fűben

valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy olyan munkám volt, hogy se a hétvégéim, se a nyaraim nem voltak szabadok. irigykedve néztem a hétvégén kirándulni induló családokat és sóhajtozva vágytam arra, hogy azt csináljak, amihez csak kedvem van, akkor, amikor csak akarom. oké, a bármikor-bárhol valószínűleg nem sok meló mellett lenne megvalósítható, esetleg meló nélkül, de azt meg nem tudnám csinálni, mert imádok dolgozni.

de a nyár... az nagyon hiányzott. már nagyon szerettem volna, hogy nem a reggeltől estig tartó örülten pörgő meló legyen csak... hanem csak lenni... fűben feküdni...

hát most ez van. és hogy mindezt a gyerekemmel együtt tehetem... én nagyon élvezem, ő meg csak tapogatja, mütyürkézi a fűszálakat, virágokat. de azt hiszem tetszik neki, bárhol vagyunk, bármit csinálunk. a lényeg, hogy együtt legyünk.

a barátosnőjével egyre közelebb kerülnek egymáshoz. azt hiszem egy-két dolgot már tanult is tőle. kár, hogy hamarosan elválnak útjaink. mi haza, ők meg Drezdába mennek... na, de az mégsem Amerika, szóval remélem gyakrabban tudunk majd találkozni.

hiányozni fogtok...