egymáshoz. azt hiszem egy-két dolgot már tanult is tőle. kár, hogy hamarosan elválnak útjaink. mi haza, ők meg Drezdába mennek... na, de az mégsem Amerika, szóval remélem gyakrabban tudunk majd találkozni.


hiányozni fogtok...

2012. május 3.

piknik

mondom én, hogy minden napra jut valami móka.
ha már az idő ilyen klafa, akkor a fene marad a lakásban.
tegnap is így volt. bár a nagyszülők totál dilisnek néztek, hogy a dög melegben a gyerekemmel piknikezni megyek, de én tudtam, hogy jó lesz és nem hátráltam. a tolókánk levizsgázott hegyi terepen is és a gyerekem se pottyant ki a hepe-hupás erdei, köves úton. csak az én nyelvem lógott a földig... de valahogy felértünk a hollói pályára.
árnyék volt, kölkök oda, aztán indulhatott a móka, a foci és a frizbiiii...




ja, és BOLDOGSÁGOT a Timiknek!

hosszú hétvége

egy igen hosszú és mozgalmas hétvége van a hátunk mögött.
az egyik fontos és kiemelkedő eseménye a 15 éves vagyis ténylegesen 16 éves osztálytalálkozónk volt. úgy tűnik az évszámokat illetően is kilógunk a sorból. de hát mi már csak ilyenek voltunk és vagyunk. egyébként senki nem változott semmit és olyan érzésem volt, mintha nem is 16 év hanem csak egy nap telt volna el azóta, hogy utoljára találkoztunk.


mindenki hozta a formáját, elcsattantak a régi poénok, újra összejöttek a régi klikkek. nagyjából azokkal sikerült beszélgetnem, akikkel annak idején is megvolt a kapocs, akikkel  meg akkor sem, azokkal most sem nagyon közeledtünk egymáshoz. csak minimálisan.


persze ez a találkozó más volt mint az előzőek, hiszen most mindenki hozta a pereputtyát, családját. jó volt látni az ismerős vonásokat a sok kicsi emberkében. és kár, hogy ilyen hamar véget ért ez a két nap, amit együtt tölthettünk.
aztán ezek után sem bírtam a seggemen  maradni. épp, hogy hazaértünk, nem hagytam a családot pihenni és a nagy hőség ellenére rávettem, vagy inkább elvittem a bandát egy kis hegymászásra. azóta is nyögnek szegény nagyszülők.


de szükségem volt rá. kellett, hogy menjek, hogy belélegezzem az erdőt.
amióta itthon vagyok, nincs nap, hogy ne szippantanék bele az erdőbe, a levelekbe, a fákba. körbevesznek a hegyek és ez nagyon csábító.


egyfolytában csak mennék, de sajna rá kellett, hogy jöjjek, hogy egyedül a gyerekemmel ez sajnos nem megvalósítható. bármennyire is szeretnék két embert nem tudok kitenni. nem vagyok képes egyszerre a gyerekemet is vinni és a hátizsákot is cipelni a mindenféle holmival és fontos szériafelszereléssel. ez van.
az elmúlt hétvégének ez a nagy felismerése.
persze eddig is tudtam és nem is akartam egy emberként megadni neki azt, amihez kettő kell.


de ezen kívül vannak ezek az egyszerű, hétköznapi dolgok, mint kirándulás, osztálytalálkozó, amikor hiányzik az ember mellől egy másik, akinek a segítségével nyugodtan megehetem a vacsorát, elkortyolhatok egy pohár bort és válthatok néhány nyugodt mondatot a barátaimmal, ismerőseimmel, volt tanáraimmal, kirándulhatok egyet a hegyekben, hátizsákkal, pléddel, uzsonnával...
na, a szöszbe a búslakodással, hiszen nem ez volt a túlsúlyos a hétvégében. és azóta is, minden nap tartogat valami szívet melengető derűs dolgot.