Jelenlétem más platformokon

szívem csücske ez a hely és az is marad. a múltam lenyomata... mostanság inkább ezeken a felületeken vagyok jelen:

faszbuk

insta

digitális oktatás

a feszültségmentesség mint olyan, azt hiszem a hétfővel el is múlt. a múlt hetet még valahogy letoltuk, mert nem volt túl sok digitális tananyag. de a mai nappal ez a fajta idilli elképzelésem a napjainkról meg is semmisült, dirib-darabokra tört. még szerencse, hogy a munkahelyem szabadságra küldött, ha még azzal is foglalkoznom kellene, azt hiszem végleg megbolondulnék.

a ma reggel indult a szokásos igazgatóbácsi videó üzenetével. kedves, cuki, biztató és még mondhatnék rá kedvességeket...

aztán megnyitottam a napi feladatokat. tanuljuk meg a levelezés szabályait. ez mind szép és jó. de például én ezidáig semmilyen, de tényleg zéró, nulla digitális eszközt adtam a gyerekem kezébe, mondván, hogy ejj ráérünk arra még... meg különben is káros, ameddig csak lehet szeretném ettől távol tartani. játsszon csak, legózzon, másszon fára... csak, hogy ezt az elvemet egyik napról a másikra kellett feladnom. a gúznak lett saját e-mail fiókja. menő.

de hogy biztonságos legyen, természetesen össze van kötve a saját fiókommal, ami persze okoz némi keveredést, kavarodást. hiszen mindketten ugyanazt a gépet használjuk. meg hát persze, honnan a szöszből tudna e-mailezni. az alapokat igyekeztem vele megosztani. na, de kérem, egy 2. osztályos gyerektől nem elvárható, hogy pikk-pakk biztonsággal és persze gyorsasággal megír egy mailt. szegény gyerek azt sem tudja melyik a space, melyik az enter... és nyilván egy-két nap elteltével sem megy gyorsabban neki.

ma reggel azt a házi feladatot kapta, vagyis ergo én, hogy állítsunk be profilképet. oké, ez nem bonyolult. gondoltam ezt naivan reggel 8 után néhány perccel... és persze azóta sem sikerült beállítani... mert, hogy ez egy szülővel összekapcsolt fiók, a gyerek még jócskán nincs, se 13, se 16, és a google tiltja a 16 év alattiak fotómegjelenítését. illetve az alkalmazás, ami ezekhez a fiókokhoz van kötve, sajnos a laptopokon nem fut el, a telefonon minden probléma nélkül működik. de persze az ott beállított kép nem jelenik meg a számítógépen... ehh. és hát a fent említett okok miatt a fiamnak nincs saját mobilja, és 12 éves koráig ha rajtam múlik nem is lesz. szóval mire ezekre rájöttem bőven délután lett, és agybajt kaptam.

és hát persze a tananyagok leadása is kemény helytállást kíván. és fotózd be, küld be. kérd meg anyát, hogy magyarázza el. és persze mindezekhez társul egy nagy-nagy marék ellenállás a gyerek részéről. mert persze esze ágába sincs tanulni... és közben legyen ebéd is, desszert is, rend is... és mint tudjuk, egyáltalán nem vagyok egy konyhatündér. de igyekszem, tényleg igyekszem...

láblógatásnak, kisimult idegeknek nyoma sincs... helló karantén második hét, digitális oktatás.

anyu, apu, az ősz haj menő és divatos idén... 

megyek végre lecserélem a pizsamámat, így közel délután 2-kor...

itthon vagyunk

itthon vagyunk... és én ennek örülök.

az elmúlt egy évben, egyébként sem találtam a helyem a világban. úgy éreztem, hogy ez nem nekem való, nem bírom a mókuskereket, a hétköznapok őrületét, a korán kelést, a kényszer egy helyben levést 8 órában a munkahelyen. aztán itthon sincs megállás, mert a munka utáni pár órába sűríts bele, hogy lelassulsz, megpihensz egy kicsit, kiszolgálod a gyereket, a kutyát, legyen vacsora, legyen tiszta ruha, legyen rend, legyen béke... azt hiszem kicsit bele is rokkantam. talán a megbolondulás még várat magára, de többször megtapasztaltam az érzést, hogy már csak egy hangyafasznyira vagyok tőle és hogy kiszállok és feladom és nyálcsorgatva, csíkos pizsamában megpihenek valamelyik zárt osztályon. 

persze voltak, vannak imádni való, boldog pillanatok, órák, napok, amik aztán erőt adnak. új dolgok, amik a hosszú távú tervek alapján majd megnyugvást hoznak és végre olyannal foglalkozhatok, amit szeretek, amit szeretnék, de ez még nem holnap lesz. sajnos.

sokszor mondogattam, hogy ez nem normális, ami zajlik a világban, a hétköznapokban, az emberekkel és amindennel. változtatni kell. de hogyan?

agyaltam, agyalok, kattogtam, kattogok, hogyan lehetne ebből kiszállni és függetleníteni magunkat az élhetetlen rendszer adta, embertelenségből, hogy attól, hogy az ember lánya egyedül van és egyedül nevel egy édes emberkölyköt, még ne legyen dolgoktól, lehetőségektől elzárva, és ne legyen ettől még félember és, hogy ne a pénz és a megélhetés legyen, ami bekorlátozza a választási lehetőségeket. nem tartottam magam soha anyagiasnak és nem is voltak soha földtől elrugaszkodott vágyaim, és hála a szüleimnek nagyon jól bánok a pénzzel. a nagyon kevésből is tudok mindig félrerakni, ha baj van, legyen mihez nyúlni. most is így van, nem estem kétségbe, hogy mi lesz velünk. minden rendben lesz és nyugodt vagyok. nem mondom, hogy minden pillanatban, mert azért a gúz gondoskodik a nyugalom megzavarásáról, és a most kialakult új helyzet is okoz feszültségeket. kialakítás alatt van az új rendszerünk. hogyan felelj meg anyaként, tanárként, home office-ban a munkahelynek. de megnyugtató, hogy ezt itthon kell megtenni. ez felemelő. otthon, édes otthon... ez a fajta érzés sehol nincs meg, ami itt körülveszi az ember lányát. 

szóval azt hiszem azuniverzum lépett, de az is lehet, hogy valaki univerzumot játszik, mindegy is ki mit gondol a történtek mögé. legyen csak mindenkinek valamilyen elmélete ami a sajátja. a megoldás a fontos. és a lehetőség, amit most kaptunk. amit mindig is mondogattunk, hogy a világ nem jó felé megy. és most minden össze is dőlt, és valami új lesz helyette. ami mindent át fog formálni. végre lelassul a világ, lesz idő megélni azt, amire eddig csak vágytunk, vagy csak hétvégén, vagy ritkán adatott meg. hogy összebújj a gyermekeddel, a kedveseddel és közben ne zakatoljon a fejed, hogy miket kell majd megcsinálnod, hogy megfelelj olyanoknak, akiknek nem akarsz, de bele vagy kényszerítve.

hogy magot ültess, és legyen időd nevelgetni, hogy játssz, hogy nevess, hogy abból süss-főzz, amid van, hogy ne vegyél felesleges dolgokat. hogy olvass, hogy alkoss, hogy szeress és hogy csak légy, hogy pihenj és a körülöttünk lévő világ is megpihen. a gazdaság átalakul, biztos sok ember, sok cég belerokkan, sokan elveszítik a munkahelyüket, a megélhetésük forrását, de túl leszünk rajta. tudom, hogy a szeretteimnek sem lesz baja.

öröm olvasni, hogy a helyzet miatt mennyire megváltozott a levegő, a környezetünk. fellélegezhet a Föld, azt hiszem.

anya hívott délelőtt és újságolta, hogy a mellettük lévő erdőben medvét láttak. a farkasok mellett már az is van. csodálatos!

én kívánom és vágyom, hogy emberhez méltó módon hozzon változást a világra és, hogy sokan vegyék észre, hogy mi az aminek fontosnak kellene lennie az életünkben.

én azon leszek, hogy a kialakult helyzetből a lehető legtöbbet tudjam kihozni és előnyünkre tudjam használni és minél nyugodtabb és feszültségmentesebb napjaink napjaink legyenek itthon bezárva egy kétlábúval és egy négylábúval.

gamer

az első társasjátékhoz kapcsolódó élményem gyermekkoromból él bennem. anyámék sokat jártak össze a barátaikkal és estébe nyúló römi partikat toltak az asztalnál ülve. emlékszem a cserépkályha melegére, az égett fa illatára, a kályha tetején aszalódó almaszeletek édeskés illatára és az asztalt megvilágító éjjeli lámpára, és a felnőttekre, ahogy ülnek az asztal körül. én jobbára rajzoltam, vagy az óriási könyvespolc egyik érdekes, színes képekkel illusztrált könyvét nézegetem, majd időközönként oda-oda kíváncsiskodtam az asztalhoz és teljesen elvarázsolt a kártyák látványa, ahogy diskurálva, nevetve, vagy bosszankodva bűvölték, pakolták, egymástól rejtve a kezükben tartották azokat a gyönyörű lapokat. a kártyákon csinos, meztelen nők voltak hiányosnak mondható öltözetben, fehérneműben. imádtam és minden egyes alkalommal azt kívántam, hogy bárcsak felnőtt lehetnék és játszatnék...

szerencsére a családom nagy játékos volt és későbbről is igazán jó emlékeim vannak, a közös társasjátékos estekről. gazdálkodj okosan, ki nevet a végén és az összes akkor klasszikusnak mondható játékot azt hiszem kipróbáltam. a ratkó korszak gyermekeként, akkor még nem volt videojáték, se tv adás minden este, ezért ezek a játékok voltak amik kitöltötték az estéket, délutánokat. emlékszem arra a karácsonyra, már nagyobb voltam, amikor a fa alatt Az Ezüst-tó kincse lapult. imádtam. egyrészt a társasjátékhoz tartozó kiegészítőket, aranyrögöket, pénzeket, a régi társasoktól eltérő tényleg cowboyt formázó, kalapos játékosfigurákat, a hatalmas kihajtható, western játékostáblát, másrészt magát a játékot, a beleélést, az igyekezetet, a bosszankodást a kockadobások szerencsétlen vagy épp szerencsés kimenetelét, a bezsákmányolt értékeket, a célba érést, a számolást, a győzelmet vagy vereséget.

szóval ezektől az élményektől datálom a társasjátékok szeretetét, bevésődését.

később römizni is megtanultam. a gimis kolis években sok estén át koptattuk a lapokat a csajokkal az emeletes ágyakon. a mai napig szeretem ezt az agyalós, számolós kártyajátékot.

jó pár éve a társasjátékok újra felbukkantak az életben. megjelentek a piacon a nagyon élvezetes, közösségeket is összehozó party játékok. nem bonyolult szabályrendszerekkel, de mégis gondolkodtató, új játékmechanizmusú, gyors, kevesebb, mint egy órányi élményt adó tábla, kocka vagy kártya játékok.

majd bekúszott az életembe az összetettebb, egész estés, agyégetős stratégiai játékok. ami egy nagyon más világ. varázslatos...

bár úgy érzem hátrányt szenvedek abból a szempontból, hogy az én életemből kimaradtak az online és számítógépes játékok, amikor előre megtervezett stratégia alapján szintről, szintre lépve éred el az adott játék végét, vagy egy kitűzött célt. kellett jó pár alkalom, hogy ráálljon az agyam erre a gondolkodásra, hogy innentől már nem a szerencsén, a húzott lapon vagy a kocka eredményén múlik a játék kimenetele, hanem igenis a tervezésen, a jó előre átgondolt, lépések egymásutánjának hatásán, amit aztán még a többi játékos is jócskán befolyásol. erős váltás a családi könnyed hóka-móka után.

erős, aktív jelenlétet, megosztott figyelmet, előre gondolkodást, tervezést kíván. 

akár úgy is jellemezhetnék, mint egy fajta meditáció, hiszen ilyenkor ki kell kapcsolnod minden külső tényezőt és minden agytekervényeddel csak a játékra koncentrálsz. divatosabb módon azt is mondhatnám, hogy játék közben valóban megéled a mindfullness érzését, a jelent, a jelenbe adaptált társasjáték által kreált világot.

erre idő kell és nem kevés energia. nem teheted meg se magaddal, se a játékostársakkal, se a játékkal szemben (már-már tiszteletlenségnek számít), hogy nem teremted meg hozzá a megfelelő körülményeket.

ha ez mind adott, akkor már csak rajtad múlik és a fantáziádon, hogy milyen világot hoz létre a fejedben az éppen játszott játék. mennyire engeded bele magad és minden agytekervényedet. és ha ez a kapcsolódás megvan, akkor rajta vagy a hullámon, és a több órás játék után az agyad nem áll le, hanem, garantáltan még hosszú órákon át kattog és újra és újra kiértékel egy-egy lépést, amit máshogy is csinálhattál volna. vagyis létrejön a tökéletes játékélmény. pont az, amiért az alkotó is létrehozta. és elégedett vagy, vagy épp kíváncsi, ami elegendő ahhoz, hogy újra és újra leülj mellé és hagyd, hogy órákra magába szippantson és elvarázsoljon.

engem elvarázsolt...

a párna csücske

egy hete  szokjuk az új rendszert. a gúz iskolás lett. remekül veszi az akadályokat, le a kalappal előtte. elfárad minden nap, rettenetesen, és én is. esténként kidőlünk és hogy a reggelek ne legyenek őrületesek és kapkodósak, sajnos tartanunk kell magunkat a korai keléshez. a nagyon koraihoz. 

ma reggel egy eléggé látványos és mélyenszántó párnanyommal az arcomon indultam neki a napnak. gondoltam, mire a suliba érünk kisimul. hát nem simult ki. sőt, mit több, még 11-kor is látszott. 

a kedvenc kolléganőm viccesen meg is jegyezte:

- hát ebben a korban már nem olyan rugalmas a bőr... 

lehetek szuperhős

pár napja, hajnalban, miközben egy szuperhősös filmet néztem, elgondolkodtam rajta, hogy vajon mire gondolt a költő? mi a frászt akar ez a töménytelen mennyiségű szuperebbnél szuperebb képességekkel rendelkező, számomra már követhetetlen rokoni szálakon futó és események láncolatából álló szuperhős áradat? milyen propaganda üzenet lehet ennek a hátterében?

munkámból kifolyólag rengeteg gyerekkel kerülök kapcsolatba. a velük folyó munkában fontos momentum, a bemutatkozás. hogy ez könnyebb legyen, lehetőség van választani mesehőst, regényhőst, állatot, bármit, amivel szívesen azonosulnának. amint megvan a közös párhuzam, kicsit nekik is könnyebb. miben hasonlítanak, vagy mi lenne az a tulajdonság, amit szívesen magáénak tudna.

mondanom sem kell, hogy a legnépszerűbb hősök a szuperhősök. mindenki szeretne a legerősebb, a legbátrabb, néha a leggonoszabb és persze az örök élet, a halhatatlanság is vágyott tulajdonság.

egy héten át együtt voltam egy kupac kölyökkel egy útmutató tábor keretében, ahol az egyik meghívott vendég, aki a munkájáról, hivatásáról beszélt, ő mondott egy nagyon fontosat.

találd meg azt a tevékenységet, ami hozzád a leginkább passzol, és minden nap legyél benne a legjobb! ne elégedj meg azzal, hogy középszerű maradsz.

szóval, ahogy hajnalban próbáltam felfogni, hogy ki ment meg kit, és ki kinek a kije, miközben persze szuper tetteket hajtott végre a főhős, összeállt a kép, meglett a párhuzam a szuperhősök és halandó, hétköznapi emberek között. legyél valamiben nagyon jó! legyen az bármi. tényleg bármi. főzés, festés, szerelés, kertészkedés... bármi.

ha ez megvan, akkor szerintem már minden megvan. a többi jön magától.

mert abban az egyben az ember lánya magabiztos, stabil lábakon áll, a visszajelzések, és a sikeres tettek megadják az erőt, a lendületet a továbblépéshez, a másnaphoz, hogy legyen kedved nap, mint nap újrakezdeni.

legyél az életed szuperhőse! nap mint nap csináld úgy, hogy minden megtettél, mindent beleadtál.

most ezen vagyok, hogy ezt megtaláljam, ezt az egyet. mert egyébként azt érzem, hogy sok mindenben olyan örömmel elmerülnék, és képezném magam, de, de... és lehet pont a sok de azt jelenti, hogy nem azt kell választanom, nem azon van most a sor...

azt érzem, hogy most még van bennem annyi erő, annyi lendület és lelkesedés, hogy tudnék nagy dolgot teremteni, ami csak az enyém. nem a főnök miatt, nem a fizetés miatt, nem a teljesítendő, elvárt eredmény miatt. hanem miattam.

lehet életközépi válság? kérdezhetné bárki. így negyven felett már simán megtörténhet velem is. vagy csak mert nem csak anya, és háztartási robotgép szeretnék lenni, hanem egy hős, a saját életem szuperhőse. nagy keresgélő, váró, halogató vagyok, ezt már elég régóta tudom magamról. és ha végre képes lennék megállapodni és kellően elmerülni egy dologban, akkor azt hiszem a körülöttem lévő káosz és homokvihar is lecsitulna és helyére kerülhetnének a dolgaim. mert mostanában sokszor érzem azt, mint a kisgyerek aki először találkozik a formabedobóval, hogy a kört próbálom a kocka, vagy a háromszög helyére betuszkolni és biztos vagyok benne, hogy annak oda be kell mennie...

szóval először meg kell ismernem a formámat, hogy a megfelelő helyre be tudjam magam illeszteni és akkor lehetek Szuperhős...

fűben fekve

tegnap egy gyermeki sértődésnek hála régóta át nem élt felszabadult érzéssel bújócskáztunk egyet a derékig érő fűben egy hatalmas mezőn.

a fűben fekve hacsak néhány percere is, de elfelejtettem a folyamatos elvárások miatti aggodalmakat, az időnyomát és pénznyomást. nem volt semmi csak az ott, a most, a kacagás, a szöcskék és a fejünk fölött úszó felhők...

napi gúz

már reggel bosszankodva ébredtem és bármennyire is próbáltam, nem ment, hogy túllendüljek a rossz kedvemen. aztán egy annyira élettel teli, nyitott és érdeklődő és csupacsupa csillogó tekintetű osztálynak tartottam foglalkozást, hogy egyszeriben elillant a rossz kedvem és a kölykök napfényt csaltak belém a zuhogó eső ellenére. a felnőttség gondolata náluk is előkerült és nekik is megjegyeztem, hogy ahh, maradjatok csak mindig gyerekek...

majd hazaérve és a délutáni műszakot megkezdve a gúzzal eszembe jutott, hogy egy árva fityingem sincs, guruljunk be a bankba. már az elindulásnál is éreztem, hogy a kelleténél is szétszórtabb vagyok, kétszer mentem vissza, mire végre tényleg elindultunk. az automatánál állva pötyögtem volna be a megszokott számokat, de azt érezem, hogy fingom sincs mit csinálok, és mi az istent kéne bepötyögni. teljesen lefagytam, majd többszöri próbálkozás után persze letiltott az a szar, holnap csattoghatok be a bankba... bosszankodtam, dühös voltam, hogy miért, miért...

majd a gúznak is megjegyeztem miközben mellettem gurult a deszkáján:

- soha ne légy felnőtt! grr.... brrr... @### annyi szart kell megjegyezni és fejben tartani...

mire ő:

- anya! ilyen az élet! a gyerekből mindig felnőtt lesz. 

és máris elszégyelltem magam, és túllendültem a hülyeségemen... olyan bölcs, olyan okos az én nagy fiam.

háló

csak csendben jelzem, már ha van kinek eme fronton, hogy élek és talán már nem csak vagyok. vagyságom azt hiszem valahol elveszett az elmúlt évben. beszippantottak a mások által elvárt kötelességek, megfelelések. sokszor kötöttem rövid vagy még most is tartó írásos és írás nélküli szerződéseket, amik nem nekem valók,  elvesztve a szabadságomat, amire pedig oly nagyon vágyom.

eltűntek a célok, olyan célok, amik az enyémek, és maradtak helyette egy-egy napra, hétre vonatkozóak. túlélni egy-egy napot és várni azokat, amikor magam lehetek, mindenféle megfeleléstől mentesen. kevés volt az ilyen. de persze voltak és vannak kapaszkodóim, amik segítségével a vagyságom kezd testet ölteni és egyre több olyan dolog van a napjaimban, amit tényleg én akarok, olyanok, amik boldoggá tesznek, amik felszabadítanak.

többek között ez a felület is. hiányzott, hiányzik. írás közben tényleg mindig szabadnak érzem magam. senki nem mondja meg mit írjak, mit írhatok, milyen megszólítással, milyen elköszönéssel, és lám-lám, most látom, hogy persze annak idején semmit tudatosság nem volt abban, hogy a mondataimat kisbetűvel kezdjem, de így alakult. persze ez is egy olyan dolog, ami nem egy külső kontroll által elvárt szabály, hanem az én szabálytalanságom.

és a kontroll, igen, ezzel is van dolgom, nem kicsi. még mindig a régi lemez, hogy kell-e nekem külső kontroll, vagy az a jó, ha a magam kontrollja vagyok. hol az a határ, ahonnan már igenis, hogy én irányítok, és meddig engedhetek mást.

és a falaim, amiket felhúztam. ablakok és ajtók kellenek rá, mert különben a saját börtönömet építem, amire tényleg nincs szükségem. 

szóval újrahálózom a biztonságosnak vélt életteremet, nem körbefalazva, mert a biztonságon túl is vannak ám felszabadító dolgok, amik a vagyságomnak nagyon is jót tesznek és megmutatnak olyan utakat, amik még felfedezésre várnak.

cangás bajok

túl vagyok életem első felnőttkori biciklis balesetén. ja, nem, mert pár éve már fejre estem a hegyi bringámmal. de városban, akkor is ez volt az első.

nem tudom, mit történt, egyszer csak éreztem hogy dőlök és már a földön is voltam egy forgalmas kereszteződés kellős közepén. épp, hogy elkopott a térdemről a var egy korábbi eset kapcsán, most csináltam rá újat. a szakadt farmert nem kedvelem, de most már azom is van.

hát na, ez is én vagyok. 

erő

már el is felejtettem, hogy milyen érzés egy pasival veszekedni, de úgy igazán, határozottan, szenvedéllyel odavágni az orra alá a véleményemet.

nincs is rosszabb egy hisztis pasinál.

space_ivi

írtam már az életkor előrehaladtával, a tapasztalatok által megélt igényesség fejlődéséről magamra vonatkozóan. csak hogy néhányat említsek, már nem elég kávéban a csíbófemili, már nem okoz örömet a tengerészrum és a kannásbor.

újabb igényességi szintre kerültem jelentem társasjátékfronton is. szerintem egész jó játékokat sikerült az elmúlt években összegyűjtenem, vagy ha nem is került még a tulajdonomba, de játszottam és kipróbáltam. ezek között vannak egyszerűek, gyerekkel, családdal, barátokkal játszhatóak, amik pörgősek és hamar jó hangulatot teremtenek. aztán vannak, az időigényesebb, de még mindig egyszerű szabályokkal játszható játékok.

mindig is csodálattal néztem a haladóknak való, igazán összetett szabályokkal működő, nagyon megfontoltan játszható, több órát igénybe vevő stratégiai játékokat, de soha nem volt rá lehetőségem, hogy ki is próbáljam. az utóbbi időben sok játékról olvastam, sok fejlesztést nyomon követtem, vártam a megjelenést és olvasgattam a tapasztalatokat. majd végre ki is próbálhattam.
a space-el egyébként is rendkívüli viszonyban, mondhatni barátságban vagyunk, hiszen nagyon foglalkoztat és érdekel, hogy mi történik kicsiny galaxisunkban és a naagy felfoghatatlanul végtelen és még felfedezésre váró táguló univerzumunkban. és ha egy játékban az űr, jelen esetben a Mars áll a középpontban, akkor az már egy rendkívülien izgalmas alaphelyzetet szül, részemről pedig garantáltan létrejön az elköteleződés. a játék beszippantott és azóta is kellemesen, izgatottan fogva tart. alig várom, hogy újra azon dolgozhassak, hogyan lehet élhetővé tenni a nagy vörös bolygót, megteremtve rajta azokat a globális jellemzőket, ami az élethez szükséges.
mert az ember ilyen kíváncsi, nyughatatlan és rendkívül jól alkalmazkodó egyed. az univerzum meg olyan felfoghatatlanul nagy, és hiszem, hogy van a Földön kívül olyan bolygó, ahol megteremthető a planétánkhoz hasonló csodálatos élet.

napi szám

végtelennek tűnő hétvége után az induló hét aztán végképp végtelenek tűnik.

a hétvégébe mindig annyi öröm sűrűsödik, hogy nincs is kedvem kimászni belőle. főleg, ha olyan emberekkel töltöm, akikkel jó lenni, akiknek jó adni és akiktől jó kapni. a családom tagjai az egész országban szét vannak szóródva, külföldről nem is beszélve. de köszönhetően a gyökereknek, vagy dédnagyanyáink elvetett és továbbörökített hagyományainak, azaz, hogy mennyire fontos a gondoskodás, a törődés, az összetartozás, az egymásra figyelés, az együtt átélt élmények, a közösen elfogyasztott vacsorák, a lehörpintett pálinkák,  nem sűrűn, de összejön a család egy-egy nagyobb eseményre. annyit melózik és gürizik mindenki, de ezeken az alkalmakon, nem sajnál senki időt és pénzt az utazásra, hogy együtt legyünk, hogy sztorizzunk a korábbi találkozásokról, az asszonyok-lányok közösen szöszmögjenek a konyhában, miközben a férfiak-fiúk tüzet raknak és a gyerekek szaladgálnak körülöttünk. jók ezek az együttlétek. kellenek. engem egy kicsit mindig helyreráz, hogy több időt kellene szánnom a családomra, picivel több törődést adnom. tanulom ezt. a barátoknál működik, bár mindenkire így sem mindig jut idő, de igyekszem... igyekszem magamból a legtöbbet adni, igyekszem kérni, igyekszem jelen lenni, igyekszem támogatni, igyekszem, tényleg.
szentimentál napi számként álljon itt a dán-kanadai páros új száma, ami megint finoman elszállósra sikeredett és a korábbi számaikhoz hasonlóan, a végtelenbe is eltekerne ezt hallgatva az ember lánya bringán ülve...

Rhye_Please

felelősség

az elmúlt hetekben több embertől is szemrehányást kaptam, hogy nincs új bejegyzésem. ejnye!

nofene, gondoltam, micsoda felelősséget tolnak rám, miközben egyébként is van elég a vállamon.

persze folyamatosan itt motoszkál a tudat, a szándék, a sok-sok gondolat a fejecskémben, amiket meg kéne osztanom a nagyérdeművel, de nem sikerült...

a legutolsó gondolat, amin több napja agyalok, az rendesen befészkelte magát... imádott barátnőm, akiről blogot is vezetek, vagy inkább vezettem, időközben terhes lett, meg aztán már meg is szült. így röppen el 9 hónap. huss.

eléggé be volt parázva az egész gyerektémától, sokszor volt bizonytalan mindenben, akarta is meg nem is. ez mind normális. aztán ahogy láttam a kis törpével, és ahogy beszélt róla, az olyan szívfacsaróan szép és szeretni való, hogy este otthon bőgtem is. amennyire rettegett és amennyire megszenvedte a szülést, az utána jövő élmények mindenben kárpótolták.

azt mondta szerelmes a gyerekébe és olyan végtelen nyugalom van rajta, amit nem is gondolt. persze, azt gondolom, hogy ez az anyasággal együtt járó új csomag része.

próbáltam előkaparni ezeket az érzéseket a régi emlékeim közül, de nem tudom, hogy én is valóban így éltem-e meg. nem vagyok biztos benne. nyilván ez a helyzetemből adódott. már a szülés után tudtam, hogy csoda ez, meg minden, de egyedül fogok vele megbirkózni. ha a barátaim, szüleim, rokonaim nincsenek, tán bele is bolondulok.

nem véletlenül kell a gyerekcsináláshoz is két ember, azt gondolom a felnevelése is kettős feladat.  jó látni, hogy ez a kettősség, ez a kerekség náluk megvan. meg látom ezt más barátaimnál is, hogy könnyebben veszik a gyereknevelés akadályait.

és ennek a felismerése kicsit szíven talált, és belesajdult, hogy én ezt a teljességet nem tudtam és nem is fogom tudni megadni a gúznak. 

látom és megélem a hibákat, amiket elkövetek. küzdök a türelmetlenséggel, az elfogyó erővel, amit párban, szövetségben milyen jól is lehet kezelni és sok szarságtól megkímélni a gyereket.

azt gondolom ezek ellenére, hogy elég jó szövetség van köztem és a gyerekem között. sokszor beolvasunk egymásnak, és elég jól látja a szarságaimat ő is, és ha kell szemrehányást is tud tenni. 

aminek persze örülök, mert nem marad benne, kimondja, megbeszéljük, megpróbáljuk megoldani, orvosolni. karakán, határozott, akaratos, nagyszájú, menő kis kölyök, akivel nem könnyű, de gondolom velem sem neki.

és csak remélni tudom, hogy nem lesz rossz ember, attól, amilyen én vagyok.

na, ez az igazi felelősség.

napi gúz

a gyerekem nagy örömére kapott egy star wars-os elektromos fogkefefejet. így most már lelkesebben mos fogat.

este fogmosás közben rászóltam:

- kérlek, ne járkálj a fogkefével a szádban?

- anya! de te is mindig ezt csinálod! járkálsz és pakolsz miközben mosod a fogad.

hétvégénk

a kölyök büntiben van (a sztorihosszú, nem részletezem), nem nézhet tv-t és nincs a kedvence, túró rudi sem, valamint kívánságok sincsenek. az élet kemény. valamivel meg kell értetnem vele, ha olyat csinál, amit nem szabad.

a tv mentes napokat jól bírja, sőt nagyon jól. remekül eljátszik a játékaival. többek között a tv miatt felejti el, hogy azokkal is játszhatna. napok óta legózik, fasza dolgokat épít, és persze szerepjátékozik közben. vacsifőzés közben elcsíptem, hogy az egyik legóemberke épp büntiben van és nem nézhet mesét. 

szóval a bünti jó hatással van rá. tényleg úgy tűnik, hogy figyel rám és arra is, amit mondok.

ma beugrottunk a tejivóba, hogy vegyünk sajtot, köményeset, mindketten szeretjük. de aztán rövid idő múlva kifordultunk a boltból, mert az eladó csaj, iszonyat bunkó módon viselkedett az előttünk álló fickóval. baromira felhúzott.

mondtam is a kölyöknek, hogy olyan boltban nem vásárolunk, ahol nem tisztelik az embert.
majd ezután néhány percig bírtam csak elviselni a főtéren összeverődön sok embert, akik a táncos műsorokat nézték. nem bírom én az ilyet, a kölyöknek persze nagyon bejöttek a hastáncos kis csajok.
nem vagyok szuperanyu tudom, viszont annyi bolognai spagettit főztem, hogy az egész utca jól lakna belőle. kaptam is érte dicséretet. asszem negyedszer evett belőle a gyerek.
baromira jó lenne, ha hétvégente, nem csak a gyerekhez beszélhetnék... és az idő is tavaszira fordulhatna már végre... minden nem lehet fasza, tudom...

napi morzsa: égdarab

a minap, ahogy hazaértünk az oviból, leültünk a teraszon a padra és talán éppen szusszantunk is egyet, hogy dejóó itthon vagyunk, a gúz a következőt mondta:

- anya! szeretném elérni az eget és a felhőket, csak még nem tudom hogyan...

édes emlékeket hozott elő belőlem ez a mondat. mondtam is neki, hogy ez igazán remek ötlet és képzelje el, amikor annyi idős voltam, mint ő, pont ez volt a vágyam. és elmeséltem neki a történetet.

gyermekkoromban, szinte mindig az erőben, a Kiserdőben erdő mellett, réten, dombon, a Náciréten zajlott az élet. az akkor hatalmasnak tűnő terület ma már kicsi, de mégis minden fája, bokra, dombja előhoz valami emléket.

a szüleimmel szüntelen jártuk a környező erdőket, és mindig a szezon aktuális gyümölcsét gyűjtöttünk, vagy gombát szedtünk, de fagyűjtéskor igazán messzire túráztunk, ahol a fák szinte az égig értek.

hétvégente a szüleim barátaival együtt indultunk útnak, kisebb nagyobb csapatban, és mindig újabb helyeket fedeztünk fel. emlékszem egy útvonalra, ami egy nagy hegy mellett vezetett, de a hegyre sosem mentünk fel. valószínűleg többször szóvá tehettem, hogy én oda felmennék, de minden egyes alkalommal a következő sztorit hallgattam. az a hegy egy különleges hegy, akárki nem mehet fel oda. nekem még nőnöm kell. de ha egyszer felmegyek, akkor onnan elérem az eget.

és ezek a mondatok teljesen beleégtek a gondolatimba. emlékszem, hogy minden egyes alkalommal, amikor megint elindultunk valahova kirándulni, abban reménykedtem, hogy talán most újra, ahhoz a nagy hegyhez megyünk és talán most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy felmenjek. és ha felértem, akkor csak lábujjhegyre állok, vagy talán egy picit ugranom is kell és akkor elérem az eget. azt képzeltem, hogy az ég a tojás héjhoz hasonló és elég csak egy picit megkocogtatni és lepattanhat belőle egy darab, amit a zsebemben hazavihetek és odaadhatom anyának. gondolatban számtalanszor a kezemben tartottam az aprócska kék égdarabot és mosolyogtam.

hosszú évekig hittem, hogy ez meg fog történni. aztán, évekkel később, az idejére már pontosan nem emlékszem, de Ila elmesélte, vagy inkább bevallotta, hogy bizony ez nem igaz, arról a hegyről nem fogom soha elérni az eget és ez rettenetesen elszomorított és csalódott voltam.

viszont az is eszembe jutott, hogy bizony soha nem mentem fel arra a bizonyos hegyre. 

és amikor ezt elmeséltem a gúznak, persze a csalódást és az ég el nem érését nem, csak annyit mondott:

- anya! azt hiszem szükségem lesz egy nagyon nagy létrára.

elmosolyodtam és nagyon megörültem, hogy az ő kis fejében is alakul már a terv, hogyan is szerezze meg azt a pici égdarabot... és számomra is világossá vált, hogy miért érzem mindig egy hegy, vagy domb, vagy szikla mellett, hogy nekem oda fel kell mennem...

rémreggelek

szeretném ezt a a napot újrakezdeni, de néha minden reggelt... fortyogok, duzzogok, ingerült, dühös és elkeseredett vagyok.

időben kelek, semmi felesleges fiszfaszt nem csinálok reggelente, mégis mindig megörülök a nyilván általam teremtett időkorlátok közzé szorított, fojtogató tíz-tizenöt-húszperces indulás előtti, induláskori légkörtől. a tökölődő, bambuló, idegesítő, kényelmesen ásítozó, ruhát válogató, még melegedem, minnyáá anya... de ne kiabálj... már öltözöm... gyerekem ilyenkor megőrjít. megőrjít, hogy ez megy minden reggel. elkések minden nap, ingerült vagyok minden reggel, nem bírom megállni, hogy ne kiabáljak, duzzogok, legszívesebben minden nap összetörnék valamit, vagy inkább megszöknék, és csinálja valaki más helyettem, vagy mondja, vagy mutassa meg, hogyan kell ezt jól csinálni. utálom a helyzetet, utálom a reggeleket, utálom, hogy nem bírok türelmes és megértő és dédelgető és szívet melengetően kedves lenni... szaranya.... na ilyenkor szaranya vagyok, tudom...

nőségem

a napokban sokszor, sokféle felületen jött velem szembe a NŐ(i)séggel, a NŐ(i)ség felvállalásával vagy annak teljes megélésével kapcsolatos témák és irományok. bevallom, nem mintha persze annyira titkoltam volna, de nyilvánvalóan én is sokat agyalok ezen, a magam helyzetéből kiindulva, hogy vajon miért is kaptam ezt a feladatot, szerepet, egyedül gyerekvállalást, mi akadályoz meg abban, hogy legyen e mellettem férfi vagy sem, hogy melyik is a jó nekem. persze mélyen magamba nézve, boncolgatva, hogy mit hibáztam, hol hibáztam, min kellene változtatnom, vagy mit kellene feladnom, vagy netán túl nagyok az elvárásaim, és még sok-sok hasonló kérdés magamhoz címezve, meg néha a hozzám közelállókhoz is.

aztán a napokban arra jöttem rá, hogy ezek a sokszor feleslegesnek, vagy elcsépeltnek tűnő kérdések persze nagyon jók voltak ahhoz, hogy tisztában legyek magammal, hogy tisztán lássam magam, hogy beismerjem, hogy én sem vagyok mindenben fasza, azaz röviden tömören a magam önismereti útjához nagyon is kellettek. a nirvana meg még odébb van.

szóval magam nőségét felismerő, megélő életutamat tekintve volt itt minden, furábbnál-furább helyzetek, azt gondoltam jól csinálom, aztán persze kiderült, hogy mégsem, visszaélések, akaratom ellenére történő dolgok, amiket mostani fejemmel már felfogok, és tudom, hogy nem igazán kellett volna annak megtörténnie, és nem volt helyes sem, de persze akkor, ott nyilván nem igazán értettem, hogy mi is történik, talán csak annyit, hogy erről jobb hallgatni... aztán ezek miatt, vagy ezek hatására alakulhattak úgy a dogok, ahogy alakultak. nem igazán ment nekem ez a pasizós téma, jobban ment a haverkodás. mindig nehezen billentem át a haverságból más érzelmi hullámra. de aztán mindig lettek szerelmek, amiket nagyon jó volt megélni. sokat adott és csak remélni tudom, hogy én is sokat adhattam. de így utólag nézve amatőr voltam. irtóra nem ment, aminek mennie kellett volna. azóta is sokszor mondom, hogy ilyen dolgokat kellene tanítani, vagy legalább is támogatni a sarjadó ifjúságot, mert hogy erről soha senki nem beszél, nincsenek erről , tankönyvek, hogyan legyél nőies, hogyan legyél magabiztos, hogyan tudd érvényesíteni az akaratodat, a vágyadat, hogyan éld a párkapcsolatod mindennapjait, hogyan legyél a helyeden a világban. persze vannak szerencsések, akiknek ez korán sikerül, de szerintem a nagy többség csak tapogat, gyűjti a jó és rossz tapasztalatokat, aztán ezek által megtalálja a helyes utat a NŐsége megéléséhez, vagy nem, és tévúton jár. nekem azt hiszem ez a szülés után lett meg. a szülés és a terhesség megélése alatt és után ismertem fel sok dolgot magamban, magam körül, kerültem mondhatni abba az önazonos állapotba, amiben most is vagyok. vállalom magam, vállalom a tetteimet, vágyaimat, akaratomat.
bár, ha visszagondolok ez már régen elindult, talán akkor, amikor saját akaratomból döntöttem úgy, hogy hova és melyik iskolába megyek. és így volt ez a főiskolával is. annyira vágytam arra, hogy a magam ura legyek, hogy a magam úját járjam, minden könnyedségével és nehézségével együtt. és teszem ezt ma is. persze valahol hiányát érzem a kontrollnak, de lehet ez a külső kontrollnélküliség adta meg a lehetőséget arra, hogy tisztában legyek azzal, hogy mit is akarok, hogyan is akarom. hogy nem dőlök be, nem hajlok meg és kényszerítek magamra olyat, amit nem akarok. azt hiszem ez tényleg valami luxus lehet, hogy saját magam vagyok a kiindulópontja a saját cselekedeteimnek.
és ez lehet a kulcs, ez lehet a kiindulópontja a nőség teljes megélésének, prűdség és elhallgatás nélkül, teljes pompájában virágozva, kinyílva a másiknak.
nyilván fontosak a kompromisszumok, és tudom is, hogy képes vagyok rá, de csakis egy egészséges, mindkét fel számára megfelelő viszonyban (win-win), elnyomás és mindenféle rákényszerítés nélkül.
kedvelem a ráncaimat, a vékony ajkamat, a melleim méretével is csak-csak tisztában vagyok, elfogadtam a hurkáim jelenlétét, és magamat úgy, ahogy vagyok, tudom, hogy mi okoz örömet, mi boldogít, mi fáj és mi szomorít el, ha nem is tökéletesen, de ismerem a testem működését, törekszem arra, hogy mind jobban kiismerjem. talán így majd' negyven évesen éppen ideje volt. és állok elébe bármi jöjjön is. optimizmusom, lelkesedésem, erőm töretlen. bármire képes vagyok, tudom.

tavaaaasz

mától hivatalosan is tavasz van.

persze én tudatosan már legalább egy hete megkezdtem, de ma minden értelemben erősebb szívdobogással és lendülettel és lelkesedéssel ébredtem. egyrészről az ablakom előtti fán tanyázó és eszméletlenül csivitelő és csevegő madarak miatt, másrészről mert őrült tettvágy van bennem egy közelgő remek tavaszi mágikus hétvége miatt, ahol ki is állítok és a fejemben már összeállt az anyag, harmadrészt meg úgy elillant az elmúlt három hónap és a héten végre hazatér az őrült utazó, akit már rettenetesen nagyon várok. végre megrágcsálhatom, megszaglászhatom, hozzásimulhatok és kuncoghatok a beszámolóin.

ennyi elég is egy lendületes tavaszi héthez.

az időről

ami folyton változik, fut, rohan, vánszorog, de meg nem áll és egyelőre még kiiktatni sem tudtam. sokszor figyelem a gyerekemet, ahogy boldogan él a maga időtlenségében, de persze a hülye társadalmi elvárások, a rengeteg megfelelés, és elvárás miatt, amihez magam is kötve vagyok, leginkább én vagyok az, aki adagolja és akarva akaratlanul szép lassan kiöli belőle ezt a remek, mondhatni boldog képességét. persze kíváncsiságánál fogva, és hogy a világról egyre többet magába szippant, szépen lassan ő is felfedezi, hogy mi is az idő. figyeli a órát, észreveszi az évszakokat, használja a tegnap, holnapelőtt, majd tavasszal, időt kifejező szavakat, szépen lassan bekúszik az életébe az idő. miközben azt is észrevettem nála, hogy képes apró dolgokban felfedezni a csodát, a szépségeket. ezt tudom, hogy tőlem tanulta. én meg az anyukámtól. és erre most hétvégén jöttem rá. anya itt volt, és tök jól szerettük egymást. egy napig hagyta, hogy én szeressem és kényeztessem, aztán másnap és persze közben ő is szeretett minket. vele méláztunk el azon, hogy mennyire különbözőek tudnak lenni az emberek, és milyen fura, hogy nincs meg mindenkiben a szépre, az egészre való éhség, hogy be tudjuk fogadni a körülöttünk lévő világot a maga szépségével, múlandóságával, és körforgásával együtt. 

bár lehet néha jobb lenne csak az orrom hegyéig látni és nem tudni amindenről, amiről tudok és amit még tudni akarok, de közben meg mégis irtózatosan jó érzés tudatában lenni a nagy egésznek, aminek az apró mozgó, mozgató részei vagyunk.
gyerekként még talán ezek a dolgok nem tudatosulnak bennük, hanem tudattalanul élik meg ennek a nagy egésznek a varázsát, ráadásul úgy, hogy az idő nem kényszerként van jelen, hanem mint egy pihe-puha, körülölelő megfoghatatlan anyag, amihez alkalmazkodik az ember és a kialakított rendszerek által megtanulja érzékelni és használni. talán ez lehet az eszenciája a slow life-nak is, amit még gyerekként birtokolunk, aztán szépen lassan beilleszkedve a társadalmi normákba elveszítünk. folyton rohanunk, időhöz vagyunk kötve minden és minden által, keresztül, kasul, mint egy órási pókháló, amin fönnakadtunk, belegabalyodva a szálakba.
ezt kéne elsimítani és az elfeledett eszenciát visszahozni vagy a gyerekek segítségével újra megtanulni és alkalmazni a mindennapokban tudatosan, összhangban amindennel.
az elmúlt hónapokban az életünkre fókuszáltam, miközben persze a mindennapokat rohanva is éltük meg, igyekeztem lelassult figyelemmel szemlélni és nem csak tárgyként kezelni a minket körülvevő dolgokat. észrevettem, amit eddig még soha, hogy a banánpálmám egy-egy új levelet egy hónap alatt pöndörít ki. vagy amíg a reggeli kávém lefő, épp el tudok olvasni egy vagy két oldalt az aktuális könyvből, de az elmúlt napokban észrevettem, hogy közben a nap is feljön és csalogató fényeket varázsol a konyhába.
vagy a kutyasétáltatás alatt mennyi betűvel és számmal találkozik a gúz, amit aztán meg is kérdez és minden egyes választ elismétel, rögzítve a kis fejében a betűk és a számok izgalmas rendszerét. persze mindezt a bicaján egyensúlyozva, hogy idegbajt kapjak, hogy minek megy neki, vagy mit tör össze.
rájöttem, hogy kutyakajáért is akkor kell menni a Józsihoz, amikor nem rohanok, mert hogy nagy valószínűséggel ő is tudatában van ennek az eszenciának, és letlégyen bármilyen hosszú sor, ő nem siet, minden vevőre pont annyi időt szán, amennyit a vevő szeretne.
vagy hogy milyen jó érzés nyugodtan elkészíteni a vacsorát, odafigyelve minden egyes összetevőre, amiből aztán egy alkotás lesz, ajándék számunkra, akik elfogyasztjuk.
ezekkel  és még sok-sok hasonló felismerésekkel szeretném az életünket kitölteni. ez kellene, hogy fontos legyen, és ne a határozott vagy határozatlan munkaszerződés, a betartott időkeretek és az őrültebbnél őrültebb kacifántosan, már senki által nem értelmezhető szabályok.
erre vágyom... 

napi gúz

jócskán túl vagyunk már az első tejfog kihullásán és persze már az első felnőtt foga is szépen kibújt.

egyelőre nincs változás a témában, minden más foga stabilan a helyén van. de persze a gúzt baromira foglalkoztatja, és időnként előveszi és kérdéseket tesz fel.

- anya! minden fogam ki fog esni?

- igen, persze minden tejfogad ki fog esni.

- anya, de én nem akarom, hogy kiessenek!!!

- miért? 

- mert nem akarom, hogy csak egy fogam legyen...

piaci rés

sokat kattogok mostanság azon, hogy találjak egy piaci rést, amit képes lennék a birtokomban lévő tudással és képességeimmel betömni. iszonyatosan hajt a vágy, hogy a magam ura legyek és ne másnak termeljem a lét. 

a hétvégén farsang volt. kedves fiú barátaimnak persze saját, önös vágyaim kielégítése képpen, felajánlottam, hogy elkészítem a kiegészítőit (nem utolsó sorban azért is, hogy az új varrógépemet megbürrögtessem).

mint utólag kiderült, sikerült egy piaci rést találnom, és ha szombat délután nem egy, hanem sok pár sarkantyút varrok, hatalmas (azért nem oly óriási, de két-három, sőt akár tíz vásárlóm biztosan akadt volna) bizniszre tehettem volna szert a farsang helyszínén.

szóval, ha valaki western farsangra készül és pont egy pár cipőre, bakancsra felhelyezhető gumis sarkantyúra vágyik, "sarkantyús piaci rés" jeligére várom a megkereséseit.

mindenpénteki hangulat

péntek, a hét csillogó gyöngyszeme, amit már hétfőn baromira vár az ember lánya.

minden nap mágikus erővel bíró elérendő célként lebeg a tudatomban, és péntek hajnalban pedig már kellemes remegésként fut végig a testemen, hogy igeeen, itt van, péntek van. azt a néhány munkával töltött órát, már étlen, szomjan, kúszva, mászva is kibírja az ember, mert minnyá nem kell senkinek, semminek megfelelnem, addig alszom, ameddig akarok, azt veszek fel, amit akarok. akár melltartó nélkül, lógós, szakadt farmerban is tölthetem az egész napot. igazán felemelő érzés, na.

amióta hétfőtől péntekig tartó rendszerben dolgozom, valóban mágikus erővel bír ez a nap. már-már kialakultnak mondható új szokásaim lettek ezen a napon. erre a napra már ebédet sem rendelek, és a déli kávét sem a munkahelyemen iszom meg. munka után eltekerek, vagy így télvíz idején elsétálok a semiramisba, ami egy kisebb konyhányi mütyür kávézó, egészen bensőséges hangulattal. egyrészről ott a legfinomabb a városban a kávé, másrészről pont a konyhányi nagysága miatt szeretem. a lakásokban is azt hiszem a konyha az a hely, ahol a legtöbbet és a legtöbben tudnak összegyűlni beszélgetni, együtt főzni, együtt enni, együtt inni.

eleinte mindig akadtak kávézótársaim, de nem mindig sikerült leszervezni, így sokszor egyedül kávéztam. ami nem is rossz, sőt. egyedül persze sosem voltam, mert azt hiszem mások is úgy vannak azzal a hellyel, ahogy én, hogy jót ott lenni. elkerülhetetlen, hogy ne szólj a másikhoz. nem az az elvonulós hely. vannak a megszokott arcok, és mindig van számomra új, akit eddig még nem láttam. 

a hely minden évszakban más. a tél amolyan bekuckózós, mécsesekben gyertyalángremegős, az ősz színes, és még nagyon a nyárra emlékeztető, kint is, bent is levős. a nyár pedig maga volt a csoda. főleg az a nyári délután, amikor zenészek varázsoltak remek swinges hangulatot a nyári naptól meleg teraszon. ott akkor érdemes lett volna végteleníteni azt a pillanatot. kávé, terasz, zene, nyár, könnyű ruha, szandál, napszemüveg...

a tavaszt még nem tudom milyen lesz, de már nagyon várom. minden újabb péntekkel közelebb kerülök hozzá.

a mindenpénteki egy óra kávézás csak az enyém, és a lehető legjobb átjáró a hétvégébe...

helló február

micsoda lendület volt bennem tegnap este, arra gondolva, hogy ma már február lesz. cö!

hajnalban az első ébresztő a távol-keleti üzenet volt, de azt gyorsan konstatáltam és nem szükséges a válasz, mert úgy is tudja, hogy javában alszom, már nyomtam is tovább a szunyát. a következő az ébresztő előtti automatikus ébredés volt és akkor már tudtam, hogy avalami nem oké, de irtóra nem volt kedvem a meleg takaró alól még a lábujjamat sem kidugni. aztán persze muszáj volt... és a fürdőbe érve persze ki is derült, az avalami. a kazán állt le. nyomás nuku, fűtés nuku. remek. kávé előtt még bütykölhetek is.

reméltem, hogy valóban csak a nyomás volt kicsi és azért állt le a fűtés. ez elvileg egy egyszerű folyamat, hogy elhárítsuk a hibát. a kazán alján van egy tekerős bizbasz, amivel visszaállítható a kívánt nyomás. igen ám, de az a valaki, aki ezt kitalálta, olyan helyre tette, ahova még az én pici ujjacskáim is alig férnek be és a megszokott tekerési irányt is fejjel lefele kell megoldani, ami leginkább bal kézzel esne jól, de sokszor a jobb is ügyetlen, hát még a bal. szóval ott trükköztem, próbáltam törölközővel tekerni azt a szaros nem kézre eső tekerős bizbaszt, majd zoknit húztam a kezemre, miután már nem éreztem se a bal se a jobb kezem mutató és hüvelyk ujját... aztán valahogy sikerült. igen ám, de vissza is kell tekerni, ha elérte a kívánt nyomást, ami szintén nem sikerült. túltoltam. persze, hogy túltoltam. orrán száján dőlt a lé. fasza. ruhák, mosógép, fal, mindenfaszombibasz, ami a kazán alatt van, meg persze rám is. a ház még persze csendes, kávét sem főzött senki és próbálok nagyon nyugodt maradni. tudom, hogy mindezt a kombinált fogómmal meg tudnám oldani, de sajnos egy ideje nem találom, elnyelte az a bizonyos fekete lyuk. majd, amikor nem lesz rá szükség előkerül.

de nyugodt maradok, még azok után is, hogy az ecetet is sikerül magamra és mindenre önteni, miután próbálom menti a menthetőt, hogy ne ázzon minden el. és akkor felkapom a már ezer éve kidobásra váró életlen, óriás papírvágó sakota márkájú ollót és tudom, hogy szétcseszem vele a tekerőn lévő tekerést állítólag megkönnyítő rovátkákat, de végre sikerült visszatekernem a nyomásszabályozót.

persze még nincs vége, de közben legalább a kávét fölteszem főni. a nyomás még mindig túl nagy, ki kell engedni a vizet, amit most már én szabályozok. persze az a tekerő tekeredik mint a kígyó, vagy rétes... és várok, hogy a kijelzőn a kis csíkok 1,5 bar-nál valahogy megálljanak. mert persze nem csíkocskánként nőnek vagy csökkennek, dehogy. vársz, vársz és egyszer csak eltűnik 4 vagy akár 5 csík is... ha szerencséd van, márpedig miért ne lenne szerencsém, megáll pont ott, ahol kell. megállt. a víz még mindig folyt az arcom, de már újra a megszokott hangon duruzsolt a kazánom. a kávé illata is elért hozzám, de az óra már 06:30-at mutatott. elbütyköltem a megszokott negyedórás, vagy tíz perces nyugodt takaróba bújós, kanapén kávézós nyugodt percek... de nyugodt maradtam és akkor is örülök, hogy már február van. és remélem, ha hazaérek sem lesz semmi váratlan meglepetés és szépen duruzsol majd a kazánom. ámen.

napi gúz

hóesés után hazasétálva, kutya a jobbomon, gúz a balomon, elméláztam, hogy dejó, a hónap utolsó napja van. holnap már február, még közelebb kerültünk a tavaszhoz és a többi és a többi... majd ezt kitörő örömmel, gondoltam megosztom a kölyökkel is.

- Bende! ma van a hónap utolsó napja! holnap már február!!

erre ő, a maga, nemét meg nem hazudtoló laza, már-már szinte leszarom érzéssel, csak ennyit válaszolt:

- éés, akkor mi van? 

és már trappolt is tovább a szűz hóban. majd azért még visszakiabált:

- akkor holnap farkasnak öltözünk!

napi szám

a művészet gyakorlása, tudása, arra való érzék birtoklása valami óriási kincs. ezt mindig is tudtam, és csodálattal tudok tekinteni bármilyen művészeti ágban alkotó egyénre, aki tényleg valami olyat hoz létre, amivel hatással tud lenni akár csak egy emberre is. bár ez utóbbi a ritkább, egy jó alkotás több ember gyűjt maga köré, és ér el vele olyan hatást, ami valamit elindít, vagy csak egyszerűen felborzolja a kedélyeket, libabőrössé tesz. tudom, hogy megvan bennem az az adottság, ami révén képes vagyok befogadni egy jó alkotást és rá tudok feküdni arra az áramlásra, amit az közvetít.

az idén megfogadtam, hogy keresni fogom ezekne az embereknek, művészeknek a közelségét, akik valamilyen módon felborzolnak. legyen szó zenéről, festményről, filmről, prütty-müttyről, bármiről, amibe az ember beleteszi a szívét-lelkét. szomjazom az alkotások adta szubjektív élvezetekre, ami kiszakít, felemel, elvarázsol, megmutat...

a zene nyelve is olyan, ami képes arra, hogy a télbe tavaszt varázsoljon... és ha már ennyire szomjazom a tavaszt, annak minden zöldjével, lendületével, életörömével, akkor csakis egy lendületes szám lehet a napi szám. ráadásul a bécsi, őrült alkotópáros, Ogris Debris tavaly megjelent Constant Spring című albumáról. miért is ne lehetne állandóan tavasz... 

Ogris Debris_Lazer Gun

dermedt januári kapaszkodók

nálam a január mindig nagyon nehezen és búskomoran indul. új év, meg aztán még az előzőt meg sem emésztettem, fel sem dolgoztam, ki sem pihentem, el sem döntöttem még, hogy hogyan tovább és merre. szóval ha csak ezeket nézzük, bőven elég, ahhoz, hogy az ember lánya heteket töltsön begubózva, megszürkülve. de aztán persze, csak kattognak és zakatolnak belül a kis fogaskerekek, hogy talán még sincs minden veszve, eljön majd a tavasz, hazatérnek az utazók is, megtalálom a napokban az értelmet. meg aztán, amióta anya is vagyok, az erőtlenségben töltött hétköznapok megszokott rendszerében, az ölelést kérő szempárok, százszor elhangzó anyaa?!! hívószavak kizökkentik az embert és ha másért nem, hát érte megtesszük azt, amit magunkért egyből nem tennénk meg, ha egyedül lennék, csakis hosszabb reakcióidővel. 

szóval napról napra apró kapaszkodókat találtam ebben a végtelennek tűnő télben, szürkeségben, sötétben kelünk, és sötétben érünk haza, folyton ismétlődő spiráljában. (nem is értem azon vágyamat, hogy szívesen élnék valamelyik északi skandináv országban...)

azt hiszem azzal kezdődött, hogy egyik nap hazafelé menet feltűnt, hogy még világos van és csak azután kezdett el sötétedni, hogy hazaértünk a pékségből. 

majd pár napra rá, megkeresett egy ismeretlen, hogy kalligrafáljak neki egy feliratot.

újra szükségét érzem annak, hogy végre átrendezzem a nappaliétkezővendégszobahálószoba többfunkciós fő életterünket. az egyszemélyes dolgokat bővítenem kell. több zöldet akarok. fűben, fában orvosság gyanánt nem elégszem meg, hogy az ablakon bejön a tér, és látom a szomszédokat és a Holdat is, és a kert is karnyújtásnyira van, a lakásban még több növényt akarok. a tavasz után vágyva veszem a hagymás növényeket, szaporítom a futókat és a pozsgás biz-baszokat. ezek után az sem meglepő, hogy enni is csak a zöldeket, roppanós zöldségeket kívánom... minden porcikám az életet akarja, azt hiszem ez van ebben mélyen.

és színekre is vágyom, életteli színekre... tegnap este a színes ceruzáimat vettem le a polcról, minden egyes darabot végigsimítottam és kifaragtam. finom textúrájú papírt is készítettem már elő... nem halogatok, teszek. minden nap teszek valami apró lépést olyan dolgokért, amikre régóta vágyom...

ma biztosan tudom, hogy rajzolni fogok, színeset... 

a szelektálás ideje is eljött, kidobok minden olyan dolgot, amire nincs szükségem, ezer éve áll és nem tölt be semmilyen funkciót. könyörtelen vagyok.

vágyom még a táncra és a zenére. a zene egyébként is a mindennapjaink része, de most továbbképeztettem magam, a zenei gyűjteményem jól átlátható és kezelhetősége érdekében. nem mondom, hogy mindent tudok már, de alakul és szépen lassan minden a megfelelő helyre kerül.

a tánc, az meg olyan energiákat képes felszabadítani, amire nagyon szükségem van, testileg és lelkileg egyaránt.

és a szeretet, meg az ölelés. lételemem. nem kell, hogy beterítsen és áthatolhatatlan lila ködöt képezzen körém, megelégszem egy gyufás skatulyányival is, de kell, hogy tudjam, hogy szeretnek, és fontos vagyok, és számítok, és adhatok, és ölelnek és ölelhetek barátilag és szeretőileg is. ha kell támasz vagyok, ha kell energiát adok, ha kell csak hallgatok, ha kell hárítok, ha kell békítek, ha kell tanácsot adok,  de mindent emberi módon és őszintén, minden szigorú elvárás nélkül. a gúz, minden nap megölel és kinyilvánítja a szeretetét, pont akkor, amikor a leginkább szükségem van rá, és szarik az időre és a rohanásra, mert ő még az időtlenségben lubickol. ösztönösen, zsigerből cselekszik. és ez arra sarkall, hogy spontánabb és elvetemültebb legyek én magam is...

hát így tipegek én bele ebbe az új évbe, funkcionálisan, szeretettel telve, életteli és életigenlő zöldekre és színekre vágyva, belesimulva a zenei hullámokba, megmártózva az alkotás örömeiben és nem megfeledkezve a spontán őrültségekről. ámen.

RH szagú reggel margójára

ma reggel munkába menet, az első bringa mentes sétámat rántott hús szag kísérte, mint egy láthatatlan cérnaszál, ami akár kapaszkodó is lehetett volna, hogy el ne csússzak a havas, jeges járdán, vitt, húzott, ráncigált a horizonton még csak kandikáló napfelkelte felé. de nem volt kapaszkodó, mert az rh-hoz (rh=rántott hús) való viszonyom nem felhőtlen. mondhatni egyoldalú. úgy tűnik ő mindent megpróbál, hogy beférkőzzön a mindennapjaimba, de én ellenállok és ha mindenben nem is sikerül következetesnek lennem, ebben valahogy megint csak makacsul kitartok, és a kijelentésemhez hű maradok. nem leszel része a mindennapjainknak nem hagyom, hogy beedd magad a függönybe, bekússz a szoba legeldugottabb sarkába, és még napokkal később is előbújj a szekrény mögül vagy az ágy alól... hess, hess, másnak a kontya alá és a kabátja minden apró szövetdarabjába...

tél

és persze, hogy az is én vagyok, aki télvíz idején, a legnagyobb fagyban is cangával megy dolgozni. amikor a hidegtől ordítasz bele a sáladba, a kabátod nyakába, de tekersz, mert persze kurva makacs vagy. minden kibaszott percet sajnálsz a munkával kapcsolatos dolgokra pazarolni, ami a nyolc órán kívül van. és kapaszkodsz a másodpercekbe, amiket otthon, a saját biztonságos váradban tölthetsz.

és dührohamként éled meg, hogy leeseik a kosarad egyik tartó csavarja, és patakzó könnyek között téped le tehetetlenségedben és mérgedben a kosarat. majd másnap a csomagtartó táska adja meg magát, de kurva makacs vagy és tűzőgéppel mented, ami menthető, mert minden kibaszott perc számít. és pénteken amikor végre hétvége, és a viharos erejű széllel is megküzdesz, de persze legyőz és feldönti a bringád és a lámpák is végképp eltörnek, akkor feladod. egyelőre a folyosón hagyod, tudod, hogy még pár nap kell neked, reggelente még nézegeted, simogatod, aztán elzárod a pincébe, hogy tavasszal újult erővel, feltuningolt külsővel, új csomagtartó táskával, új kosárral, új lámpákkal és nyolcas nélküli kerékkel értékes másodperceket és perceket szerezz és suhanás közben élvezd a tavaszi meleg szellőt az arcodon...

napi gúz

a minap a gúz az esti fürdetés alatt mesélte, hogy az oviban megkérdezték tőlük, hogy ha lehetne egy kívánságuk mi lenne az.

- anya, én azt kívántam, hogy szeretetben éljünk a természetben. és mindenki megtapsolt és azt mondták, hogy ez szép.

a hippilét észrevétlen bekúszott a bőre alá...

ügyelek

nem, nem maradt el idén a karácsony. nagyon is volt, remek, örömben és elégedettségben úszós baráti és családi karácsonyom volt. azt hiszem nem is kívánhatnék jobbat.

csak az odáig vezető út volt keserves... iszonyatosan fáradt vagyok, még most is. persze most épp azért is, mert tegnap este nem bírtam a seggemen megmaradni és aludni egy jót, hanem még beletrappoltam az éjszakába, és hajnalban hosszasan osztottam az észt nálamnál sokkal-sokkal fiatalabbaknak. na, de mindegy is.

ez a december megviselt, meg alapvetően a november is, de ha innen nézem, akkor az egész év. iszonyatosan sokat dolgoztam. mindenféle átmenet nélkül az egyik őrületből belecseppentem egy másik örültbe. pénteken még öleltem a táboros és napközis gyerekeket, könnyeket hullatva írtam meg az elköszönő levelet a kollégáknak, aztán hétfőn már ültem a rideg hivatalban és zúdultak rám az infók, hogy minél gyorsabban beletanuljak a dolgokba... és ez azóta is tart. én próbálok kapaszkodni, kitartani, megfelelni, beérni, nem elkésni, szokni, megszokni, átlátni, megérteni, megtalálni benne a jót, ami erőt adhat, és elhitetni magammal, hogy ez valóban jó, jó lesz... de még azt hiszem nem mondhatom ki a végérvényes véleményemet az egészről. 

megvisel, felemészt, kifáraszt... most ezt érzem. ez az egész váltás, ez az egész év cakumpakli meglátszik rajtam. hiába az optimista, erőt adó felirat a tükrömön, hogy gyönyörű vagy, nem sikerül minden nap elhinnem. látom az arcomon az idei évet. újabb ráncok, foltok, karikák, ami mögött persze iszonyatosan sok-sok jó élmény és tapasztalat van, de van sok szar is, ezt kár lenne tagadni. nagyon sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy jó ez így? erre van nekem szükségem? nem lehetne másképp csinálni? vagy hogyan lehetne könnyíteni a mindennapokon, hogy ne azt érezzem, hogy minden nap meghalok egy kicsit. de a makacsságom, erőm valahogy mégsem fogy el és visz tovább, és mindig sikerül elindítanom és végigvinnem a napot. csak mindig ott motoszkál bennem, hogy másképp kéne, hogy lehetne még jobb... ahhh... ez kicsit őrjítő ám, de remélem nem golyózok be. tegnap este a kutyaséta alatt épp egy nő jött mögöttem, és végig magában beszélt, vitatkozott, majd megbékélt, de mindezt hangosan. rémisztő volt. idáig soha nem szeretnék eljutni. ha rajtam múlik, talán nem is fogok. sejtem egyébként, hogy lehet egy olyan pont az ember életében, amikor kész, nincs tovább, összecsapnak a hullámok és megroppan az ember. de én nem akarok megroppanni...

még túl sok mindent akarok megvalósítani az életemben. annyi terv és minden van még bennem, hogy megyek tovább.

csak közben ezek és ezekhez hasonló gondolatok és kérdések vannak bennem. ezek tulajdonképpen a vágyott kontroll mozgatórugói. ha már a külső kontrollt nem bírom és nem is hagyom, akkor a magam kontrollja kell, hogy legyek.

és tudom, hogy ebben a nagy kuszaságban valahol meg fogom találni magam újra, és a harmóniámat is. csak most egy kissé felborult. és emiatt maradt el és engedtem el egy csomó mindent. mert úgy éreztem, ha mindent meg akarok csinálni, akkor megőrülök.

szóval, ha bárki neheztelne rám, hogy kevesebb figyelmet kapott, az csak emiatt van... a karácsonyi képeslapot, ami az elmúlt évek alatt már hagyománnyá vált, idén elengedtem... nem volt hozzá erőm. ne várjátok. sajnálom. de persze ugyanúgy fontos nekem mindenki, aki itt van a szívemben. és fejben írtam és el is küldtem mindenkinek a jókívánságaimat. 

a rendszerem átalakítás vagy újrarendezés miatt kicsit lassabb... olyan fáradt vagyok...

napi gúz

az esti elalvás mostanság nehézkes. na, persze nem az én részemről. sokszor akár egy órát is ott gubbasztok a gúz ágyában, mire végre valahára elalszik. mostanság a csukd már be a szemed, úgy gyorsabban el tudsz aludni mérges felszólításomra, a felháborodott válasza csak ennyi:

- azért nem csukom be anya, mert aztán meg megint nyithatom ki...

vannak szar arcok, vannak

mondtam már, hogy mennyire uuuutálom a búvalbaszottbélelt hülye picsákat? akiknek ha bajuk van a világgal vagy a világban betöltött nem megfelelő helyükkel, és nem bírják elviselni, hogy mások jól érzik magukat, akkor addig addig lobbiznak, hogy odabasznakszúrnak neked, hogy nehogy már neked jó legyen, ha neki rossz...

akkor most mondom! utálom. szedjen hangyát... és akkor fogaimat összeszorítva, legalább ezerig elszámolva... finom voltam... irtó finom... 

harmónia, mi?!

már nem vagyok a régi. két hétig bírtam a szinte semmin (csoki, alma, kenyércsücsök, szotyi) és kólán létet. most kábé annyi lóvét költöttem vitaminra és minden lófaszra, amit akár kajára is költhettem volna, ha lett volna rá időm. de persze nem volt. így most tolom ezerrel a lófaszokat magamba és próbálom eltüntetni a pattanást a homlokom közepéről. újra előkerültek a jégkrémes pálcikák és fáslidarabok a ujjaim kitámasztására. úgy fogy a korrektor a táskáim enyhítésére, mint még soha. és a türelmet is újra tanulom... 

(ma megölelt egy pedagógus... jut eszembe, hogy a múltkor is... egy másik...)

gondolataim az életről

robot létet élnénk? valóban? kattog a a fejemben ez a gondolat, amióta szellemileg elég jó kihívást jelentő barátommal erről beszélgettünk.

igen, azt gondolom vannak sokan, akik beállnak a sorba és érzelmek, valódi gondolatok, tettek nélkül teszik azt amit elvár tőlük abárki, a társadalom, a munkahely, az élet... nem tudom mekkora lehet ezeknek az embereknek, robotoknak a száma, azokkal szemben akik nem robot életet élnek. vagy legalább is hiszem és remélem, hogy nem robot életet élnek. hiszen vannak gondolataik, amiket kimondanak, amikről elmélkednek, van irányvonal ami mentén élnek, áramolnak a világban, alakítják magukat, nap mint nap megélik a vágyaikat, álmaikat, terveiket. terveznek, élnek, még akkor is ha netán van az életüknek robot része is, amit talán nem is robotlétként élnek meg. dolgoznak, pénzt keresnek, ami azt gondolom elengedhetetlen manapság az élethez. minden embernek vannak berögzült sémái, rutinjai a mindennapjainkban, amik fontosak, mert biztonságot adnak, de mégsem kőbe vésett elemei az életnek, mégis kapaszkodók, ami ha minden borul, ott vannak, és lehet rá építeni, lehet ezek mentén haladni, újra rakni, újra értelmezni. de ez nem a robot lét, ez egyszerűen csak az élet sorvezetői, ami mindenkinél más. mert más-más értékrend, más-más gondolatvilág, más-más elmélet, más-más felfogás szerint élünk, tesszük azt ami nekünk jó, ami mentén megvalósíthatjuk a vágyott vagy elérni kívánt életet, de mindezt fejjel, gondolatokkal, ami a robotnak, nincs, vagy nem is lehet, csak egy előre megírt algoritmus szerint teszi, amit tennie kell...

szóval a gondolat, a vélemény, az értelem, az elme az, ami a kulcs, ahhoz, hogy ne robot életet éljünk...

utálatos vasárnapok

és olyan is van, hogy nagyon nehezen viselem el magam és legszívesebben elfutnék az életemből ki a világba, messze mindentől és mindenkitől, munkától, hétköznapoktól, anyaságtól, NŐségtől, egyedülléttől, szeretői léttől...

ráfoghatnám a kis geci hormonokra, a teliholdra, a szuper holdra és még sorolhatnám... amik persze lehet valamelyest hozzá is járulnak a kialakult helyzethez, de mindezek tudata sem segít enyhíteni a szar érzéseket.

megfigyeltem, hogy legtöbbször vasárnap tör rám ez az érzés, vasárnap, ami afféle családi nap, vagy annak kéne lenni, vagy tudja a fene... és lehet emiatt, de iszonyat utalom azokat a vasárnapokat, amikor nincs mit tenni, amikor csak lenni kéne, mindenféle kényszer nélkül, nem csinálni semmit, vagy épp pont csinálni kéne, mondjuk szuperanyuként szorgosan RH-t sütni, húslevessel, meg kacsalábon forgó tortával vagy krémes süteménnyel, háát az nem megy nekem. az egész heti örült logisztikában én annyira elfáradok, hogy ehhez aztán már végképp nincs kedvem és erőm és ilyenkor már magammal sem vagyok jóban. szegény gyerekem issza meg ennek sokszor a levét, amit sajnálok, és inkább felkészítem rá, vagy előre elnézést kérek, hogy ma anya igazán nincs formában és jobb békén hagyni, fortyogjon csak a levében és duzzogjon a világra, bújjon a takaró alá és hüppögjön a fürdőszobában... aztán úgyis megnyugszik, kibékül magával és a világgal is. ilyen is van... ilyen vasárnapunk is van... 

találkozásom vala a műszempillával...

az úgy esett, hogy lehetőségem adódott egy kozmetikus vizsgán modellnek befeküdni. választani lehetett mit szeretnék.

műköröm?... hssssz... nem igazán hiszem, hogy valaki más jobban ki tudná festeni, mint én, bár tartósságát ítélve, az általam használt való igaz, már akár másnap is lepattanhat, mert hát, mosok, főzök, takarítok, mosogatok, gyereket nevelek, cangát ki-be cipelek, kutyát vakargatok és még sorolhatnám... szóval azt nem.

műszempilla?... hsssz... hát elgondolkodtam. a sajátom sem kicsi, és ha még fel is pöndörítem, akkor meg még nagyobb, de való igaz, hogy láttam már igazán tetszetős, szép példányokat, amik naaagyon természetesen néztek ki. hát legyen, egye penész, kipróbálom.

már amikor befeküdtem a leányzó kezei alá, éreztem hogy bajok lesznek. nem kicsit hisztizett a nőszemély, hogy ez nem igazság, másoknak sokkal egyszerűbb feladatot adtak, és hogy ő ezt annyira nem is tudja és hogy ez milyen sokáig tart. naa, fasza gondoltam. közben persze már le is ragasztotta a szememet, ki sem tudtam nyitni. gondoltam, akkor nincs mese, csukott szemmel kell megnyugtatnom és rávennem, hogy hagyja abba a hisztit.

mondtam neki, figyelj! ez most egy vizsga. nincs választásod, ha át akarsz menni, meg kell csinálnod. tök mindegy meddig tart, akkor is.

és akkor még próbálkozott, hogy komolyan mind a kettő szemre meg kell csinálnia?!

itt kezdtem én is kétségbe esni, szóval inkább folytattam a nyugtatást.

akkor most tényleg nyugodj meg. a következő a helyzet. nekem este randim lesz, ahol szép akarok lenni, véletlenül sem szeretnék fél szemnyi szempillával megjelenni. szóval, most felejtse el, hogy mi a szösz van és álljon neki, és csinálja meg. 

és aztán elkezdtünk beszélgetni a randiról, meg a pasikról, és éreztem, hogy megnyugszik. ő is mesélt én is meséltem, miközben készültek a pilláim.

kértem, hogy ne legyek természetellenesnek tűnő és nem kell, hogy dús és a lábam elé is árnyékot vető pillákat raknia, csak legyek csábos és szép.

nem tudom, mennyi idő telt el, mire elkészültem, de elkészültem, és bazira el is fáradtam.

a látványt tetszett, és valóban nem volt feltűnő. kikérdeztem mit lehet és mit nem lehet ezekkel a bizbaszokkal csinálni, mert, hogy sejtettem, hogy nem lehet akármit.

el is kezdte sorolni: dörzsölni, párnába fúrni, kifesteni, olajos szemfestéklemosóval lemosni tilos.

első nap kerüljem a gőzt, főzést, hagymapucolást, szoláriumozást és egyéb hőhatásokat és könnyezést előidéző aktivitásokat. és mindenféle mechanikus hatást.

na, jól van, remek.

mindezek tudatában vágtam neki az estének, holott tudtam, hogy a randim főzös randi lesz. és bár nem tartozik a kedvenc aktivitásaim közzé a főzés, de ha más csinálja szívesen segítek.  így volt ez most is. persze megkaptam, hogy pucoljak hagymát... na, fasza. bár előkerült egy késes daraboló, aminek fedele is volt, szóval a könnyezést, elmaradt. bár kifejezetten szeretek hagymapucolás közben sírni, mer'hogy olyankor lehet, rá lehet fogi a hagymára. de randira nem azért megy az ember, hogy sírjon. 

majd amikor már rotyogott a néger féle brazil rákpörkölt, nehezen álltam meg, hogy ne hajoljak a tál fölé és kevergessem meg párszor, naná, hogy a gőz főlé...

majd a pöri egyik hozzávalója volt a sütőben megsütött sütőtök is, amit naná, hogy én néztem meg először a sütőben és naná, hogy szembe csapott a sütőből kicsapó gőz... naná.

aztán persze az este folyamán a nevetés is sokszor torkollott sírásig nevetésbe, szóval a könnyeket is kapott az a fránya pilla, naná.

a dörzsölést igyekeztem elkerülni, de más mechanikus hatást kérem, hogy a szöszben lehet elkerülni egy randin? akarva akaratlanul csók közben is megesik, hogy a pillák a másik arcához érnek, sőőőt dörzsölődnek és akkor a pikáns részekig nem is megyek el, mert az aztán már túl intim lenne...

az alvásról meg aztán nem is beszélve. alvás közben ugyanis nehezen tudom magam kontrollálni, hogy nem fekszem hasra, sőt mi több, nem nyomom a fejem a párnába.

ébredés után meg aztán pláne, ásítás, ébredezés, szemdörzsölés, jah nem, azt nem szabad... a tükör előtt próbáltam valami fejet varázsolni magamnak, vagyis a pilláimnak, merthogy igencsak összekuszálódtak, belegabalyodtak mindenféle szöszök a plédből, hajszálak... és a mosást is csak módjával, jutottak eszembe a leányzó szavai...

arról nem is beszélve, hogy a szemem előtt folyton látok egy csillogást, mintha kis csillámok lennének, pedig csak a pilláim és emiatt mindig piszkálom is, mert olyan érzés, mintha vizes lenne.

egyetlen előnyt tudok csak felmutatni, az pedig az, hogy reggelente nem kell sminkelni, mert nem szükséges. bár én kifejezetten szerettem a reggeli rohanásban a szemfestést és a pilláim kunkorítását.

ugyan a műpillákhoz is kipróbáltam a szemem kihúzást, de a lemosás nem ment könnyen, mert a vattakorong folyton beleragadt a pillámba... szóval most ezt is hanyagolom.

vagyis a lényeg a lényeg, ezt nem nekem találták ki. amíg még megvannak, megtartom őket, de bevallom már alig várom, hogy lehulljon mind. nem is értem, hogy van ehhez türelme a nőknek. fésülgetni, igazítgatni, meg gondolom egy idő után ezeket újra kell rakatni, vagy tölteni, hogy szakszerűen fejezzem ki magam. te jó ég, ez iszonyat sok idő, meg kötöttség, meg pénz, mert mint megtudtam nem olcsó mulatság. ezt azt hiszem nem nekem találták ki... jók nekem a sajátjaim. remélem nem hullanak ki, miután elhullajtom városszerte a műket.

szóval így vala első találkozásom a műpillákkal, gőzzel, könnyel, randival...

van rosszabb, mint a szar kávé

és a szar tegnapi reggelt lehet fokozni. írtam már, hogy szeretem a szomszédaimat. ez így van továbbra is, persze... de amikor reggel, bazira reggel - megnéztem, nem voltam rest a telefonomat, 05:47-et mutatott - arra ébredek, hogy az ágyam alatt lévő pincében a Peti megint fát hasogat... hát a kisfaszom, micsodám kivan... mégis... grrrr...

jujjj de mérges voltam... de aztán lenyugodtam... becsuktam a szemem, lesz házam az erdő szélén, ahol a párás fűre lépek, ha kilépek az ajtón és ott majd biztos csak a madarakra leszek mérges, hogy csiripelnek és a mókusokra, hogy elcsenik a mogyorót... baltás, hasogatós jó napot!

a szerdai hétfő

nem is indulhatna szarabbul egy szerdai hétfő, minthogy a kávéfőző szűrőt kávéstól beleejti az ember lánya a kukába, a sok szar közzé, amiért aztán könyökig le kell merülni. majd amikor, azt gondolod minden összeállt és csak a kávélefogót kell a kávéfőző alá tenni, a kávélefogót tele találod lefőzött kávéval, amit tegnap a szülők hagytak elutazásuk után... megmelegíted és szörnyen szar ízűnek találod... szörnyen. rájössz, hogy tegnap is ugyanezt gondoltad, amikor ágyba kaptad és rájössz, hogy azért, mert eltértél a megszokott minőségi perui kávétól és az ajándékba kapott szart főzted az elmúlt napokban.

helló szerdai hétfő!

ugyanitt szar lavazza kávé ingyen elvihető...

napi gúz

úgy esett, hogy nem felejtettem el, hogy vasárnap szavazni kéne menni, (miután eszméltem, hogy a szombaton szombat van és nem vasárnap)... mivel a vasárnapi húsleves főzéshez és rh panírozáshoz (ahogy ezt egy normális család tenné) egyáltalán se kedvem, se hangulatom nem lévén, meg egyébként sem szoktam,  jó mókának tűnt, a gyerekemmel átsétálunk az oviba, ahova egyébként járunk, és kinyilvánítjuk a véleményünket a kérdést illetően. felöltöztünk, ahogy nem normálisékhoz ez illik. anyukám ha látott volna, biztos megjegyezte volna... hogy hátnahát... de a vasárnap, az vasárnap, hülye kérdésre nem válaszolunk, pont ippen pont megfelelő volt a puncis pólóm és a lógós farmerom az alkalomhoz, megspékelve a szokásos borzos fejekkel és a folyton kommentáló és kérdező gyerekkel. aki persze nagyon be volt sózva és nem értette, hogy miért nem megyünk fel a csoportjába és miért kell bemenni az elfüggönyözött próbafülkébe. majd hangosan meg is kérdezte, amikor a kérdést a biztonság kedvéért elolvastam és értelmeztem, majd tollat ragadtam:

- anyaaa! mit színezel?

majd a borítékolást követően, cuki gyerekként a szavazást felügyelő bizottság jó kedvre derítése érdekében vállalta, hogy bedobja a nagy dobozba a borítékot.

na, letudva.

majd késő délután egy baráti látogatáson lelkesen újságolta, hogy anya délelőtt lerajzolta magát az oviban a próbafülkében...

vendégszőke

valóban igaz lehet, hogy ha sokat vagyok a szőkével, akkor elkezdek én is szőkülni. és hát mostanság tagadhatatlanul, valóban sok időt töltünk együtt...

egy, de lehet már két hete tervezem a városi futkosós biringám kerekeinek a felpumpálását... tapasztalat, hogy mindkettőnknek jó, ha a kerekek kemények. nekem azé', mert kemény kerekekkel csak úgy suhanunk, neki meg gondolom azé', mert nem csesztetem a lapos kerekeket padkával, gödörrel, ülésen ugráló gyerekkel.

ma végre, nem kellett sehova mennem, rohannom délután, így hát fogtam a pumpát és nekiálltam. elvileg pikk-pakk, egyszerű procedúra. azt hiszem, talán a világ legegyszerűbb pumpáját vettem meg, amin csak fel kell hajtani a pöcköt, rányomni a szelepre, majd visszahajtani a pöcköt és már mehet is a pumpálás, de ma nem akart sikerülni. a levegő valahogy nem akart ki-be áramolni a pumpa és a kerék között. a gyerekem is akart segíteni, de neki sem sikerült. ültem a kerék mellett a földön, már majdnem a sírás kerülgetett, hogy nem lehetek ennyire béna, hogy egy szaros kereket sem tudok felfújni... 

majd gondoltam az efféle rendkívül megoldhatatlannak tűnő problémát, csak olyan tud orvosolni, aki nap mint nap hasonlóval találkozik a barátnője által. felhívtam hát miszőkénk pasiját. hasonló hangsúllyal, ahogy a csaja is szokta, feltettem a kérdést:

- hogyan kell felpumpálni a kerekeket? nem tudom, hogy működik ez a szaros pumpa...

a telefonon keresztül is láttam a mosolyt az arcán, ahogy válaszolt:

- felhajtod a pöcköt, rányomod a szelepre, majd visszahajtod a pöcköt...

a telefonon kapott infókat, egyből átvittem a gyakorlatba is, közben persze mondtam, hogy ugyanezt csináltam eddig is... és basszus most meg sikerült... kellett egy nyugodt, megfontolt utasítás, és kész, működik.

majd miután nevetve elköszönt tőlem, magamban még motyogtam, hogy nem is hiszem el, hiszen tényleg pont ugyanezt csináltam én is, és mégsem működött... majd persze rájöttem, hogy vagy nem nyomtam rá rendesen a szelepre, vagy nem jó szögben tartottam, tudja a szösz... elszőkéztem a dolgot rendesen és megint erőből akartam megoldani a problémát...

reggel kiderül, hogy jól dolgoztam-e...

valószínű valószínűtlenség

vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy egy a grrr... (kiráz a hideg, ha belegondolok) hajamon behozott bazi nagy, félelmetes, soha nem látott pók, a lakásból kitessékelés, sőt a szomszédhoz ledobás után, két nap múlva reggel a tükör előtt tollászkodás közben újra szembenéz velem?

napi szám

az utóbbi hónapokban nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok. tudniillik, idén lesz, vagy van, hogy 20 éve Zombihelyen élek. akarva, akaratlanul belebotlok olyan emlékekbe, helyekbe, emberekbe, akik felidézik bennem a kezdeteket. nincs ezzel baj. 20 év alatt iszonyat mennyiségű dolog történik az ember lányával.

és ha már nosztalgia és a kezdetek, akkor csak mutatok zenét a régi időkből. emlékszem volt a Thökölyn egy használt cd bolt, ahova rendre betértem és mindig találtam valami igazán izgalmas albumot. így volt ez a Pizzicato Five-al is. első hallásra szerelem volt. egyből bekerült az ivizene kategóriába. ha az albiban táncolni támadt kedvünk, tuti meghallgattuk. de ha csak szimplán ez az album maradt a cd-lejátszóba, nehéz is volt megállni mozgás nélkül, hiszen annyira zseniálisan hangszerelt, fülbemászó zene ez, hogy még a gyerekem is ritmusra bólogatott rá vacsora közben. igazi izzig-vérig popzene a 90-es évekből.

és akkor egy a sok jó számuk közül...

Pizzicato Five_Twiggy Twiggy

búcsúzom

ma volt az utolsó napom a munkahelyemen.

vártam is és nem is ezt a napot.

ez az utolsó hét már nagyon szívfacsaró volt és szomorkás. igaz már hetek óta motoszkált bennem ez az érzés, de az iszonyat sok tennivaló, napi rutin, a szokásos váratlan helyzetek megoldása, a jövés menés kicsit feledtette, halogatta a dolgokat, amitől elengedhető, kiléphet az ember lánya belőle. de nem könnyű. 

azzal hogy összepakoltam, kiürítettem a fiókjaimat, rendeztem a munkáimat, anyagaimat a gépen, elbúcsúztam az utolsó táborosoktól, elköszöntem a napközisektől,  a jégkrémes fiútól, persze még utolsó nap is segítettem neki, leadtam a kulcsomat, az iszonyat sok bosszúságot okozó kapunyitóval együtt... ez csak egy-két lépés. a teljes elengedés még tudom, hogy hosszú út. és majd az idő megoldja...

nem tudtam és nem is akartam könnyek nélkül eljönni. nem megy ez nekem. túl sok szeretet és törődés köt engem oda. olyan ez kicsit, mint egy szakítás. nekem legalább is. 

barátok maradunk ebben biztos vagyok.

sok évet töltöttem ott, többet, mint eddig bárhol. jelentős szakasza az életemnek ott zajlott. sok dolgot megéltem, megtapasztaltam, felismertem, elfogadtam, elengedtem, megtanultam, ami nagyon nagyon hozzájárult ahhoz, aki most vagyok. és ezért is fontos. része volt az életemnek, nem kicsit. a ligetes élet az egy életforma, ezt mindig is mondtuk. van akit beszippantott, és van olyan akit nem. és ezektől a beszippantott életektől, és az emberektől kapott törődéstől, szívvel, lélekkel végzett munkától és belerakott energiáktól olyan, amilyennek szeretik a vendégek.

jó volt látni és érezni utolsó nap a nevelőkkel egy asztalnál ülve, hogy akiket újonnan választottunk be a tábori nevelői csapatba, hogy megérezték ezt a jót és kis gyökereik hozzákapcsolódtak a Ligethez. remélem, hogy ugyanolyan gondoskodással és odafigyeléssel törődnek majd vele, hogy virágozzon a hely és ne fogyjon el belőle az az emberi többlet, amit azt hiszem szeretnek hívnak.

örülök, hogy barátsággal, szépen váltunk el és tudom, hogy bárikor visszamehetek és remélem rám is szeretettel gondolnak a kollégák. mert én rájuk igen. lett légyen bármilyen konfliktus, vagy soha el nem múló feszültség, mégis csak egy csapat voltuk, vagy egy kis család.

szóval most búcsúzom a Ligettől és Tőletek!

új dolgok kezdődnek...

kis hétköznapi csodák

pár napja már a fülembe ültették a bogarat, hogy Thievery Corporation koncert lesz Veszprémben.

kedvelem őket, nagyon. iszonyat sok emlék, érzés, élmény morzsa köthető egyik másik számukhoz, albumukhoz.

nem volt kétség, hogy jó lenne elmenni. úgy alakult, hogy pont aznapra szőke barátnőm a barátnőivel találkozót szervezett Veszprémbe, akik meg este indultak a koncertre. óriási volt bennem a dilemma, hogy menjünk, ne menjünk... persze, hogy belefurakodott egy lemondhatatlan, elhalaszthatatlan program hétfőn reggelre. meg aztán a büdös anyagiak, azok is bosszantottak. persze puding vagyok, tudom... de végül is úgy döntöttünk, hogy nem megyünk a koncertre, de Veszprémbe igen.

ebédre voltunk hivatalosak, így nem kellett elkapkodni az indulást. naná, hogy előző este egy kicsit kirúgtam a hámból és kómásan ébredtem. de nagy baj nem volt, a kis macskajajokkal meg megküzdünk. 

elindultunk, utaztunk. miután rádión elvesztettük a németeket (akik egyébként osztrákok), megkértem szőke barátnémat, a kazetták között keressen már valami zenét, amivel hangulatosabbá tehetjük az egyébként is hangulatos utazásunkat.

és milyen kazetta került a kezébe? hát persze, hogy egy Thievery Corporation. ez valami isteni jel volt.

kakaóra feltekertük és száguldottunk tovább az esőben. az egyik körforgalomból kihajtva stopposokat láttam az út szélén. a napokban lelkifurkám volt, hogy a legutóbbi stoppost akit láttam nem vettem fel, ezért minden habozás nélkül megálltam a fiúknak. fiatalok voltak és németek. a rádión elvesztett németeket visszakaptuk élőben.

elcsacsogtunk velük, megtudtuk, honnan jöttek, hova tartanak, mit csinálnak stb. kedvesek voltak és mi is velük. 

a zene pörgött tovább, ők nem ismerték, más generáció és lehet a kazettás magnó látványa is kőkorszaki lehetett nekik. Veszprémnél érzékeny búcsút vettünk tőlük, majd megérkeztünk a baráti, családi ebédre.

iszonyat finom kajákat kaptunk, a társaság csodás volt, remekül éreztük magunkat a lányokkal, akik úgy készülődtek az estére, mint talán még tinikorukban sem. 

elszállítottuk őket a koncert helyszínére, persze csináltunk egy szelfit a rózsaszínű kispolskival, amiben még egy óriási maci is ült, és némi szívfájdalommal még beugrottunk a városba, egy búcsúsétára. persze, ott is belefutottunk egy jazz koncertbe, jó hangulatba, tömegbe... és némi panaszmorzsát ejtettünk, hogy miért nem jutunk el többször jó helyekre, koncertekre, miért kell mindig valami munkahelyi vagy bármilyen megfelelés miatt kihagyni eseményeket, régóta vágyott dolgokat. több spontán dolgot kell csinálnunk, kilépni a puding hétköznapokból, levetkőzni a fáradtságot, lustaságot és időt szánni a barátokra, utazásra, mókázásra.

majd kocsiba ültünk, és hazafelé is lenyomtunk egy kazettás Thievery koncertet, őzek, rókák, vaddisznók társaságában... csodás napunk volt és hálásak vagyunk a kapott élményekért. szeretetet adtunk, kaptunk, mosolyogtunk, nevettünk, jót tettünk, játszottunk és táncoltunk...

napi szám

túl az első igazán nyári estén, koncerttel, kiállítással, barátokkal körítve, csak is egy boldog péntek jöhet. boldog péntekhez meg laza hangulat, laza zene dukál. és hát mi más is lehetne, mint egy kézlengetős, fejbólogatós, hullámzó, ringó csípős bronx-i hip-hop...

Camp Lo Luchini aka (This Is It)

update: fűnyírás

jelentem összebarátkoztunk a berregőssel és pompázatos udvart és kiskertet varázsoltam a segítségével.

láttam én és gondoltam is, hogy nem lehet ez olyan nagyon ördöngős dolog, végül is csak tartani kell és lenyírja (fáj is a karom, mint a fene), csak az a damil, hogy hogyan kell újrabefűzni, ha elszakad és hát elszakad, mert az a dolga... végül is a befűzéssel is megküzdöttem, rájöttem, hogy nem mindegy milyen hosszú, mitől szakad el, és mit hova kell bepattintani... szóval fasza! már ezt is tudom!

a szomszéd srác röhögött is rajtam, hogy még nem látott senkit ennyire lelkesedni a fűnyírásról... de kedvesen segített a befűzésben és a lenyírt fű összetakarításában.

aztán ebben csak az a baj, hogy nem tudok leállni, és a végsőkig gyomlálnék és tökéletesíteném az itt-ott kilógó, kinövő nem odavaló fűcsomókat és gyomokat...

de ma reggel már minden kényszer, és még mit kéne megcsinálni érzéstől mentesen élveztem a hintaágyban, nyugodtan elfogyasztott kávét, közben csodálva a pompásan lenyírt, már-már összefüggő fűjjet...

valakinél esetleg nem esedékes a fűnyírás?

rendelkezem berregős fűnyíróval, jó hosszú lengőhosszabbítóval, védőszemüveggel és kellő lelkesedéssel...

napi morzsa: rúzsbogár

ma, miközben megengedtem magamnak a napon ülve egy pohár teát nyugodtan elfogyasztani, a kövön észrevettem gyermekkorom kedvenc, kicsi, apró bogarát, a rúzsbogarat. legalább is mi hívtuk annak, a szép piros színe miatt. nagyon gyorsan jön-megy, biztos fontos dolga lehet és ha az ujjunkkal kilapítjuk, akkor aprócska, elkenődött rúzsnyomot hagy a kövön...

nyílt levél a miómámhoz

szia.

azt hiszem régóta élhetünk együtt. legalább is, ha a tüneteket nézem, nem tegnap és nem is tegnap előtt költöztél belém. addig, amíg nem tudtam, hogy itt vagy, csak a stressznek és vagy hát nálam ez így megy elfogadásának köszönhetően nem akadtam ki, vagy megtanultam veled együtt élni. de most, hogy már tudom, hogy mindezt te okozod, így azt hiszem joggal háborodok fel és nem akarom elfogadni, hogy fáj, hogy rendszertelen, hogy egy hónapon belül akár kétszer, de akár háromszor is menstruálok, és nem keveset. ez talán nem gond, ha nem fogadom el és nem tűröm örömmel. korábban kedves barátnőm többször mondta, hogy ne szidjam a menzeszem, mert a nőségem része. ha a hónapban csak egyszer kéne megélni, akkor ok, menne is kellő átéléssel és a megtisztulás érzésével. de így nem megy, bármennyire is akarom. nőként nem akarok egész hónapban tamponnal, vagy betéttel élni, lenni, dolgozni, örülni... sajnos nem megy. mert a mennyiség sem olyan, hogy kiszámítható lenne, hogy tudom, mi, meddig tart, hogy fel tudok készülni, hogy mikor kell cseréni. vannak napok, amikor ha én magam tampon lennék se lenne elég. és a fájdalmakról nem is beszélve.

nőként naponta változó, hullámzó hangulatokat élünk át, amit nem csak a csajos gondolkodásunk irányít, hanem bizony a bajszos kis geci hormonok. ezek tesznek minket hol kibírhatatlan boszorkánnyá, sárkánnyá, hol kenyérre kenhető hercegnővé, megértő anyává, szuper feleséggé. és ha ezek a banyahormonok ilyen gyakran jelen vannak, felborulnak, akkor hogyan legyen az ember lánya türelmes, végtelenül kedves, és folyton tiptop, friss és üde?

szóval nem szeretlek. ezt ki kell mondjam. ha nem okoznál problémákat, kellemetlen, néha már elviselhetetlen tüneteket, akkor nem lenne semmi gond, felőlem akár maradhatnál is, de így fel kell, hogy bontsam az egyébként is egyoldalúan kötött tartós bérleti szerződésünket. még nem tudom mi módon válok meg tőled, de az elhatározásom megszületett. már akkor amikor szinte tudatlanul a nőgyógyászommal szemben nagyterpeszben feküdtem és közölte velem, hogy nyugodjak meg, a méhemet nem kell eltávolítani. kissé méltatlan és érzéketlen információ közlés volt, de ma már azon lepődünk meg jobban, ha valahol emberséges bánásmódot kapunk.

szóval amíg maradsz, addig kérlek légy velem kíméletes, és ne okozz meglepetéseket. felőlem maradhat a jóval rövidebb ciklus, de legalább azt ne borítsd fel. a fájdalommal is megküzdök. csak legyél ott, ahol vagy, élvezd a méhem védelmező, puha meleg hajlékát és ne álmodozz fejlődésről, növekedésről vagy netán egy társról, cimbiről. és kezdj el megbarátkozni az elmúlás gondolatával...

szevasz