2015. december 15.

mellesleg

idén még nem is írtam a melleimről, vagyis inkább a hozzájuk megfelelő melltartó megtalálásáról. na, merthogy ez még mindig gondot jelent. de ma rájöttem, hogy ez nem is csak rajtam múlik, hanem inkább azon, hogy a megfelelő ember dolgozik-e a megfelelő boltban. jelen esetben a fehérnemű boltban. találkoztam én már izzadságszagúval, melltartóhoz nem értővel, kedvetlennel, csak a drágát mutatóval, de legfőképpen olyannal, aki figyelmen kívül hagyta a megadott paramétereket, amikkel előálltam.
ma újra kedvet és elszántságot éreztem, hogy újra megpróbáljam megtalálni a tökéleteset.  a városban cirkálva, megláttam az ezer éve ott lévő fehérnemű boltot, és gondoltam, na fene, ide én most bemegyek és megpróbálom a lehetetlent.
az eladó nagyon kedves volt. egyből a lényegre tértem, és már soroltam is a paramétereket:
számok és betűk sokaságát, amire egyből rávágta, hogy neeem, az lehetetlen, akkora nem lehet... de, de bíz ekkora... mindjárt meg is mutatom... és erre egy jót kacagtunk mind a ketten. azt hiszem ezzel meg is volt az egymásra hangolódás. (így kell ezt csinálni, Ivi)
aztán kezdtem az utóbbi évek legmegosztóbb paraméterével, hogy jajj... csak szivacsos betét ne legyen benne. mert, hogy ha már ilyen szépek, akkor melltartóban is olyan legyen és ne másmilyen szivaccsal felpumpált, átalakított formájú... és itt jön a meglepő reakció, mégpedig, hogy nem volt reakció. bár bevallotta, kevés az olyan vásárló, aki ilyet keres, és nincs is megtöltve vele egy polc sem, de létezik és nem lehetetlen kérés. bár jelenleg nem tud egyet sem mutatni, de nézzem meg ezt és ezt... és szépen végigtapogattunk sok-sok melltartót, amikben kicsi, alig érezhető és durván felpumpált, majdnem egy mellnyi szivacs volt.
és akkor a végére még kiegészítettem az előző paramétereket, hogy ja, és olyan legyen, amin a pántok össze-vissza, mindenhogyan, a ruha kivágásához variálhatóak.
és akkor előállt az általa javasolt darabokkal. és nem egy volt, vagy egy sem. hanem több. és ráadásnak még egy igazán szexi darabot is megmutatott, de abban kétszer akkorák voltak az egyébként sem kis melleim. ez utóbbit elvetettem. 
és lám-lám a kitartó tapogatásnak, szivacsokkal való ismerkedésnek meg is lett az eredménye. bár nem szivacs nélküli, de a kedves hozzáállásnak, nem tolakodó dicsérgetésnek, pántok helyes használatához adott instrukcióknak (mit, honnan, hova tekerjek és fűzzek) köszönhetően megtaláltam a keresett darabot. nem egy szolid darab, de mégsem túl hivalkodó, de kívánatosan kiemeli pont ott, ahol kell, azt, amit.
mivel a kívánt színben pont nem volt a méretemben, ez sem jelentett problémát. felírta az adataimat és megígérte, még a hétvége előtt jelentkezik. búcsúzóul még megjegyezte, hogy az elsőnek próbált szexi darab tényleg nagyon jól állt.
csajok, lányok, asszonyok! ajánlom figyelmetekbe a tóth fotó melletti fehérnemű boltot...

2015. december 1.

napi gúz

az egyik esti közös sétán Bende felmutatott a sötét égre és megkérdezte:
- anyaa! mi az ott fent az a fekete?
- az ott fent az univerzum. ott van aminden.
majd Timi barátnőm sem hagyta válasz nélkül a feltett kérdést:
- ott lakik a jóisten!
majd a fiam visszakérdezett:
- a jóisten? az meg kicsoda?

2015. november 30.

advent margójára

nem tudom másnál hogyan zajlik egy advent első vasárnap. van-e benne áhítat, elcsendesülés, katalógus rend? nálunk nincs, vagy csak nyomokban, de együtt vagyunk.
az áhítat és az elcsendesülés talán abban nyilvánul meg, hogy későn kelünk, álmosan, plédbe burkolózva bambuljuk együtt a fotelból a Nils Holgersson újabb epizódját. egyikünket sem zavarja, hogy 11-kor még pizsiben ülünk le az előző nap már adventivé varázsolt asztalhoz hosszasan, ráérősen reggelizni. reggeli után meg megengedett egy újabb mese végigizgulása a fotelből. a választott mese még aktuális is, bár az oviban a Flója mondta, hogy lányos mese, de ettől függetlenül kíváncsi rá a gúz.
ha meg már vasárnap, és ha meg már advent első vasárnapja és egyébként is elhatároztam, hogy asztalon álló tortatálon hétvégén mindig legyen valami nassolható finomság, ha már nem tudom hova tenni, mert a régóta áhított és szeretett, régiújfelújított tálalószekrényt még mindig nem találtam meg, ami elnyelhetné ezeket. szóval nekiállok sütni. nem egyszerű, mert a gúz nem nagyon édesszájú, de azért van egy-két bevált recept.
sürgök-forgok a konyhában, közben be-be kapcsolódok az izgalmas mesébe. majd amikor már majdnem kész a süti, igyekezvén praktikusan elpakolni, rendbe tenni a konyhát, időt spórolva gondoltam egy kézzel is sikerülhet a sütiszaggatók elrakása, amihez ki kell emelni a dobozban álló hatos boros pohár szettet. hát nem sikerült, a boros poharak a konyhakövön landoltak, csörömpölve, dirib-darabokban. egy odaillő káromkodás szakad csak ki belőlem, belesűrítve a balfaszságomért érzett dühöt. minden évben elhasználok egy hatos boros pohár szettet. egy mert valóban használom, szeretem a bort a talpas kehelyben látni, érezni és kortyolni. a jó bor méltó erre, és az ember lánya is megérdemli azt a pillanatot. kettő meg mert, már évek óta tudom, hogy nem jó helyen tárolom a talpas poharakat, de ugye a régóta áhított és szeretett, régiújfelújított tálalószekrény...
a szilánkok összeseprése utána írok a barátoknak, hogy extra sürgősen szereznem kell egy új szettet az ikeából, mert boros pohár nélkül nem élet az élet... szőke barátnőm egyből jelez, hogy ő tavaly két készletet is kapott karácsonyra. megjegyzem az egyiket éppen tőlem. de szerinte ez egy régi zsidó szokás,  és akkor a karácsonyom az ő részéről le is tudva. szóval tavaly vettem magamnak két boros pohár szettet, amiből az egyiket csupán biztonsági okokból a miszőkénknél tartottam. imádom ezt a nőt.
ebéd után, ami már szinte délután, meglepődve a családtagok gyors és igenlő beleegyezésén (ebemnél ez persze egyáltalán nem meglepő, ő bármikor kapható egy jó sétára, ellenben a gúz válasza a legtöbb kérdésre nem, de már a legtöbbször tudom, hogyan kell jól feltenni egy kérdést, hogy az beleegyezéssel záruljon), elindulunk sétálni.
őszintén a faxom kivan a konyhában eltöltött időtől és főleg egy ilyen "áhítattal" töltött vasárnap minden bajom volt, hogy kimenjek a napsütötte levegőre. de ahogy láttam, a gúz és az eb is felszabadultan rohangált. hangosan kacagva dobálta a leveleket az ebnek, aki a levegőbe ugrálva próbálta elkapni, majd mindketten a falevélkupacban hemperegtek. azt hiszem viccesen nézhetünk ki mi így hárman.
majd mire hazaértünk be is sötétedett, majd letelepedtünk az asztal köré sütizni és meggyújtani az első gyertyát. persze utána már az volt az érdekes és izgalmas, hogy mikor fújhatjuk már el.


talán egy pillanatig volt áhítat, amikor két süti és grimasz között elhangzott a gúz szájából a szeretlek...
szóval mi így... csörömpölve, csacskán léptünk be az adventbe...

2015. november 26.

magamról, magamnak is

az utóbbi időben sem lankadt a magamra, magamba figyelés. saját magam megfigyelője vagyok. magamtól tanulok magamról, miközben érdekes és izgalmas felfedezéseket teszek.
tudok döntéseket hozni, vagy épp nem hozni, ha nem rám vonatkozik az adott helyzet. vagyis hallgatni és megmondani a másiknak, hogy nem dönthetek helyette.
tudok szembemenni a félelmeimmel és felvállalni azt konfliktusmentesen.
képes vagyok új dolgokra, új elhatározásokra...
képes vagyok a türelemre és a még nagyobb türelemre a gyermekemmel és magammal szemben is.
tudok nemet mondani és nem belebonyolódni nem egyenes, talánviszonyba, még ha nagyon vágyom is az illető személyre és közelségére.
képes vagyok a bocsánatkérésre és a megbocsátásra...
tudok továbbra is optimistán nyitott lenni...
tudok Nő lenni... bár az egyenes hát tartással és a magas sarokkal még vannak gondjaim.
kis lépések ezek, nagy levegővételekkel és kilégzésekkel... szeretem az életem.

2015. november 15.

a szeretet ereje

mélyen megrendített az elmúlt napok és hetek értelmetlen öldöklései. 
a kedvenc kulala lumpuri grafikusom reggeli posztja után a hippi énem nem hagy nyugodni és szólni kíván.
a világnak most szeretetre van szüksége. ennyi. semmilyen más gyógyír azt gondolom nem segíthet.
értelmetlennek és nem emberinek tartom az erőszakot és az öldöklést. ezt senki nem teheti meg egy másik emberrel.
ezek az emberek elfelejtettek szereti? vagy tudják egyáltalán, hogy mi az?
én a megszületett és a még meg nem született gyerekeimnek nem ilyen világot szánok. én hiszek benne, hogy a szeretet nem tűnhet el. hogyha odafigyelünk egymásra és őszinte szeretettel viszonyulunk egymáshoz, a barátainkhoz, a családunkhoz, a munkatársainkhoz, akkor ez segíthet és a kapcsolatok sem tűnnek el és az erőszak is megszűnhet.
egy barátom mondta tegnap, hogy vannak komoly dolgok a világban, mint mondjuk az elmúlt napok történései, de a kapcsolatok már nem komolyok. és ez valahogy megragadt bennem. nem értek vele egyet. mert ez is rajtunk múlik, ha nem vesszük félvállról, ha akarjuk, ha dolgozunk és teszünk érte, akkor igen is lehet komoly. és ez nem csak a párkapcsolatokra vonatkozik. egy baráti, egy kollegális, egy családi kapcsolat is ilyen, tenni kell érte szeretettel, hogy komoly legyen.
anya sokszor kíméletlenül őszinte velem, és sokszor a fejemhez vágta már, hogy gimnazista koromban mennyire megváltoztam, nem értett, féltett és, hogy a barátaimmal (akik  hála még a mai napig is barátaim) azt gondoltuk, hogy majd megváltjuk a világot, aztán mi lett? nem sikerült. itt vagyok egyedülálló anyaként és képtelen vagyok magamnak megfogni egy normális férfit... és én minden egyes alkalommal elmondtam neki, hogy én ezt nem így látom. boldog vagyok, és tudom, hogy a barátaim is azok. persze vannak gondok, terhek, amiket cipelünk, de nem csak attól leszek, lehetek boldog, hogy van mellettem egy férfi. ha soha nem lesz, akkor sem leszek és lehetek boldogtalan. mert szeretet van bennem, ami soha nem apadhat el és képes vagyok egy boldog világképet és gondolkodást átadni a gyermekeimnek.
tudom, hogy nem egyedül váltom meg a világot, de részese lehetek a megváltásnak...

2015. november 14.

szülinapi piknik

csodás ez a novemberi tavasz. elképesztő hatással van rám. inspirál, erőt ad, hajt előre.
a barátokkal hihetetlen dolgokra vagyunk képesek együtt. lehet munkahelyi ártalom, de legyen szó szülinapról, babaváró buliról vagy bármilyen alkalomról, nem aprózzuk el és nem a megszokott klisékre hajtunk. ez valahogy nekünk azt hiszem zsigerből jön. ha csobbanunk, hát csobbanjunk nagyot! (ugye Lau?!)
drága barátnőnk három hónapos babájával van otthon. én tudom milyen egy újszülött érkezése. fenekestül felfordul az addig élete az ember lányának, kicsit megszűnik a világ, a négy fal között igyekszünk megtalálni a helyes utat, a helyes napi rutint, rendszert egy kicsi baba mellett. egyszer nagyon könnyű minden, aztán meg a téboly határán próbálsz nem megbolondulni. na ilyenkor jönnek a barátok és akkor fellélegzel, felszabadulsz, új erőre kapsz és rájössz, hogy van világ a négy falon kívül is.
Julis barátnőnk is hasonló helyzetben van és ha már szülinap, és ha még sajnos nem alkalmas arra, hogy egy koncerten kitombolja magából a felgyűlt mindent és nem ihat meg velünk szabadon egy sört, vagy többet, akkor valami más program kell szülinapra. délutáni, napsütésben andalgó (bár Ő arra nem képes ;) ), borítékba rejtett üzeneteken keresztül barátokat és ajándékokat megtaláló, beavatva a sarki zöldségest, a szépség szalon masszőrét, kalandos feladatsor kell. olyan, hogy hálásak lehetünk a csodás időért, hogy mindezt bringára pattanva tudjuk levezényelni. nem kis örömet szerezve ezzel az ünnepeltnek és az utca emberének is, hiszen a héliumos lufik az utolsó pillanatban készülnek el, amit aztán a bringákra kötözve a város másik végére kell elszállítmányozni és kikötözni a megfelelő helyre, majd bokor mögül vigyázva rá, nehogy az ünnepelt előtt szerezze azt meg egy kisgyerek.
és hogy az emlékmű alatt tökéletes legyen a helyszín a piknikre az avarszőnyeggel együtt.


csodálatos és felemelő volt a domboldalban kockás pléden együtt töltött boldogságos fél óra, melegteástól, cupcake-estől, gumicukrostól, körtéstől és bébiitalos üvegbe rejtett szilvapálinkástól.



klasszak vagyunk csajok!

2015. november 5.

#teázzunkazavaron

vannak városkánban, zombihelyen, igazán szeretni való kis zúgok, utcák, házak, helyek, parkok, ahol jó lenni, ahol jó menni... az egyik ilyen kedvenc helyem a városban, a Perint parton van, a kis kacskaringós, kitaposott úttal, a három ginkgo biloba fával, ami már most gyönyörű szép, ragyogó, mosolyt csaló sárga színben pompázik. ez az a hely, ahova az elmúlt években sok-sok megoldhatatlannak tűnő gonddal, helyzettel, vagy éppen kicsattanó boldogsággal sétáltam el négylábú kis cimborámmal. szóval ez a három fa már sok mindent látott, érzett csak tőlem is.
arra gondoltam, látva és tapasztalva az elmúlt napokat, hogy a gyerekemet is mekkora boldogsággal tölti el, hogy a színes faleveleket rugdoshat és hempereghet az összehordott levélkupacban, és a négylábú kis barátom is csaholva, nagyokat ugrálva próbálja elkapni a feldobott és lehulló leveleket, hiszen már nemsokára elillan ez a sok szín, hogy jöjjünk össze ott a három ginkgo biloba fa alatt, amikor már az összes sárga levele egy hatalmas nagy összefüggő szőnyegként terül el és teázzunk az avaron. búcsúzzunk együtt  a csodaősztől és várjuk a telet gőzölgő teával.
hm? mit szóltok? ki tart velem?
az időpont random lesz, hiszen még sok levél van a fán, de napokon belül elkészülhet a nagy mosolyt csaló sárga szőnyeg.
aki jönne, jelezze valamilyen módon és készítse elő a termoszát. a pontos napot és órát jelzem majd.
(ne hagyd otthon: sapka, sál, termosz, kutya, gyerek...)


#teázzunkazavaron

2015. november 4.

napi gúz

körülbelül egy hete kezdődött, hogy az ágyban fekve, meseolvasás és lámpaoltás után Bende a következőt kérte tőlem:
- na anya, akkor meséld el nekem, hogy mit csináltál ma a ligetben?
és én elmeséltem a napomat. aztán én is megkérdeztem tőle ugyanezt, mire ő elmesélte, hogy kivel és mit játszott, hogy milyen mókás volt az udvaron a Tibibácsi által összehordott levélkupacba ugrálni. majd részletesen elmondta, hogy mi volt a reggeli, ebéd (nem csak leves és második) és az uzsonna, hogy hogyan mosott fogott, hogyan öltözött át, ki mellett alszik és, hogy mivel játszott, amíg én megérkeztem érte.
és ez így megy azóta is minden este... imádom hallgatni, ahogy mesél és mutogat a kezeivel, pont úgy, ahogy én is szoktam...

2015. november 3.

szűrő

még mindig a rendrakásnál tartok. úgy tűnik, most ennek van itt az ideje. sorra kerülnek képbe a tisztításra, rendrakásra ítélt helyek, dolgok.
a mosógép elromlott. szerencsére nem lett nagy baja, ezt gyorsan megállapítottunk sokatlátotttapasztaltmindenhezértő édesapámmal telefonon keresztül. az ékszíj szakadt el. a kedves, nyugodt, figyelmes szerelő megállapította, hogy valószínűleg túl sokat és túl nehezet pakoltam bele. lehet... gyorsan akartam rendet, tisztaságot magam körül... de mint tudjuk gyorsan csak a fáról... meg beszarni lehet. szóval nyugiivi, csak szépen lassan. már eddig is nagy lépéseket haladtam előre...
miközben a szerelő srác a fürdőszoba kövön feküdt és cseverésztem vele (mer' ilyenkor kényszert érzek, ha szaki van a lakásban, hogy szóval kell tartani és beszélgetnem kell vele), gondoltam megkérhetem még egy kis segítségre.
még nagyon régen, amikor Bálinttal a Kőszegi utcában laktunk, egyszer beleejtettünk egy szemöldökcsipeszt a mosógépbe (ebbe a mosógépbe). tisztán emlékszem a pillanatra... de nem ám a dobba, annak nem lenne semmi jelentősége a jelen helyzethez, hanem a dob mögé pottyant be. aztán szépen, mint minden nem odavaló dolog a szűrőben kötött ki. de nem ám úgy, hogy könnyen eltávolítható lenne, hanem frankón a csipesz két szára felülről a szűrű két egymás melletti lyukacskájába ékelődött bele, pont úgy, hogy a szűrőt ne lehessen kivenni, kitisztítani... hát igen, és pont ez az... ez ha jól számolom, lehet már több, mint tíz éve volt. mennyi szart, koszt fogott fel a tisztíthatatlan szűrű. valahogy így voltunk mi is. iszonyat nehezen és hosszan engedtük el egymást. sok dolog beragadt, úgy hagytuk... de most ezt is kitisztítottam. fellélegzett a mosógép is, én is.
Bálintot is tudom már egy jó ideje tisztán, őszinte szeretettel figyelni.

2015. október 26.

magamról

és igen, az is én vagyok, aki ahelyett, hogy lefeküdne a picsába pihenni, mert holnap keresztülautózza az egész országot, még éjfél előtt szétbarmolja a mosogató alatti vízelvezető csőrengeteget, mert már nagyon régóta zavarja a szemét a lefolyóban lévő kis penész, mire elönti a víz az egész szekrényt.
a rend utáni vágy ugye.
kipakolva a sok szart, a vízben térdepelve, hüppögve a tömítőgyűrűk pontos helyét keresve, azon gondolkodtam, hogy miért kell nekem mindig mindent megpiszkálni és erősködni magamban, hogy deeedee megoldom, én ezt meg tudom oldani. a fene nagy makacsságom az... 

2015. október 12.

rend

azt gondolom, ahhoz, hogy a fejemben rend legyen, körülöttem is rendnek kell lennie. ezért tudatosan kezdtem rendet rakni az életterünkben. először a gardróbnak álltam neki és szigorúan kiselejteztem és átválogattam a ruháimat. bármennyire is kedvenc és egyszermajdmégtalánbelefogyok szempontokat is igyekeztem kizárni. asszem elég jól sikerült. majd a gyerekem ruháit is kiválogattam, és a zsákokból előkerültek az új méretű cuccok. a kinőtteket meg remélhetőleg hamarosan továbbadhatom.
már csupán ennyitől szabályosan fellélegeztem és megkönnyebbültem. és ami egyáltalán nem meglepő, a régi ruhák hagyta üres helyeket már el is kezdték betölteni újak, évszaknak megfelelőek, vagy épp régóta vágyott darabok. az áramoltatás ugye, ahhoz, hogy jöjjön, mennie is kell a dolgoknak.
ezzel még nem végeztem, a lakás többi része is hátra van, szépen lassan rend lesz. (nem kell valakinek egy hibátlanul működő monitor? kurvára útban van már egy éve.)
a fentiektől, vagy egyszerűen csak a magamra, magamba figyeléstől azt is észrevettem, hogy a gyerekemmel is türelmesebb lettem, sokkal több tartalmasabb időt töltünk együtt. attól, hogy nyugodtabb vagyok, ő is nyugodtabb. bár ez utóbbi a legnehezebb még mindig, hiszen nem könnyű a nap 24 órájában nyugodtnak lenni mindenhol, munkahelyen, barátokkal, családdal, magammal. Ibi barátnőm mondta, hogy igen, meg kell tanulni a felgyülemlett feszültséget felhasználni jó dolgokra. de mire eljutok az estéig, amikor van talán 2 óra magamra vagy abármire, hogy levezessem a feszkót, sokszor már nincs erőm, energiám. de amikor mégis sikerül, az valami nagyon remek érzés. és ez a jó dolog sem új, hanem olyan, amit már régen is csináltam, amiben régen is jó voltam, ha szabad ilyet mondanom. ez pedig a szépírás, kézzel, tollal, papírra. 
vannak külföldi blogok, amiket ha nem is naponta, de rendszeresen nézegetek, inspirációkat gyűjtök. egy ideje azt vettem észre, hogy a szép kézírás kezd népszerű lenni. hát ilyet én simán tudok, fogalmazódott meg bennem. előkerestem a kreatív dobozomból a tollszárakat és tollhegyeket, vettem tintát, miután az beszáradt és esténként írok, gyakorlok. a számomra fontos és inspiráló szavakat megformálom, beleadva a bennem lévő feszültségeket, érzéseket, amik ezáltal átalakulnak, finomodnak és áramolnak, hiszen nem csak magamnak, hanem másoknak is készül. hat rám is és másokra is.


és közben figyelem magam, figyelem az érzéseimet, hogy mit miért, hogyan teszek, hogyan alakul a rend bennem, hogyan fejlődök, hogyan kapcsolódok, hogyan nyitok, hogyan maradok nyitott, hogyan töltekezem, hogyan gyűjtöm be a télirevalót... most épp így.

2015. október 5.

szívvel lélekkel

az elmúlt napokban sokat gondolkodtam emberséges és nem emberséges hozzáálláson. onnan indult ez az egész, hogy fogorvost váltottam és olyat tapasztaltam, ami meglepett. nem is értem miért, pedig ez lenne a természetes. emberségesen álltak hozzám, figyelmesek, voltak. amit kérdeztek, őszintén kérdeztek és aztán a választ is végighallgatták, amiből aztán egy őszinte beszélgetés kerekedett. az meg már csak hab a tortán, hogy másnap reggel 8 előtt csörgött a telefonom és a doki érdeklődött, hogy minden rendben van-e, nem volt e fájdalom, vagy bármi más rendellenes dolog.
egy ilyen apró figyelmesség elég ahhoz, hogy a reggeli őrületben szerzett feszültség elsimuljon és mosolyogjon az ember lánya a volán mögött.
ez lenne a normális és nem a futószalag szerű kiszolgálás, kérdés nélküli ügyintézés, egymáson való átgázolás, érzéketlenül, szívtelenül.
anno, amikor a művészellátót vezettem, ezt próbáltam megteremteni a kis üzletben, hogy aki betér hozzám, érezze a törődést, a figyelmet, a nyugalmat, hogy itt jó helyen van, a megfelelő ember áll vele szemben, aki segíteni fog neki. bár szőke barátnőm, akivel a barátságunk is ott kezdődött, sokszor baszogatott érte, hogy Ivi, nemáá, ne legyél már minden hülyével kedves?! de én az voltam. meg is lett persze az eredménye, mert volt hogy megloptak, átvertek, de persze ez volt a kevesebb hozadéka, vagy inkább vesztesége a dolognak. 
azóta is hiszem és vallom, hogy csak úgy van értelme bármit is csinálni, ha szívvel csinálja az ember, és belerakja magát és a lelkét is. különben nem jó, nem hiteles, nem őszinte és nincs is értelme.
a mostani munkahelyemen is szinte mindig ez jön visszajelzésként, hogy nálunk az emberi hozzáállás az a több, a jobb, bármelyik más hasonló helyhez képest. és ez jó. ennek örülök. ezt próbálom én is átadni, amikor csoporttal vagyok.
aztán persze van az érem másik oldala, amikor megtapasztalja az ember az ellenkezőjét. amikor valami kegyetlenül odavág, fáj, de azért még egyet odaszúr. pedig ha emberségesen állt volna hozzá és átgondolta volna, mielőtt bármit is kimond vagy tesz, rájöhetett volna, hogy van más kíméletesebb megoldás is. de talán legközelebb másképp teszi.
szóval próbáljunk minden napot úgy megélni, hogy figyelünk egymásra szívvel, lélekkel és becsüljük meg azt, amink van...

2015. szeptember 23.

napi szám

tiszta gondolatokra, tisztán átgondolt tettekre, tiszta lelkű és szívű ember(ek)re vágyom...
és néha egy tiszta hang is elég...

avec_granny

2015. szeptember 13.

szép történet

szinte napra pontosan 5 hónap szép ívű, keretes történetét kell, hogy leírjam ide. hosszú évek óta küzdöttem, feladtam, majd újra és újra készültem arra, hogy valamikor csak része lesz, szeretném, hogy része legyen az életünknek egy férfi.
majd egyszer csak betoppant. vibrálva, kicsit mindent felforgatva, felélesztve a mélyen elzárt női energiáimat. az első pillanattól A Férfit láttam benne.
sokáig küzdöttem magamban, magammal, hogy engedjem-e, hogy beengedjem-e az életembe. az első találkozás után talán pont emiatt, sokára jött a következő.
de aztán 5 hónappal ezelőtt felmentem a hegyre, ahol mindig nagyon jó lenni, mert szabad érzések, és olyan erők vesznek körül, amitől mindig feltöltődöm, miközben tudatosan el is engedek régóta tartogatott béklyókat, félelmeket és új dolgokat határozok el. és akkor ott elhatároztam, hogy engedem, hogy történjen, hogy megtörténjen.
az első pillanattól kezdve minden olyan szép, olyan természetes és olyan őszinte volt. fokozatosan része lett az életemnek, beépült a mindennapokba. igaz jobbára virtuálisan, de mégis egyre többet tudtunk meg egymásról. a találkozásainkon mindig azt éreztem, hogy mind a ketten teljesen jelen vagyunk, ott vagyunk, őszintén, igaz érzésekkel ajándékozzuk meg a másikat. mellette megéltem a női és férfi energiák euforikus kapcsolódását. NŐ lehettem mellette, NŐként bánt velem. mindez olyan erőket és energiákat szabadított fel bennem, amivel képes voltam végigcsinálni egy nagyon nehéz nyarat. rengeteget nevettünk, beszélgettünk. imádtam hallgatni, ahogy beszél magáról, a munkájáról, az életéről. nagyon hamar kiismertük egymást. apró rezdülésekből éreztük, ha valami más, ha valamelyikünk idegesebb, vagy bántja valami. jó volt minden egyes találkozást megélni.
miközben tudtam és éreztem, hogy Ő is vívódik magában, hogy mi lesz ebből, mi lehet ebből. majd egyszer, amikor beszélgettünk is erről, én azt mondtam, hogy szerintem ez egyszerű, egyszerűen kell kezelni. ha valakivel jó lenni, akkor vele vagyok és hagyom, hogy történjenek a dolgok és közben haladunk szintről szintre.
erre Ő csak annyit mondott, hogy csak szerintem egyszerű, és, hogy én nem is tudom, hogy milyen szerencsés vagyok, attól, hogy úgy gondolkodom, ahogy gondolkodom, ahogy vélekedem a világról, az életről. és sokaknak ez nem ilyen egyszerű és egyértelmű.
majd annyit mondott, nem tudja mit kellene tennie, de azt tudja, hogy hiányoznék neki, ha nem lennék... ez nekem elég volt. elég volt, hogy még kapcsolódhatok hozzá, hogy ne engedjem el, mert annyit ad, ami jó és tudtam, hogy neki is jó, amit én adok, hogy vagyok...
de mindig érezhető volt a vívódása, és ugyanakkor én is vívódtam, hogy meddig tudom még ezt így csinálni, mit tegyek, hogy közelebb engedjen, hogy közelebb engedhessem... mindeközben végtelen türelem volt bennem, amit magam sem értek, de jó volt megtapasztalni, hogy ilyet is tudok.
türelmes voltam, mert tudtam, hogy nem lehetek erőszakos, ez az egész nem méltó erre. vártam, hogy hátha enged, hogy beenged, de mindig, amikor egy picit átbillenhetett volna, akkor éreztem, hogy visszalép, hátralép... vívódik. tudtam, hogy nem akar bántani, de mégis fájt... és ezerszer átgondoltam, hogy hogyan tudassam vele, hogy amit eddig tudok róla, ahogy megismertem, számomra az elegendő ahhoz, hogy tudjam, hogy érezzem, hogy lehetne a társam, lehetnék a társa. tudnám szeretni, tudnám vele megosztani az életemet, lehetne egy közös világunk, amit mi alakítunk, mi építünk.
nem sikerült tudatnom vele, mert valahogy egyre távolabb került, bezárt, bezárkózott, nehezen lehetett bármit is kiszedni belőle. kezdett szétesni...
és én is azt éreztem, hogy ezt lehet el kell engedni, bármennyire is azt érzem, hogy passzolunk, hogy jó, az ami köztünk van és lehetne jobb is. nem volt könnyű... nagyon nem...
egy ideig jól palástolta a vívódását rajta kívüli dolgokkal, történésekkel, de átláttam rajta, tudtam, hogy más van, ami zűrt okoz benne, ami szomorúvá teszi.
aztán talán egy hete azt éreztem, hogy nem bírom ezt a terhet, hogy valamit tennem kell, mielőtt szétszakít ez a tehetetlenség. vágytam a természetre, az erdőre, a hegyre fel...
és tegnap végre elszántam magam és felmentem a kedvenc helyemre a Kalapos-kőre. éreztem, hogy mennem kell, és nem vágyom másra, minthogy távol legyek a várostól, a sok elvégzett és elvégzendő feladattól és csak feküdjek azokon a nagy lapos sziklákon. útközben megfogalmaztam magamban, hogy mit akarok. meg akarom tudni, hogy mi lesz ebből. és ott fent azt éreztem el kell engednem., mert nem ad, nem akar többet adni. fájdalmas volt...
lefele jövet pedig hallottam a telefonomat, ahogy jelzi, hogy üzenetem jött, és tudtam, hogy Ő üzent. nem mertem elővenni a telefonomat, féltem. féltem, hogy kimenne a lábam alól a talaj...
csak a kocsiban ülve mertem elővenni és megnézni.
Ő is ugyanazt gondolta és közölte, hogy nem enged közelebb, elenged... fájt.
egymás iránti tiszteletünknek hála, találkoztunk és megoszthattam Vele a fenti gondolataimat, hogy én hogyan éltem meg Vele ezt a szép ívű találkozást, mit adott, mivel lettem több.
hálás vagyok, hogy megismertem, mindenért, amit kaptam Tőle, hogy NŐ lehettem mellette, hogy tisztelt, hogy bízott bennem, hogy őszinte volt és hogy csak Volt, része volt az életemnek. csak remélni tudom, hogy én is legalább ennyit adtam neki...
fontos marad, és remélem része marad az életemnek, mert jó ember és mert megszerettem.
fájdalommal, hálával és a szívem egy aprócska darabkájával elengedem...

2015. augusztus 27.

ő az én tükröm

naponta megkérdezem az égtől, abárkitől, aki fentről vagy lentről irányítja ezt a nagy élet nevű játéktáblát, hogy mi a szándéka velem? mit kell megtanulnom, hogy még mindig ebben az egyedülküzdősegyedülmegoldós, mindenszerepetmagamravállalós helyzetben telnek a napjaim?
és tegnap a szokásos esti zuhanyzásra valahogy rávevős műsor alatt rájöttem valamire...  azt hiszem a fiam a türelem és még persze sok más mellett meg akar engem tanítani szeretni. és olyan jól csinálja.
tudom, tudjuk, hogy mennyire fontos a kimondott a szó, hogy nem elég tudni és számtalan tettel bizonyítani, hogy mennyire szereted a másikat, hanem ki is kell mondani, annyiszor, amennyiszer azt érzed, hogy kell.
ő ezt nap mint nap megteszi. olyan végtelen türelemmel és tele érzéssel tudja kimondani, hogy az maga a csoda. minden egyes helyzetet jól megválasztva, amikor úgy látja, úgy érzi, hogy ott és akkor kell azt velem közölnie. és most már nem csak kimondja és viszont várja, hogy kimondjam, hanem megölel, megszorít, magához húz. és kikéri magának és leteremt, ha talán mérgesen válaszolnék...
- anya! ne mérgesen, hanem kedvesen mondd, hogy szeretlek és hagyd, hogy megöleljelek. gyeje! és kulcsold is össze a kezedet a hátam mögött. és még hátra is néz, hogy úgy csinálom-e, ahogy kérte.
lehet eddig nem jól szerettem?

2015. augusztus 13.

felmentem a hegyre és lefeküdtem a hatalmas csillagos ég alá

azt érzem, hogy öregszem, hogy fogy az idő és hogy nem biztos, hogy kéne az időmet, napjaimat, éveimet bizonyos dolgokra, melóra pazarolnom. annyi vágyam van, aminek a közelében sem vagyok. vajon lesz még időm, alkalmam megvalósítani, elérni?
sokszor van bennem idegesítő türelmetlenség még mindig... de aztán egy-egy felesleges hiszti, kiborulás után rájövök, hogy nyugii, ez semmire nem jó, semmit nem tudok meggyorsítani... szőke barátnőm mondta, hogy kezeljünk mindent a helyén. ha valamire már ki lett mondva, hogy az ami, akkor ha a fene fenét eszik sem tudom mássá tenni, még akkor sem, ha nagyon szeretném.
a napokban szerencsétlen szériám volt... fejbe dobtak, leszakadt a redőny, kitörött az ablak, a szomszéd kutyája teleszarja a kertemet, a ház macskái által levadászott galambtetem a kertemben lelt végső nyugalomra, és még ez a kibírhatatlan meleg is... sok este sírtam bucira a fejemet, kiengedve magamból a felgyülemlett feszültséget, majd eljutni megint és ezredszer is újra oda, hogy ez van, valamiért ennek így kell lenni.
és majd lesz erdőre néző nagy ablakos házam, lesz Bendének testvére, lesz társam, lesz nagy kertem virágokkal és minden finomsággal, lesz majd saját boltom, lesznek törzsvásárlóim, sok hegyet és csodás vidéket fogok még bejárni és egészségben, boldogságban fogok megöregedni... így lesz.

2015. augusztus 3.

világbéka

alapvetően jó embernek tartom magam. nem vagyok tökéletes és nem is törekszem arra. tisztában vagyok jó pár rossz tulajdonságommal, amiket igyekszem nevelni, terelni, finomítani. de nekem is vannak olyan pillanataim, amikor kiesek a kontroll alól, ha egyáltalán tudok a saját magam kontrollja lenni. és az ilyen kontroll nélküli, meggondolatlan, olykor csacska, szeplős, szégyenlős lányos, hogyan is kell akkor ezt a szimpatizálunk egymással... jajjj... zavaromban lehet teszek olyat, amivel másnak rossz érzést, bántást, sérelmet okozok. sajnálom... nem szánt szándékkal, gonosz elszántsággal teszem. mélyen érint, ha ezt a megbántott a tudtomra is adja. napokra befészkeli magát a fejembe a gondolat, hogy rossz vagyok, másnak sebet okoztam. ez nem jó érzés. de megtörtént.
nem vagyok jó a játszmázásban, taktikázásban, mások megtévesztésében. úgyis hamar kiderül, ki milyen is valójában. de a bántás nem az eszközöm. szándékaim tisztességesek és őszinték. és ha nem is a szépségkirálynői koronáért gyűjtöm a pontokat, de a világbéka nekem is fontos. kicsiben is és nagyban is. na és a gumicukor.

2015. július 26.

napi gúz

az elmúlt két hétben Bende a mamánál nyaralt. már elvonási tünetei voltak neki is és nekem is. nagyon hiányzott. ezt orvosolva kitaláltam, hogy a szabadnapomon meglepem és elmegyünk csak ő és én kirándulni. a két úti cél, amit belőttünk a Zalaszántói Béke Sztúpa és a Rezi Dinó Park. a hőség kibírhatatlan volt, de minket nem érdekelt, örültünk az utazásnak, a ablakon bezúduló meleg huzatnak, a szalmabálnáknak, a magnóból bömbölő bőröndödönnek...
a sztúpánál már nagyon rég nem voltam és szerettem volna, ha Bende is megismeri és érzi azokat az erőket, amik ott munkálkodnak.
ahogy a lépcsőhöz értünk, egyből tudta, hogy nem kell felfutni a lépcsőn a szoborhoz, és nem véletlenül vannak ott a nyilak amik emeletről emeletre körbevezetnek.
ahogy elindultunk, megkérdezte:
- anya, most mit csinálunk?
- miközben körbesétálunk, gondolj azokra, akiket szeretsz!
huncutul rám nézett.
- kire fogsz gondolni Bende?
- anyára, anyára, anyára... 
majd előresietett, hogy el ne tévedjek és mutassa az utat nekem...

2015. július 24.

tér és idő

aktuális helyzetemet jó mutatja az alábbi eset... hajnalban rémülten ébredek fel a kanapén kitekeredve elbólintva, hogy jesszus elfelejtettem felköszönteni a Bálintot, akinek augusztus 23-án van a születésnapja. rémülten bekalimpálom az sms üzenetet... majd reggel felébredve próbálom a hely és idő koordinátákat beazonosítva megállapítani, hogy melyik bolygón, melyik hónap és melyik nap is van... ez rettenet.

2015. július 11.

nem félek

a temetéseket nem lehet megszokni. része az életnek. nem lehet rá felkészülni. alapvetően elveszíteni valakit, valakinket nehéz, fájdalmas dolog. tudjuk, hogy mindig ez a vége, de a másikkal töltött napokat, éveket, életet nem lehet úgy élni, hogy tudatosan készüljünk arra, hogy mi lesz majd akkor, amikor elmegy, elhagy, meghal... itt is a jelenben lenni a lényeg, megélni a pillanatot, a sok egymásutáni mostjó, mostpontjó állapotokat. 
a legnehezebb pillanattokban úgyis mindig egyedül vagyunk, de ez mégsem lehet ráírható a teljes életre. sokkal jobb és élhetőbb, ha van kivel megosztani, elosztani a jót, a megélt mindent, az életet. ezt szeretném... tényleg...
és aztán majd, amikor eljön a pillanat, hogy el kell veszítenem, akkor majd az lesz és tudom, hogy majd azzal is meg fogok birkózni... nem félek...

R.E.M. Sweetness Follows

2015. július 3.

melós július

most pár hétre minden olyan lesz, mint akkor volt, amikor még nem volt Bende... az igazság az, hogy annyira nem jó ez nekem.
megint az van, hogy szinte csak aludni járok haza, nincs időm semmire, senkire... üres a hűtőm, már minden vésztartalékot, kekszet, csokit, gyors energiaforrást feléltem... boltba pedig már esténként nincs is kedvem elmenni... 
meló az viszont van sok. a napközizést szeretem, jó a gyerekekkel. nem könnyű, de kihívás sokféle gyerek között lenni. ezt is csak őszintén lehet csinálni. és amit látok már és felismerek, hogy ugyanaz a nehéz benne, mint a saját gyermekemmel... beleilleszkedni abba a világba, amiben ők vannak. és azt is tudom, hogy ez azért nehéz, még így is, hogy felismerem, mit kéne csinálni, hogy annyi minden más szar, megfelelés, elvárás van, hogy iszonyat kimerítő és fárasztó egyik helyzetből átváltani a másikra. jó lenne, ha megtehetném, hogy csak egyféle helyzetben, állapotban lehetnék, mindenféle idő, pénz és egyéb más nyomás nélkül... hiszem, hogy lehet és lesz rá alkalmam.
Bende pedig hiányzik... így most nem kerek, ami egyébként sem kerek, de nekünk mégis az, mert azzá tesszük... mi kerekítjük...

2015. június 9.

napi gúz

ha a kocsi mellett állva, beszélgetve magára hagyod a gyerekedet egy-két másik gézengúzzal, akik ezalatt örömmel veszik birtokba a kocsidat, tekergetve, ki-be kapcsolva a gombokat, vészvillogót, ködlámpát, mindenbizbaszt a műszerfalon, ne csodálkozz és ne lepődj meg, ha elinduláskor az arcodba csap ezerrel, a kakaóra kapcsolt szellőzőből a hónapokig lerakódott por és levéltörmelék, valamint működésbe lép az első-hátsó ablaktörlő és eszeveszetten bömböl kazettáról a böröndödön...
egyébként meg örömmel jelentem be, hogy tádáám, új érdeklődési köre a gúznak a pisi-kaki-segg-büdös-nuni-kuki és e közismert szavak néhány szinonímája (olyan sokat azért még nem ismer)... ezeket előszeretettel skandálja bárhol és bármikor és úgy gondolja, iszonyatosan vicces... hurrá!

2015. június 8.

a szerelemről

a szerelem jó, mindent felforgató, felemelő, fél méterrel a föld fölött reptető, gyomorban lepkékkel randalírozó, minden akadályt könnyen vevő, megszépítő, kivirító, kiteljesítő, harmóniát hozó, sugárzó, kerek... azt gondolod, hogy soha el nem múló, semmi és senki által szét nem választható, örökké tartó, vele megöregedő állapot ez... de sajnos mégis múlandó. a szerelem kémiai állapota nem tartható fent mesterségesen. 
átéltem már nem egyszer... csodás állapot... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyok rá... vágyok... de azt is tudom már a megtapasztalt, megszenvedett szakítások, elválások, elengedések által, hogy nem minden a szerelem, és nem ez a lényeg... egy kapcsolatban, ha már túl vagyunk a szenvedélyes, lángoló, első pár éven, akkor szépen lassan átalakul, belesimul a hétköznapokba a másik jelenléte, természetessé válik, elmúlik a lila köd és helyette marad, az ami eddig is volt, csak most már nem nézed el, már nem legyintesz, hanem ott van feketén fehéren minden... itt kellene jönnie, az elfogadásnak, a tolerálásnak, tudni, mikor kell csendbe maradni, mikor kell nyelni egyet, mikor kell megölelni, mikor kell szeretni, mert nem változtathatod meg a másikat, hiszen te sem változol meg... minden nap tenni kell azért, hogy jó legyen, neked, neki, nektek... figyelem a másikra, egymásra... érteni a mozdulatokból, a sóhajokból, a testtartásból, a nézésből... hiszen innentől már nem rózsaszín pihe-puha felhőn csücsülősek a napok... szeretve lenni, szeretetet adni, élni, élni hagyni, együtt, egymás mellett, úgy, hogy ne akadályozd a másikat a kiteljesedésben, hogy egymást segítve, egymást erősítve tudjatok előre haladni, fejlődni. apró dolgokban, hétköznapi eseményekben megtalálni a boldog pillanatokat, amik átlendítenek egy-egy nehéz pillanaton... ki kell tudni szakadni, zökkenteni a másikat és élményt adni... egy kőben, egy fűszálban, egy rétben, a búzamező ringásában, az erdő hangjában megtalálni az erőt, amit magadhoz vehetsz, átadhatsz a másiknak, vagy amiből inspirálódhatsz, hogyan tovább merre tartson az áramlás, egymás mellett, egymásba kapaszkodva, egymást kiegészítve... azt hiszem ennyi kell, ahhoz, hogy szeretetben együtt létezhessen az ember lánya egy társsal...

2015. június 5.

DIYivi ritka rovatom éves bejegyzése

aki ismer, tudja, hogy lételemem a kreatív alkotás, abármimódon történő vizuális képalkotás, környezetem, élőhelyem stílusosan vidám szépítése, folyamatos formálása. (bármit megcsinálok, csak ne kelljen leírnom...)
a héten betegség miatt kényszerszabin vagyunk a gyerekemmel. persze szokás szerint egy napig tartott a magas láz, nyakba hányás, folyamatosan csak anya ölében és közelében jó csak állapot. azóta már hozza a szokásos formáját. jön, megy, rendezkedik, dacol, akaratos, szeret...
a tartós nyári idővel a nappalink a kert lett. kint eszünk, kint játszunk, hintázunk, kertészkedünk... az új kerti hintaágyunkban himbálózva, éreztem a bizsergést a kezemben, hogy alkotnom kell, hogy még otthonosabb legyen az egyébként is folyamatosan szépülő kertünk.
pakolás közben ráakadtam a korábbi években vásárolt viaszosvászon darabokra, amik már asztalterítőnek kicsik, de ahhoz túl nagy, hogy csak úgy kidobjam... és akkor beugrott... egyébként is nagyon imádom a pár éve már divatossá vált girlandos party zászlócskákat, hát a viaszosvászon meg abszolút adja magát, varrni sem kell, ragasztani sem szükséges, (meg sz elsőre gondolt szalvétaragasztó nem is ragasztotta össze), ollóval könnyen a kívánt méretre vágható, irodai lyukasztóval simán kilyukasztható és nem marad más hátra, mint abármilyen erősebb madzagra való felfűzés és a kívánt helyre való felkötözés.
táádáám!... mondaná Bende... és kész is vagyunk.


2015. június 1.

napi szám

helló nyár, helló június...
pörgős és sok újat hozó és adó hónapon vagyok túl... még sok minden csak ülepedik, még benne vagyok, még tart a bizsergés...
a hangulatot mi más adná vissza jobban, mint az örök kedvenc, a hip-hop, legyen az bármilyen nemzetiségű...
a hölgyemény chilei, de francia földön nevelkedett... jó páros... és csak hab a tortán, hogy az évjáratunk is közös...

Ana Tijoux_1977

2015. május 27.

a türelemről

az nekem sosem volt... aztán szépen lassan lett, hol több, hol kevesebb.
még mindig van mit tanulnom. nyugalomban, békességben lenni a jelenben. megélni a pillanatot és nem vágyni a napok gyorsabb múlására, hogy megkapjam... hogy már az legyen... hogy ott legyek... hogy vele legyek... hogy velük legyek... hogy egyedül legyek...
egyfajta figyelem és fegyelem... magamra, másokra, a világra...

2015. május 26.

a szeretet apró öltései

és akkor vannak azok az apró észrevétlen gondoskodás és mégiscsak a végtelen szeretet megnyilvánulásai, amiktől aztán minden kicsi kocka a helyére kerül... csodás az élet...
hetek, hónap óta tátong egy nem nagy, de nem is kicsi lyuk az ebem fekhelyén... pont akkora, hogy minden nap kipottyan belőle egy kis szivacstöltelék, ami aztán a porcicákkal kalákába összeállva demonstratív jelzik a kosz és a lyuk jelenlétét. már rég megoldhattam volna a problémát, hogy bevarrom a lyukat, de annyi ilyen, apró javításra váró és még sok más teendő van a listán, hogy ez mindig elmaradt. a kiesett szivacsok vagy a kukában, vagy visszadugdosva a lyukban leltek időszakos nyugalomra. mígnem aztán édesanyám itt járt a hétvégén. persze össze-összeakad a bajszunk, kaptam hideget, meleget, ahogy azt egy gyerek kapja az anyjától szeretetből, aggódásból, gondoskodásból, segítség gyanánt...
aztán ma a melóból hazaérve, porcicákat sepregetve a szokásos rutinnal felkaptam az ebem fekhelyét és fogtam volna be a lyukat, hogy kirázás közben ki ne potyogjon a töltelék és lám a lyuk édesen, észrevehetően össze van öltve... hát mi ez, ha nem az anyai szeretet...

gubancok, amik egyszer kisimulnak

van az a nap, van az a helyzet és szitu, amikor jobb nem lenni emberekkel és emberek között... inkább egy sötét erdőben, vagy ha erdő éppen nincs a közelben, akkor bent a takaró alatt, és akkor nyugi van és csak az van, ami az ember lánya fejében van... az is éppen elég. kikapcsoló gomb híján, mert még meditációban azért nem jutottam el odáig, hogy csak úgy pikk-pakk, sitty-sutty, kikapcsoljam a gondolatokat... azok ott vannak könyörtelenül, tekeregnek, ficánkolnak, fel-fel bukkannak, sutyorognak, búgnak az ember fejében... összekuszálódnak, összeállnak olyan gondolatokká, amik aztán akár jól ki is készítik az embert... próbálok minden napra felkészülni, hogy majd akkor mit fogok gondolni, hogy fogok viselkedni, milyen flottul kezelem majd a helyzetet, úgy hogy a másiknak ne ártsak vele, ne legyek sok, hogy legyek kellő figyelemmel és alázattal, hogy jól gondoljam meg, hogy mit mondok, hogy tartsam csak magamban, amit egyből legszívesebben rázúdítanék...  de hát ez nem mindig megy... ez olyan nehéz... főleg azokkal, akik nincsenek benne nap mint nap az életünkben, csak távolról szeretnek és tartják rajtunk gondoskodó tekintetüket, kezüket... nem akarunk egymásnak rosszat, de akarva, akaratlanul folyton megbántjuk egymást... nem könnyű ez, sem kicsiben, sem nagyban... de a szándékaim jók és nem akarok én ártani senkinek sem... szeretet és béka! ...és gumicukor!

2015. május 21.

napi gúz

Bende fürdés után kacagva a nyakamba ugrott, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- anya! ott van Bende a szemeidben...

2015. május 20.

Veronika kettős élete után szabadon... az én kettős életem...

amióta gyerekem van, azóta kettős életet élek. és ez nem tudom, hogy jól van-e így. egyelőre ez van, de mivel sokszor befészkeli magát a gondolat a fejembe, hogy ennek talán másképp kellene lennie, előbb vagy utóbb nyilván változni fog, változtatni fogok rajta.
azt is tudom, hogy ez miért van így... nyilvánvaló, hogy azért mert, egyedül nevelem a fiam. és mivel nincs akivel megosszam a mindennapokat, a jókat, a rosszakat, ezért amiket más párban csinál, én egyedül. mivel gyerekkel nehéz bevásárolni, ezt akkor teszem, amikor oviban van, amikor az apukájánál van, vagy a mamáknál. színházba, moziba, koncertre, vagyabármire szintén akkor megyek, ha anyaszabadnap van, vagy újabban, ha valamelyik barátnőm vállalja a gyerekfelügyeletet arra a pár órára.
randi, társas élet, vacsora, kávé, sokáig alvás, szintén az anyaszabadnapok szerves része.
ezek össze, vissza, keresztbe megszervezése nem kis logisztikát igényel, a hétköznapok szintén minden megszervezett perce mellett... titkolni nem titkolok semmit a fiam előtt, mindig tud mindent, hogy hova megyek, kivel találkozok. néha okoz csak felfordulást, perpatvart egy-egy anyaprogram, amit a maga módján meg is bosszul, de ez is rendben van. nekünk felnőtteknek sem tetszik minden, és valahogy ki is fejezzük a nemtetszésünket... szóval elfogadom. megküzdök a lelkiismeret furdalással is, mert tudom miért kapom a leszakadt redőnyt, a durcás kedvet, a nemeket, a kiborított tejet, padlón szétkent banánt.
aztán majd szépen változik, összesimul, ahogy szépen elhagyom a magamnak hozott különféle szabályokat, mert minden sokkal egyszerűbb, mint ahogy azt gondoljuk, gondolom sokszor...

2015. május 7.

viharok

tegnap a teraszon mélázva, arra jutottam, hogy a vihar jó, a vihar kell az élet minden területén.
van, hogy váratlanul jön, van, hogy számítunk rá, várjuk az érkezését. de bárhogy is jön, mindig mindent felkavar, felborzol, átrendez, elsimít. utána valahogy minden kicsit más lesz, mindent kicsit másképp látok.
az eső lemossa a lerakódott port, a szél elfújja azt, ami nem rögzített és valami újat hoz, ha mást nem, hát friss levegőt.
kell, hogy a benntartott levegőt kiengedjük, kifújjuk, kiengedve vele azt is, ami benntartotta, ami nem engedett lélegzethez jutni. ez is csak az elengedés. nem könnyű, de kell. és a szél, az új áramlatok ezt csak segítik. ha megtanulunk elengedni, azzal képesek leszünk újra, újat befogadni.
és a vihar lehet éppen akkor, amikor benne vagyunk nem esik jól, de ha túl leszünk rajta, rájövünk, hogy hasznukra vált.
legyünk hálásak az élet viharaiért is...


2015. április 13.

napi szám

napi számnak meg legyen a lenyűgöző hangú Kelis.

Kelis_Little Suzie

szép

na, az van, hogy azt kéne megtanulni, vagyis inkább odáig eljutni, hogy ne csak akkor higgyem el, hogy szép vagyok, amikor azt egy férfi mondja, hanem minden nap a tükörbe nézve igenis, szépnek, sőt gyönyörűnek érezzem magam, szarkalábakkal (ami ugye az élet jele, mert minden ráncnak megvan a maga története), szem alatti karikákkal, úszógumival együtt. de rajta vagyok és örömmel, sőt mi több büszkeséggel zsebelem be a bókokat, igenlő mosolyokat és napszemüveg alól kinéző férfi tekinteteket.
és biztos láttátok már a Dove reklámját az átlagos és gyönyörű ajtóval... na, ott gondolkodás nélkül a gyönyörűn mennék át. ti?

2015. április 10.

találkozások

az utóbbi napokban rengeteg barátommal találkoztam, olyanokkal, akikkel nem sikerül minden nap a találkozás, sőt évek is eltelnek, hogy újra látjuk egymást. de vannak, és jelen vannak a hétköznapokban is, gondolataimban, vagy a hűtőn kitűzött fotókon.
zsúfolt napok voltak az elmúltak, de valahogy minden úgy alakult, ahogy kellett. öröm volt mindenkivel a találkozás. szerencsésnek mondhatom magam, hogy milyen nagyszerű embereket ismerek, akik részük az életemnek és én is övéknek. sőt most már azt is mondhatom, hogy a gyerekeink is ismerik egymást és ha ritkán is, de élménydús órákat tölthetnek együtt, nemtől, kortól függetlenül. maradjon ez így mindig.



2015. április 1.

zizivi üzenete a földnek

bolondos nap van... de azt is mondhatnám, hogy bolondos év. kicsit minden olyan, mintha mindent felráztak volna körülöttem. minden olyan zizi. persze jó értelemben.
mostanság keveset vagyok itt jelen, mert valahogy most azt hiszem rám, magamra, magamba helyeződött a hangsúly, és nem kiadom a dolgokat és leírom, hanem megélem, átélem. dolgozok magamon, az érzéseimen, az évek óta magamba zárt dolgokat, görcsöket próbálom oldani, hogy felszabaduljak, hogy megnyíljak végre. görcsöket oldani, gátlásokat leküzdeni nem könnyű, de nem is lehetetlen. és mindeközben, amíg az új dolgok történnek velem, azon is egyensúlyozok, hogy közben minden harmóniában maradjon. ne maradjon ki senki, semmi, ne adjak kevesebb figyelmet és törődést családnak, barátoknak.
jó év van, sok jóval, sok új dologgal, lehetőséggel, amikre igyekszek nyitott lenni... az univerzum velem van!


2015. március 10.

tavaszi intim hírek

itt a tavasz. eme tényt nem csak a boltokban található irdatlan mennyiségű csokinyúl és a kertben nyíló krókuszok és hóvirágok támasztják alá, hanem a nyiladozó másik nem iránt érzett, hogy is mondjam bizsergésem is. már rég nem történt velem ilyen, hogy megláttam egy számomra vonzó férfit és zavarba jöttem, teljesen megkergültem, a szívem hevesen dobogott... ennyi. matek. kémia.

2015. március 5.

pozitív

a kis geci, bajszos hormonok, vagy és a telihold, meg még lehet a tízmilliószoros nap hatására, de pillanatok alatt eltüntettem egy zacskó gumicukrot. jaj, de jó volt...
és hálás vagyok minden jóért az életemben...

2015. március 2.

napi szám

van az a minimál és van az a mélység, ami néha kell. nagy igazság, hogy a kevesebb néha több. zenei ízlésem széleskörű, sok minden és sokféle belefér az ivizene kategóriába. van egyfajta zenei vagy nem is tudom meghatározni, inkább basszustartomány (ha van ilyen), ami nekem nagyon jó. ez is olyan. jó. elég. pont jó...
helló hétfő! helló március!

Francis Harris_What She Had

2015. február 26.

a mágikus henger használata köztelező! ha már egyszer van...

az elmúlt 4-5 évben azt hittem, hogy keményen kimaradtam a vilááág nagy párválasztó, nőket és férfiakat egyaránt megbolondító, őrült, játszmázós, vajonfelhívemég, mitgondolhat, szerintedbejövökneki, ésakkormosthogyantovább... mizériából. és ha nem is agyaltam folyton ezeken a faszságokon, de persze gondoltam rá, hogy azért csak csak jó lenne basszus egy pasi.
de most, hogy valami már tényleg kezd kinyílni bennem (és nem csak a bicska a zsebemben) és némi nemű érdeklődést kezdek mutatni a másik nem iránt, rá kell jöjjek, hogy jobb volt nekem csendes magányomban. nem zavart senki, nem volt bonyodalom, csak azt engedtem be a világunkba, akit én akartam, ha olyanom volt, ki sem mentem a lakásból, még ha nem is volt a társadalmilag elfogadott, megszokott és a fejlődés szempontjából is a legnépszerűbb formában kerek a családunk, nekünk az mégis csak kerek volt.
azt kell mondjam az eltelt évek alatt mit sem változott ez az egész katymasz. a pasik továbbra is töketlenek, hisztisek (tisztelet a kivételnek, mert azért tudom, látom, vannak még tisztességes példányok is a férfi nemből) és harapófogóval sem lehet belőlük kihúzni a dolgokat. az meg, hogy megadják azt, amire szüksége van a nőnek, még akkor sem tudják, amikor az ember lánya világosan fogalmaz, kizárva minden faxnit, félreértést és már majd hogy nem fényképes használati útmutatót is ad, ha már a szó nem lenne érthető. (ahogy az elmúlt héten egy üzemlátogatáson tapasztaltam, a szöveges kérések és utasítások, mindenhol képekkel is alá voltak támasztva. biztosamituti.) "a mágikus henger használata kötelező!"
szóval uraim, szedjétek össze magatokat és használjátok a mágikus hengereteket, arra, amire kell!

2015. február 23.

tininapok

az elmúlt bolond napokban például ilyen dolgok is történtek, minthogy egy kollégánk szülinapi zsúrjára mentünk, egy igazi játszóházba, sok labdával, csúszdával, gumilabirintussal, ugrálóvárral. ahol aztán elszabadultak a naaagy gyerekek...
óriási volt!



naná, hogy visszamegyek, de Bendét is viszem.

2015. február 22.

wellness, rántotthús, szerzetesek ésKarnis

e négy összetevő és hozzá három nem semmi nő (a kisSzösz, a miszőkénk, no meg én), bőven elegendő ahhoz, hogy egy remek hétvége kerekedjen, mindenféle kényszertől, faxnitól mentesen.
bár az elindulás sem ment könnyen a miszőkénkkel, akivel még be kellett térni egy gyógyszertárba is, ahol aztán nem kis gondot okozott neki a megfázás tüneteit enyhítő forró ital por értelmezése, de patikusi segítséggel ez is megoldódott. majd a semmiből előbukkanó, az utunkba vágtató és nem kis riadalmat, szívdobogást okozó szarvascsordának sem siketült megakadályoznia, hogy elhagyjuk a megyét. de sikerült, ha egy hangyafasznyira is, de megállt a kispiros a csorda előtt, aztán ahogy jöttek, egy szempillantás alatt el is tűntek a másik oldalon az erdőben. mi meg nagyon-nagyon megörültünk annak, hogy nem csak múltunk, hanem jövőnk is van még az életben.
irány a Bakony. a szálláshelyünk nem egy merő pompa és sok csillaggal ellátott luxushely volt. de az igényeinknek megfelelő volt, hiszen csak szállásnak és némi wellnessre használtuk. maga a település is inkább híres lehet az egy utcányira való barkácsboltokról és a majdnem minden üzletben kapható karnisokról, mint a lovakról. lovat egyet sem láttunk.
viszont rengeteg remek hely elérhető távolságon belül volt. nem terveztünk sokat, mert az sosem vezet jóra, hanem azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. Pannonhalmára mindannyian vágytunk.


az a hely magával ragadó minden tekintetben. bár hármunk közül csak egyikünk vallásos, de mindannyiunkat elvarázsolt ott aminden. még a szerzetesek imáját is meghallgattuk az apátságban. olyan volt, mint egy mantra. és az a tiszacipős fiatal szerzetes... aki laza könnyedséggel halkította le az okostelóját és rejtette a reverendája alá, majd elmélyült a közös zsolozsmában.
persze, mi csacska nők le sem tudtuk venni róla a szemünket és azon rágódtunk, hogy vajon sosem rendült meg a hite, és, hogy biztosan, tuti biztosan szerzetes akar lenni örök életére?!... alkalmunk nem volt rá, hogy megkérdezzük, mert ahogy jött, úgy el is tűnt a kerengő valamelyik zárt ajtaja mögött...


majd az átszellemült, kilátózós, napon sütkérezős, igazi turistás, parkban kockás pléden termelői sajtot és sok más finomságot evős, együtt kávézós nap után visszaautóztunk a karnisok városába, hogy fejest ugorjunk a rántotthússzagba és egy szál szintivel nyomott élőzenére elfogyasszuk romantikus párocskák között a valentin napi vacsinkat. majd vacsi után még egy röpke wellness-re is tellett. a rántotthússzag pedig állandósult és beette magát mindenünkbe.
mivel előző este már felfedeztük a város szépségeit, karnisait, a hátralévő órákat inkább a szobánkban töltöttük és csokit majszoltunk az ágyban a csajokkal.
másnap a hazautazásunk napját sem szerettük volna tétlenül tölteni és  rántotthússzagúan, nagy bőröndökkel elhagytuk a szállodát.


ha már az előző napot is egy apátságban töltöttük, akkor Zircet sem hagyhattuk ki. a napon sütkérezés itt sem maradt el, és szerzetessel is akadt dolgunk, aki az idegenvezetőnk lett a zirci apátságban. ez a hely már nem volt annyira magával ragadó, mint a pannonhalmi, de a 85 éves szerzetes érdekessé és emlékezetessé tette nekünk nem mindennapi előadásával. tőle már meg tudtuk kérdezni, amit a tiszacipőstől nem sikerült. hogy mindig szerzetes akart lenni? és azt válaszolta, igen, már gyerekkorában tudta, hogy ez lesz belőle. és ő egy nagyon boldog ember, mert az lett belőle, ami mindig is szeretett volna. majd kedvesen elköszönt tőlünk és szeretettel invitált egy legközelebbi látogatásra, amin majd még több érdekességet oszt majd meg velünk az apátság történelméről.
hát ilyen is van! csodás!
még egy közös ebéd a kedvenc zirci vendéglőnkben (ami bár egy annyira imádni való hely, de a szar, nem helyi vezetés előbb vagy utóbb tönkre fogja tenni) és egy vidám utazás keresztül a Bakonyon, hogy Veszprémben szétváljon a remek hármasunk karnisostól, rántotthússzagostól, sajátos wellnessünktől feltöltődve.
imádtam így ahogy volt, veletek együtt!
ésKarnis

2015. február 13.

napi szám

az elmúlt hetek történései kicsit megbolondítottak. olyan dolgokat teszek, veszek, amiket eddig soha. azt hiszen ez az útja annak, hogy megnyíljak, hogy lássak, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok. mert tényleg tök mindegy, hogy mackóban vagy, vagy a legfaszább zsíródördön ruhában, sminkelve, vagy anélkül, ha úgy adódik, akkor eljön az amire várt az ember. és való igaz, hogy képesek vagyunk a teremtésre.
Ibi barátnőm meg is dicsért, hogy milyen remekül töltöm a szabadidőmet. valóban magamra, a kikapcsolódásomra és nem a befordulásra, kanapéba süllyedve. nem volt könnyű, de eljutottam idáig.
pár perc és indulok a csajokkal egy remek, fergeteges wellness hétvégére. ritkán vagyunk mi így hárman együtt, de akkor mindig csoda dolgokat művelünk. legyen ez így most is.
és miközben bikini alsó után rohangáltam, naná, hogy egy szám belemászott a fülembe...

Beck_Deadweight

2015. február 10.

nem hiányzik senkinek semmije?

mi sem bizonyítja jobban az ember lánya stabil baráti körét, mint az otthagyott tárgyak, ruhadarabok, ékszerek sokasága. ezeket a barátok vagy véletlenül hagyják ott, vagy azért hozzák hozzám, hogy adjam már oda xy-nak, mert ide úgyis hamarabb jön, mint ő összefutna vele. 
ezzel csak egy aprócska baj van, hogy az egyébként sem nagy lakásban csak rakosgatom a szatyrokat, biz-baszokat ide-oda, mert elrakni nem merem olyan helyre, ahol nem látszik és nem foglal helyet, mert akkor tuti elfelejtem a tulajdonosnak visszaadni.
szóval drága barátaim, akikre mindig számíthatok és imádok, a következő tárgyak várják tulajdonosaikat:
 - ezüst nyaklánc, egy pár fülbevalóval
 - szegecses magassarkú, hozzáillő színházbamenős, Timinek nagyon jól állós ruhával, boleróval
 - illatos fekete sál, illatos szürke merinói gyapjú pulcsi (finom illat konzerválva, zacskóba zárva)
 - doboz cigaretta, benne 2 szál
 - egy pár egyujjas kesztyű, norvég mintával
 - decemberben a miszőkénknél szőrén-szálán eltűnt okker férfi pulcsi, ami megkerült
 - egy kupac levél (fontosak)

csók Nektek!

2015. január 30.

férfiségek és f(h)iúságok

avagy a nők fodrásznál tett erőfeszítései a férfi elismerő tekintetéért és szavakkal kifejezett dicséretéért

vannak dolgok, amik igenis genetikailag kódolva vannak a férfiakban. azt hiszem ilyen a fodrász téma is. mármint konkrétan az a tény, hogy nem veszik észre, ha a nők a fodrásznál jártak. én eddig azt hittem az én kicsi fiam ez alól kivétel. cööö! hiszen minden egyes fodrász kalandom után élvezettel fedezte fel az új színeket a hajamban. hajmosásnál többször figyelmeztetett rá, hogy anya, ugye nem mosod ki belőle a kéket, lilát, stb... és elégedetten vette le rólam a szemét, amikor a hajamban valóban megmaradtak a színek hajszárítás után is.
majd miután új évet kezdtünk és úgy éreztem megért pár dolog a változtatásra, gondoltam a hajam terén kezdem, és finomodok, azaz a lázadásomat nem feltétlenül a színek tobzódásában és feltűnőségében fogom kiélni. így is lett. a hajamban fellelhető színeket a sokról kettőre redukáltuk.
kedvenc fodrászom meg is kérdezte, hogy mit fog ehhez szólni a fiam. mondtam neki, hogy lehet picit csalódott lesz és pár napig még keresni fogja a színeket, de aztán majd csak lenyugszik.
a fodrásztól hazaérve, belekezdve az otthoni rutinba, a gyerekem mellett többször elmenve, igyekeztem felhívni magamra és a változásra a figyelmet. de valahogy nem sikerült. majd már nem bírva az elismerés és dicsérő szavak nélküli állapotot, rákérdeztem.
- nyuszika! mit szólsz anya új hajához?
gyerekem egy pillanat erejéig abbahagyta a játékot. keresően végigmért, majd talán még a szemöldökét is felhúzta:
- igen?! és játszott tovább, nem foglalkozva se velem, se a hajammal.

2015. január 26.

micsodaa?!

és igen, a legváratlanabb pillanatban, a magunk által bebeszélt legszarabb formánkban jönnek a váratlan fordulatok, amikor az öledbe hullik egy óriási adag pozitív visszajelzés.
a feladat pedig az, hogy a zsák tartalmával jól kell gazdálkodni és nem kell megvárni, hogy kiürüljön.

2015. január 20.

blogszülinap

ha már az előző évben oly sok említésre méltó dologról nem sikerült írnom. ezt most ki nem hagyhatom. 5 éve írom a blogomat. hűű! azt hiszem soha semmiben nem voltam még ennyire kitartó. bár idén sok-sok történet bennem maradt, de nem hagytam abba. és magamhoz mérten ez nagy dolog.
ha visszagondolok, hogy mi volt 5 évvel ezelőtt és mi van most, hát sok minden változott, bár a lelkiállapotom jelenleg nagyon hasonlít az akkorihoz. akkor úgy éreztem nehezen fogok talpra állni egy párkapcsolati válságból és hogy összeomlott minden, ami addig biztos volt, most meg úgy érzem tehetetlen vagyok a gyermekem dackorszakával. minden egyes napot kudarcként élek meg és remegve megyek az oviba, hogy vajon ma mi vár rám és hogyan sikerül észrevétlenül, sikítozás, szekrényalábebújás és totális ellenállás mentesen hazajönnünk. ma sem sikerült. és azt estét sem úsztam meg, hogy ne zokogjak a kanapén tehetetlenül és kétségbeesve. persze nem megúszni akarom a dackorszakot és az egész gyereknevelést, de most elakadtam és nem találom a megfelelő utat, eszközt, csatornát a gyerekem felé. és ez nagyon nehéz.
hát ilyen is tud lenni egy blogszülinap nálam. ma inkább nem koccintok. de lesz jobb. tudom.

2015. január 19.

még mindig a dac

minden nap egymilliószor mondom, hogy légy szíves, körítve mindenféle szerintem csábító, motiváló indokkal, érvvel, ötlettel... de egymilliószor a válasz rá nem, nem, nem... vagy esetleg jó-jóó... aztán mégsem történik semmi... aztán sírok a kétségbeeséstől.  nagyon nehezen bírom...

2015. január 13.

napi szám

na persze nem a mai. még decemberben találtam rá és néhány baráti összejövetelen be is vetettem már. az énekesnő, aki ebben a klipben nem éppen egy angyali arccal megáldott popdíva, az életben persze sokkal nőbb és bájosabb teremtés. természetesen megint egy osztrák, pontosabban bécsi banda, a Fijuka egyik énekesnőjének, a fura nevű, nemtom milyen származású, Ankathie Koi szóló albumán jelent meg ez a remek szám. nem mellesleg az album legjobb száma. hangulatában és zeneiségében a nyolcvanas éveket idézi. simán látom magam előtt, ahogy a aerobikoznak rá a színes fejpántos, neoncicagatyás, lábszárvédős, hónaljig felvágott tornadresszes dauerolt hajú fiúk és lányok.
mindenesetre feszültséglevezetésre, rögtönzött tánchoz, főzéshez, házibulihoz, utazáshoz, bringázáshoz egyaránt remek lehet.
nekem meg akkor legyen az évindító napi számom.

Ankathie Koi_Kate, It's Hunting Season

2015. január 9.

kop-kop... lakik itt még valaki?

azt hiszem elég a hallgatásból. nem így terveztem, nem akartam ennyit nem írni. nem sikerült. kipurcantam, elfáradtam, szétestem...
a decembernek úgy mentem neki, hogy na, akkor most megdöntöm a mindenidőklegtöbbbejegyzésűhónapját, hááát nem jött össze. pedig történés, lejegyzésre érdemes esemény volt bőven. csak a szavak nem jöttek. elfogyott az erő, az elszántság, az akarat, meg a minden. pedig a december valahogy úgy tűnt már lazább lesz, több idő jut amindenre, a készülődésre, a barátokra, magamra. így is volt, csak erre a szavakkal, gondolatokkal, érzésekkel töltött virtuális naplóra, erre nem jutott. sajnálom. 
egy ideje már éreztem, hogy valahogy semmi nem oké velem, körülöttem. a magam, magunk harmóniája valahogy felborult, különösebben nem változott semmi, minden a megszokott rendben, logisztikában, néha káoszban, telt. életünk és a magán(y) életem sem változott. feladat talán több volt, van, de egy olyan mozgékony, intenzív, nagyon élő gyerekkel, mint az én drága, imádott fiam, hát valljam csak be nyugodtan, igen csak embert próbáló feladat minden egyes nap. és talán itt a bibi, hogy sokszor érzem azt, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég egymagam, nem így kéne, nem adok elég figyelmet, nem adok eleget, mert annyi a minden más, amit meg kell csinálni, el kell intézni, jönni, menni, megfelelni, teljesíteni a kurva, elvárt óraszámot... hogy minden egyes nap végére úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom, ami a végén a kukában végzi.
csak a feladatok, időpontok kattogtak a fejemben, és a fejlődés, haladás, az én, a nőségem meg sehol. bár nőségről már régóta nem beszélhetek, az valahol nagyon rég elveszett és eltávolodott tőlem. és ez itt a másik bibi. azt hiszem már akkora a fal körülöttem, hogy ha füstjeleket küldenék a fehér lovon engem kereső lovag felé, akkor sem találna meg, mert a golf-áramlat elvinné a szöszbe délre. meg persze a csengőm sem jó továbbra sem. pedig körülöttem annyi csodálatos, igazi, ízig-vérig nő van, akiknek belepillanthatok az életébe, érzéseibe. velük vagyok a döntéseikben, nagy pillanataikban és persze kudarcokban is, és valahogy mégsem ragad rám semmi. lehet persze ez nem így működik? de akkor hogyan?
szóval ezek és a még sok más, köztük a még mindig nem véglegesített munkahelyi faszomtudjamitfogokcsinálni és a gyerek mellett hogyan nyolc órában. szóval ez nekem elég így év végére, meg már év elejére, hogy azt mondjam a világ bekaphatja! elhúzok északra és darabjaimra hullok, hogy aztán majd a sokszor szétszakadt, de megragasztott építési útmutató alapján összerakjam magam, a magam erejéből, és újult erővel vessem bele magam az életbe, az életünkbe.
ez van. néha semmi sem jó, semmi nem úgy működik, ahogy kellene, ahogy szeretném és néha padlóra kerülök. 
de már tavaly kijelentettem, nem tudom milyen előérzetből, indíttatásból, hogy 2015 a lehetőségek éve lesz. így legyen. és éljek minél több lehetőséggel, ami nekünk, nekem, az életünk, életem áramlásának jó lehet.
összegzésnek és újévi elhatározásnak legyen ennyi... feladat akad bőven.