nem tudom másnál hogyan zajlik egy advent első vasárnap. van-e benne áhítat, elcsendesülés, katalógus rend? nálunk nincs, vagy csak nyomokban, de együtt vagyunk.
az áhítat és az elcsendesülés talán abban nyilvánul meg, hogy későn kelünk, álmosan, plédbe burkolózva bambuljuk együtt a fotelból a Nils Holgersson újabb epizódját. egyikünket sem zavarja, hogy 11-kor még pizsiben ülünk le az előző nap már adventivé varázsolt asztalhoz hosszasan, ráérősen reggelizni. reggeli után meg megengedett egy újabb mese végigizgulása a fotelből. a választott mese még aktuális is, bár az oviban a Flója mondta, hogy lányos mese, de ettől függetlenül kíváncsi rá a gúz.
ha meg már vasárnap, és ha meg már advent első vasárnapja és egyébként is elhatároztam, hogy asztalon álló tortatálon hétvégén mindig legyen valami nassolható finomság, ha már nem tudom hova tenni, mert a régóta áhított és szeretett, régiújfelújított tálalószekrényt még mindig nem találtam meg, ami elnyelhetné ezeket. szóval nekiállok sütni. nem egyszerű, mert a gúz nem nagyon édesszájú, de azért van egy-két bevált recept.
sürgök-forgok a konyhában, közben be-be kapcsolódok az izgalmas mesébe. majd amikor már majdnem kész a süti, igyekezvén praktikusan elpakolni, rendbe tenni a konyhát, időt spórolva gondoltam egy kézzel is sikerülhet a sütiszaggatók elrakása, amihez ki kell emelni a dobozban álló hatos boros pohár szettet. hát nem sikerült, a boros poharak a konyhakövön landoltak, csörömpölve, dirib-darabokban. egy odaillő káromkodás szakad csak ki belőlem, belesűrítve a balfaszságomért érzett dühöt. minden évben elhasználok egy hatos boros pohár szettet. egy mert valóban használom, szeretem a bort a talpas kehelyben látni, érezni és kortyolni. a jó bor méltó erre, és az ember lánya is megérdemli azt a pillanatot. kettő meg mert, már évek óta tudom, hogy nem jó helyen tárolom a talpas poharakat, de ugye a régóta áhított és szeretett, régiújfelújított tálalószekrény...
a szilánkok összeseprése utána írok a barátoknak, hogy extra sürgősen szereznem kell egy új szettet az ikeából, mert boros pohár nélkül nem élet az élet... szőke barátnőm egyből jelez, hogy ő tavaly két készletet is kapott karácsonyra. megjegyzem az egyiket éppen tőlem. de szerinte ez egy régi zsidó szokás, és akkor a karácsonyom az ő részéről le is tudva. szóval tavaly vettem magamnak két boros pohár szettet, amiből az egyiket csupán biztonsági okokból a miszőkénknél tartottam. imádom ezt a nőt.
ebéd után, ami már szinte délután, meglepődve a családtagok gyors és igenlő beleegyezésén (ebemnél ez persze egyáltalán nem meglepő, ő bármikor kapható egy jó sétára, ellenben a gúz válasza a legtöbb kérdésre nem, de már a legtöbbször tudom, hogyan kell jól feltenni egy kérdést, hogy az beleegyezéssel záruljon), elindulunk sétálni.
őszintén a faxom kivan a konyhában eltöltött időtől és főleg egy ilyen "áhítattal" töltött vasárnap minden bajom volt, hogy kimenjek a napsütötte levegőre. de ahogy láttam, a gúz és az eb is felszabadultan rohangált. hangosan kacagva dobálta a leveleket az ebnek, aki a levegőbe ugrálva próbálta elkapni, majd mindketten a falevélkupacban hemperegtek. azt hiszem viccesen nézhetünk ki mi így hárman.
majd mire hazaértünk be is sötétedett, majd letelepedtünk az asztal köré sütizni és meggyújtani az első gyertyát. persze utána már az volt az érdekes és izgalmas, hogy mikor fújhatjuk már el.
talán egy pillanatig volt áhítat, amikor két süti és grimasz között elhangzott a gúz szájából a szeretlek...
szóval mi így... csörömpölve, csacskán léptünk be az adventbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése