van az a nap, van az a helyzet és szitu, amikor jobb nem lenni emberekkel és emberek között... inkább egy sötét erdőben, vagy ha erdő éppen nincs a közelben, akkor bent a takaró alatt, és akkor nyugi van és csak az van, ami az ember lánya fejében van... az is éppen elég. kikapcsoló gomb híján, mert még meditációban azért nem jutottam el odáig, hogy csak úgy pikk-pakk, sitty-sutty, kikapcsoljam a gondolatokat... azok ott vannak könyörtelenül, tekeregnek, ficánkolnak, fel-fel bukkannak, sutyorognak, búgnak az ember fejében... összekuszálódnak, összeállnak olyan gondolatokká, amik aztán akár jól ki is készítik az embert... próbálok minden napra felkészülni, hogy majd akkor mit fogok gondolni, hogy fogok viselkedni, milyen flottul kezelem majd a helyzetet, úgy hogy a másiknak ne ártsak vele, ne legyek sok, hogy legyek kellő figyelemmel és alázattal, hogy jól gondoljam meg, hogy mit mondok, hogy tartsam csak magamban, amit egyből legszívesebben rázúdítanék... de hát ez nem mindig megy... ez olyan nehéz... főleg azokkal, akik nincsenek benne nap mint nap az életünkben, csak távolról szeretnek és tartják rajtunk gondoskodó tekintetüket, kezüket... nem akarunk egymásnak rosszat, de akarva, akaratlanul folyton megbántjuk egymást... nem könnyű ez, sem kicsiben, sem nagyban... de a szándékaim jók és nem akarok én ártani senkinek sem... szeretet és béka! ...és gumicukor!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése