sikerült ma egy újabb rossz pontot szereznem a bölcsis anyatársak körében. azt hiszem egyébként sem komáznak, sőt az ominózus panaszemelős eset óta már kissé fóbiám is van, hogy minden anya engem vizslat, hogy naaa, vajon ma sikerül neki gyorsan felöltöztetnie a gyerekét egy órán belül (némi rosszindulatú mosollyal az arcukon)?
bár lehet az egészet csak beképzelem, de az tuti, hogy nem tartanak százasnak, a színes, felnyírt nem épp egy tökéletes feleséghez és anyához illő hajammal meg nyilván kiütöm náluk a biztosítékot. mindenesetre az egész az öltözködéssel kezdődött. az összes szuperanya, akivel van szerencsém találkozni az öltözőben, valami tökéletesen programozott módon pikk-pakk, minden huzavona nélkül felöltözteti a gyerekét. a gyerek kijön a csoportszobából, leül a padra, engedelmeskedik minden kérésnek, emeli a lábát a nadrágnak, cipőnek, mosolyog, közben anyatársak csacsognak minden faszságról, robotanya, robotfeleség témáról, miközben én próbálom rávenni a gyerekemet, hogy egyáltalán leüljön, vagy épp ne másszon az ablakba, ne rohanjon ki a folyosóra vagy vissza a csoportszobába, levegye a benticipőt és a bentinadrágot... izzadva, egyfolytában szóval tartva, újabb és újabb ötleteket kieszelve, hogy rávegyem az indulásra... bezzeg nekik ez csettintésre megy... majd felém is intéznek egy kérdést a szuperanyák: nektek meg van már az ovi, ahol szeptemberben kezdtek?
mondom, igen, a körzetünkbe tartozó ovi ott van 50 méterre a lakásunktól, azt szeretnénk választani.
és voltatok már nyílt napon?
májusban lesz a beiratkozás, de basszus a nyílt napot nem is tudom mikor lesz?!
a basszus szóra a két szuperanya, szuperfeleség mint két robot, szinte tök egyszerre fordította felém a szúrós tekintetét és talán még a gyerekeik fülét is befogták. abban a pillanatban éreztem a megvetésüket és a fejükben átfutó gondolatot, atyavilág, kimondta, kimondta, tényleg kimondta, remélem nem hallotta meg a gyerek, micsoda anyaaaa ez?!
próbáltam visszaszívni, (a szerintem még abszolút elmegy és nem eget és világot rengető iszonytató káromkodást) kissé bűnbánó arccal és újraformáltam a mondatot, de már a basszus szó nélkül... majd a gyerekem megszólalt a háttérből: a kutya fáját anyaaa!
a két anyatárs pedig lelkesedést és mosolyt színlelve elköszönt és kisétáltak szófogadó gyerekeikkel az öltözőből.
hát ez van. és ha tudnák, hogy néha ennél cifrább is kijön a számon... lehet követelnék a kizárásunkat a bölcsiből.
Ivusom, szerintem csak fóbiád van :)
VálaszTörlésFrancba a robotokkal :D