felfutunk a Nagy-Milicre

hazaérkezésem óta folyamatos mehetnékem van. hív az erdő, hívnak a hegyek... elhatároztam, hogy amíg itthon vagyok, tuti, hogy felmegyek a gyerekemmel vagy nélküle a Nagy-Milicre. Magyarország második legmagasabb, az országos kéktúra legészakibb csúcsára. persze nem ez az első alkalom, és nem is az utolsó. számtalanszor megmásztam már, télen, nyáron, hol a könnyebbik, hol a nehezebbik oldalról. és, amióta elhatároztam, hol végigjárom az országos kéktúrát, nem volt kérdés, hogy a megszerzendő pecséteket nem csak úgy, hanem igenis a túra teljesítésével fogom megszerezni.

a hirtelen jött lehűlés miatt úgy döntöttem a gyerekem nélkül indulok a túrára. a mamával és a szomszéd ikrekkel frankón ellesz. apával gyorsan összepakoltuk a szükséges holmit, kicsi víz, csúcs csoki, széldzseki, fényképezőgép, ebem és irány az erdő.

annyi engedményt adtam magunknak, hogy a könnyebbik oldalt választottuk és Hollóházáról indultunk a csúcsra.

több napos itthoni barangolásaim után reménykedtem, hogy valami változás lesz majd odafönt. a falu tele lett az elmúlt évek alatt mindenféle hasznos turista és tájékoztató, információs táblákkal. meg látva a nyugati végponton az Írottkőn milyen jól működik együtt a két ország, fejleszti és újítja az útvonalakat, kilátót, összeköti a két ország túraútvonalait, gondoltam hátha itt is elindult valami. hát csalódnom kellett, minden a régi. némi változás történt, de az is csak azért, mert a Lászlótanyát megvette egy igen tehetős vállalkozó és az eddig szabadon látogatható kastélyparkot bekerítette és elzárta a látogatók, turisták elől. így a korábban ott lévő kéktúra emlékoszlopot és kezdő követ áthelyezték Hollóházára és az útvonalat a kastélyparkot határoló kerítés mellett vezették el. kár, mert nagyon szép, romantikus látványossága ez a Zemplénnek.

a Milicre felvezető túraösvény egyébként remek, biztonsággal járható, a jelek mindenhol jól láthatóak. megsúgom, akár még bringával is járható, teljesíthető, de tuuuudom, az tilos, mert természetvédelmi terület... aki szereti a kockázatot, annak egy gerilla akciót mindenképpen megér. ha újra formában leszek, akkor majd én is...

ez volt az egyetlen információs tábla, amit eddig még sosem láttam. a szlovákok állították.

a csúcson viszont semmi nem változott, sőt talán még elhagyatottabb mint, volt. sok a szemét is, de sajna nem volt nálam semmi, amibe összeszedhettem volna.

kár, hogy odaföntről sehova, semmilyen kilátás nem nyílik, pedig ahogy az Írottkőn is, itt is egy kis, egészséges irtással, egy egyszerű kilátóval csodás látkép tárulhatna elénk a szlovák és magyar oldalra egyaránt. na, de talán majd egyszer, ez is alakul és a tömeges szlovák áramlásnak, ház és telekvásárlóknak köszönhetően valami majd változik e téren is.

de ezért felfedeztem magam is egy kis újdonságot, legalább is nekem az volt. erre nem emlékeztem, hogy ott van. nagyon szép, látványos a felszíni erózió nyomai, ahogy a szikladarabok kikandikálnak a földből.

aztán a csúcs csoki elfogyasztása után, meg a hideg miatt is elindultunk lefelé. persze nem nyugodtunk, amíg nem találunk valami kilátást. addig addig vizslattunk az öreg fák között, amíg felfedeztük, hogy azért ellátni a Füzéri várig.

köszönet a szuper gépemnek, hogy ilyen remekül rá tudtunk zúúúmolni...

de ezek után már iszkoltunk lefelé, mert ennyire hidegre nem számítottunk és a gyerekemnek is kellett a cicim. a Bodó réten begyűjtöttük a pecsétet, bélyegzőpárna híján egy kis zöld fűvel átdörzsizve, aztán irány haza a fincsi vacsorára.
köszi apa, hogy velem tartottál és az ígéretedet nem felejtem, hogy nyár végéig bringával teljesíted ugyanezt...