szülni jó

"... tudni fogod, hogy elkezdődik..." és valóban így is volt.

már napok óta valami izgalomféleség volt bennem, hogy na majd biztos ma este, mert már tényleg jön a hidegfront... meg ha már a telihold sem hozta ki... vagy reggelente, amikor enyhe, nagyon pici görcsök voltak a hasamban. aztán mégse.

a következő reggelen viszont 5-6 körül ismét valami előérzetre vagy anemtommire megébredtem és nem hiába... ez már az lesz, igeeen... próbáltam visszaaludni, mert görcseim nem voltak és nem éreztem, hogy pánikolnom kéne és rohanni a kórházba. és ez így volt pár óra múlva is, de már biztos voltam benne, hogy elkezdődött. hívtam is, drága szülésznő barátnőmet, aki mondta is, hogy akkor irány a kórház.

nyugodt voltam. születendő gyermekem apja is mellettem volt, ő asszem izgatottabb volt, mint én.

lezuhanyoztam, reggeliztem, kávéztam és még a kutyát is megsétáltattuk.

közben hívtam az aznapi ügyeleteseket, hogy szülünk! jöhet a fuvar!

továbbra is mindenki izgatottabb volt, mint én.

beértünk, vizsgálat, ultrahang. ők aztán nem észlelnek magzatvíz szivárgást. de felvettek az osztályra, hogy egy napig megfigyelnek.

később újabb vizsgálat, szívhang jó, fájások minimálisak és szerintem kezdenek állandósulni. kapok egy görcsoldó injekciót és aludni küldenek, hogy pihenjek, mert szükségem lesz az erőre.

aludtam is volna, ha a fájások nem kezdtek volna valóban állandósulni és fokozatosan erősödni éppen annyira, hogy nem sikerült egy percet sem aludnom éjjel 11-től másnap reggel 6-ig. reggeli vizit után újabb vizsgálat. bő 2 ujjnyi... kismama, irány a szülőszoba. előtte reggeli, mert kell az energia. lekvár, ami tuti nem látott még élőben semmiféle barackot, kenyér és tea. letoltam, bár nem nagyon ment.

majd egy gyors telefon az érintetteknek, hogy szülünk, most már tuti. jöjjön, akinek jönnie kell, segítség gyanánt.

újabb vizsgálatok, de már a szülőszobán. szívhang remek, fájások erősödnek. olyanok, amik eddig még nem voltak.

járkálok, fekszek, masszíroznak, labdára ülök, szóval tartanak, terelik a figyelmemet. jönnek a telefonok, sms-ek. egy darabig még tudtam ezekkel is foglalkozni, de egy idő után nem maradt más csak ÉN és a fájdalom.

elmondhatatlanul jó volt, hogy ott volt mellettem az anya és a barátnőm. mindent megtettek, hogy enyhítsék az enyhíthetetlent. ha tudták volna, át is vették volna, de ezzel az egésszel nekem kellett megbirkóznom.

még érzékeltem magam körül az embereket, de már nem tudtam rájuk figyelni, már a szavakat sem tudtam formálni. a fájdalom olyan erős volt, hogy vagy hánytam, vagy szívem szerint elfutottam volna, hogy na, köszi, ebből ennyi bőven elég volt... és amikor már az elviselhetetlen után is jött még erősebb, akkor már tudtam, nem lehet olyan sok hátra és végre láthatom a pocakom lakóját és ez újabb erőt adott.

innentől ismételten tudtam a szülésznőre figyelni, aki remekül irányított. mondta mikor, mit csináljak. nem volt innentől sem könnyű a dolog, de már nem volt visszaút. utolsó nagy erőbedobással kibújt az új földlakó. abban a pillanatban az előző órák fájdalmai elillantak és megszűnt minden és csak arra vártam, hogy mikor láthatom már. a kölök beletekeredett rendesen a köldökzsinórba, úgyhogy eltelt pár pillanat, amíg kibogozták... nekem hosszú perceknek tűntek... mikor láthatom már??... és aztán ott volt a mellkasomon... pici, tömzsi orrú, szuszogó kisember... az én pici babám... megérkezett!

ott is és most is kijelenthetem, hogy szülni tényleg jó! remélem nem ez volt az első és utolsó...
és innen üzenem és köszönöm a tényleg amindenkinek, aki szorított és szurkolt nekünk. tudom, hogy nem voltak kevesen. és azt is köszi, hogy a terhességem csodás 9 hónapja alatt is mellettem voltatok Amindannyian!