az életem majdnem olyan, mint régen. igazából ekkor élek. igaz csak pár órát és nem azokat csinálom, mint korábban, amikor még nem volt gyerekem, de mégis ezt a néhány órát várom, mert ilyenkor csak magammal foglalkozok. ami fontos, szükséges, kell a kicsiny nőségemnek, egómnak, magamnak, szívemnek, lelkemnek.
ez a pár óra tényleg nem sok mindenre elég, sokszor tényleg csak az egész nap áhítozott sörömre, vagy csak éppen arra, hogy megírjak egy blogbejegyzést, válaszoljak az e-mailekre, tervezgessek, hogy mit csinálok majd, ha még több időm lesz magamra, vagy megnézzek egy jó filmet, vagy olvassak... és akkor persze még ilyenkor be kell sűrítenem az egyéb más teendőket is, ami asszem már rutinból megy, meg szerintem az anyasággal jár, ilyenek a mosogatás, összepakolás, gyors rendrakás, teregetés, takarítás és a kutya, a négylábú kiscimborám, mert hogy neki is kell hogy jusson belőlem egy kicsiny szeretet... aztán éjfélre már ágyban vagyok, különben nem bírnám a következő napot...
két óra, mennyi mindenre elég két óra. erre is csak mi NŐk vagyunk képesek, azt hiszem.
van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a magunkra fordított két órába tömörített teendők a későbbiekben nem, hogy csökkennének, hanem még több teendővel egészülnek ki... és valószínű, hogy az alvásra szánt órákból kell majd időt lopni magamra. hmm... pedig már most sem alszok annyit, mint valaha siheder koromban, amikor a hosszútávalvás nagy-nagy mestere voltam...
de ez a két óra akkor is csodás ajándék, minden apró szösszenetével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése