2013. április 28.

trash metál kalandozásom

a metál zene és a hardcore valahogy sosem állt közel hozzám. nem utáltam, nem is hallgattam.
barátaim vannak az említett szférából, sőt zenészek is, éppen ezért, itt volt az ideje, hogy közelebb engedjem magamhoz ezt a zenét. 
meg aztán az elmúlt hetekben, amióta megláttam a Sepultura plakátját, erős késztetést éreztem, hogy nekem oda mennem kell. a csajok furán is néztek rám... hát, hogy ők oda... nem, ne haragudjak... és hogy én mééé...
aztán drága másik barátaimnak hála társaságom és jegyem is lett. félelem nem, de a várakozás izgalma annál nagyobb volt bennem. és nem csalódtam. ugyan a szöveget egyik fellépőnél sem értettem, talán csak egy-két szót, de az energia  és az erő, ami a színpadról áradt, az volt az igazán nagy hatás. váááá... és ahogy az ember rákapcsolódik a ritmusra, a dübörgő, zúzós gitár és dobfolyamra... na, az felért egy wellness stresszkezelő hétvégével. az ember kisimul tőle.
a Sepu énekese, az a benga, iszonyat nagy fickó egész megjelenésével és mély basszus Barry White-os bugyilehúzó dörmögős hangjával meg teljesen letaglózott. a hideg futkosott a hátamon és lúdbőrözött a mindenem. 
ezek a figurák miért nem adnak ki meselemezt gyerekeknek? a dörmögős, dorombolós hangjukra tuti minden gyerek elaludna, selymes, mély, édes álomba zuhanna (anyával együtt).
na szóval a hajamat nem növesztem meg, hogy a legközelebbi koncerten rázhassam, és szegecses bőrmellényt sem fogok hordani, sőt tetkóm sem lesz, de ha legközelebb is késztetést érzek, hogy elmenjek akár egy metál vagy hardcore koncertre, akkor nem fogok habozni. nyugger módon a hátsó sorból, a laza, roggyantott terpeszben álló, térdgatyás, tetkós lábú, enyhén leeresztett vállú, fejrázós vagy bólogatós, zsebre dugott, hol felemelt kezű rajongók mögül fogok csendben ivimód rajongani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése