a minap, amikor meglátogattam kedves barátnémat Letenyén, elgondolkodtam a barátságon. az ember lánya élete során túl sok igaz barátot nem könyvelhet el magának. jómagam is így vagyok ezzel. ráadásul még hátrányosnak is érzem magam, mert az igaz barátaim, akikre bármikor rábíznám az életemet, nincsenek is mellettem, hanem az országban és a világban elszórva élnek. fontos mérföldkövei ők az életemnek, hiszen nagyon meghatározó időszakokat éltem át velük. együtt nőttünk fel, együtt próbáltuk megváltani a világot, kisebb-nagyobb sikerrel meg is váltottuk. majd az idő és az élet úgy hozta, hogy elváltak útjaink és ki-ki máshol próbálta, vagy még most is próbálja a világot megváltani. de azt hiszem az a kapocs, a nagy emlék- és élménylánc, ami összeköt minket, azt sem az idő sem az óceánok és semmi nem tudja szétszakítani. egyszer s mindenkorra össze vagyunk kötve és kész.
a ritka találkozások ellenére is mindig úgy érzem, hogy ugyanott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb, jelen esetben majd két éve. és még sincs olyan érzésem, hogy valami is megváltozott volna köztünk. persze az eltelt évek alatt más élmények értek minket, amiket már nem együtt éltünk át, de mégsem éreztem idegennek magam, sőt otthon éreztem magam a családtagjai között. a gyerekek a szemünk előtt nőttek fel, de mekkorára... te jó ég! persze mi nem öregedtünk, csak ők lettek nagyobbak.
jó volt látni a kis-nagy Samuban a átöröklött tulajdonságokat, vonásokat, amiket én akkor ismertem meg amikor 4 éven át együtt keltünk, együtt feküdtünk... jóó, tuuudom, mindig én voltam a lustább és a fáradtam és a másnaposságot is én vészeltem át nehezebben...
szóval jó dolgok ezek. kellenek a barátok és kellenek a közösen átélt élmények, hogy aztán legyen mit átörökíteni a következő nemzedéknek.
húúú, nem akartam ilyen érzelgős, meg megmondós filozófivibe átmenni, de átbillentem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése