ha már az előző évben oly sok említésre méltó dologról nem sikerült írnom. ezt most ki nem hagyhatom. 5 éve írom a blogomat. hűű! azt hiszem soha semmiben nem voltam még ennyire kitartó. bár idén sok-sok történet bennem maradt, de nem hagytam abba. és magamhoz mérten ez nagy dolog.
ha visszagondolok, hogy mi volt 5 évvel ezelőtt és mi van most, hát sok minden változott, bár a lelkiállapotom jelenleg nagyon hasonlít az akkorihoz. akkor úgy éreztem nehezen fogok talpra állni egy párkapcsolati válságból és hogy összeomlott minden, ami addig biztos volt, most meg úgy érzem tehetetlen vagyok a gyermekem dackorszakával. minden egyes napot kudarcként élek meg és remegve megyek az oviba, hogy vajon ma mi vár rám és hogyan sikerül észrevétlenül, sikítozás, szekrényalábebújás és totális ellenállás mentesen hazajönnünk. ma sem sikerült. és azt estét sem úsztam meg, hogy ne zokogjak a kanapén tehetetlenül és kétségbeesve. persze nem megúszni akarom a dackorszakot és az egész gyereknevelést, de most elakadtam és nem találom a megfelelő utat, eszközt, csatornát a gyerekem felé. és ez nagyon nehéz.
hát ilyen is tud lenni egy blogszülinap nálam. ma inkább nem koccintok. de lesz jobb. tudom.
apám mondja; nem vonúlhatunk el hegybe barlangba ki az életböl,
VálaszTörlésmert vállani kell és végigcsinálni(lehetöleg becsülettel, teszem hozzá)
szigorú ám igaz. néha azt képzelem, ez a lélek olyan mint mikor
egy fortyogó üstbe bele lett volna hajítva valaki(valami) meg kitartóan Kever,
mi meg a tudatos-ego szédölgünk odabenn.
persze odaveszni nem, mert hiszem, az igazi remény és a türelmesen
viselt fájdalom sokkal erösebb ezért élet-igenlö
mint akár a kétség./barna