magamról

és igen, az is én vagyok, aki ahelyett, hogy lefeküdne a picsába pihenni, mert holnap keresztülautózza az egész országot, még éjfél előtt szétbarmolja a mosogató alatti vízelvezető csőrengeteget, mert már nagyon régóta zavarja a szemét a lefolyóban lévő kis penész, mire elönti a víz az egész szekrényt.
a rend utáni vágy ugye.

kipakolva a sok szart, a vízben térdepelve, hüppögve a tömítőgyűrűk pontos helyét keresve, azon gondolkodtam, hogy miért kell nekem mindig mindent megpiszkálni és erősködni magamban, hogy deeedee megoldom, én ezt meg tudom oldani. a fene nagy makacsságom az... 

rend

azt gondolom, ahhoz, hogy a fejemben rend legyen, körülöttem is rendnek kell lennie. ezért tudatosan kezdtem rendet rakni az életterünkben. először a gardróbnak álltam neki és szigorúan kiselejteztem és átválogattam a ruháimat. bármennyire is kedvenc és egyszermajdmégtalánbelefogyok szempontokat is igyekeztem kizárni. asszem elég jól sikerült. majd a gyerekem ruháit is kiválogattam, és a zsákokból előkerültek az új méretű cuccok. a kinőtteket meg remélhetőleg hamarosan továbbadhatom.

már csupán ennyitől szabályosan fellélegeztem és megkönnyebbültem. és ami egyáltalán nem meglepő, a régi ruhák hagyta üres helyeket már el is kezdték betölteni újak, évszaknak megfelelőek, vagy épp régóta vágyott darabok. az áramoltatás ugye, ahhoz, hogy jöjjön, mennie is kell a dolgoknak.

ezzel még nem végeztem, a lakás többi része is hátra van, szépen lassan rend lesz. (nem kell valakinek egy hibátlanul működő monitor? kurvára útban van már egy éve.)

a fentiektől, vagy egyszerűen csak a magamra, magamba figyeléstől azt is észrevettem, hogy a gyerekemmel is türelmesebb lettem, sokkal több tartalmasabb időt töltünk együtt. attól, hogy nyugodtabb vagyok, ő is nyugodtabb. bár ez utóbbi a legnehezebb még mindig, hiszen nem könnyű a nap 24 órájában nyugodtnak lenni mindenhol, munkahelyen, barátokkal, családdal, magammal. Ibi barátnőm mondta, hogy igen, meg kell tanulni a felgyülemlett feszültséget felhasználni jó dolgokra. de mire eljutok az estéig, amikor van talán 2 óra magamra vagy abármire, hogy levezessem a feszkót, sokszor már nincs erőm, energiám. de amikor mégis sikerül, az valami nagyon remek érzés. és ez a jó dolog sem új, hanem olyan, amit már régen is csináltam, amiben régen is jó voltam, ha szabad ilyet mondanom. ez pedig a szépírás, kézzel, tollal, papírra. 

vannak külföldi blogok, amiket ha nem is naponta, de rendszeresen nézegetek, inspirációkat gyűjtök. egy ideje azt vettem észre, hogy a szép kézírás kezd népszerű lenni. hát ilyet én simán tudok, fogalmazódott meg bennem. előkerestem a kreatív dobozomból a tollszárakat és tollhegyeket, vettem tintát, miután az beszáradt és esténként írok, gyakorlok. a számomra fontos és inspiráló szavakat megformálom, beleadva a bennem lévő feszültségeket, érzéseket, amik ezáltal átalakulnak, finomodnak és áramolnak, hiszen nem csak magamnak, hanem másoknak is készül. hat rám is és másokra is.

és közben figyelem magam, figyelem az érzéseimet, hogy mit miért, hogyan teszek, hogyan alakul a rend bennem, hogyan fejlődök, hogyan kapcsolódok, hogyan nyitok, hogyan maradok nyitott, hogyan töltekezem, hogyan gyűjtöm be a télirevalót... most épp így.

szívvel lélekkel

az elmúlt napokban sokat gondolkodtam emberséges és nem emberséges hozzáálláson. onnan indult ez az egész, hogy fogorvost váltottam és olyat tapasztaltam, ami meglepett. nem is értem miért, pedig ez lenne a természetes. emberségesen álltak hozzám, figyelmesek, voltak. amit kérdeztek, őszintén kérdeztek és aztán a választ is végighallgatták, amiből aztán egy őszinte beszélgetés kerekedett. az meg már csak hab a tortán, hogy másnap reggel 8 előtt csörgött a telefonom és a doki érdeklődött, hogy minden rendben van-e, nem volt e fájdalom, vagy bármi más rendellenes dolog.

egy ilyen apró figyelmesség elég ahhoz, hogy a reggeli őrületben szerzett feszültség elsimuljon és mosolyogjon az ember lánya a volán mögött.

ez lenne a normális és nem a futószalag szerű kiszolgálás, kérdés nélküli ügyintézés, egymáson való átgázolás, érzéketlenül, szívtelenül.

anno, amikor a művészellátót vezettem, ezt próbáltam megteremteni a kis üzletben, hogy aki betér hozzám, érezze a törődést, a figyelmet, a nyugalmat, hogy itt jó helyen van, a megfelelő ember áll vele szemben, aki segíteni fog neki. bár szőke barátnőm, akivel a barátságunk is ott kezdődött, sokszor baszogatott érte, hogy Ivi, nemáá, ne legyél már minden hülyével kedves?! de én az voltam. meg is lett persze az eredménye, mert volt hogy megloptak, átvertek, de persze ez volt a kevesebb hozadéka, vagy inkább vesztesége a dolognak. 

azóta is hiszem és vallom, hogy csak úgy van értelme bármit is csinálni, ha szívvel csinálja az ember, és belerakja magát és a lelkét is. különben nem jó, nem hiteles, nem őszinte és nincs is értelme.

a mostani munkahelyemen is szinte mindig ez jön visszajelzésként, hogy nálunk az emberi hozzáállás az a több, a jobb, bármelyik más hasonló helyhez képest. és ez jó. ennek örülök. ezt próbálom én is átadni, amikor csoporttal vagyok.
aztán persze van az érem másik oldala, amikor megtapasztalja az ember az ellenkezőjét. amikor valami kegyetlenül odavág, fáj, de azért még egyet odaszúr. pedig ha emberségesen állt volna hozzá és átgondolta volna, mielőtt bármit is kimond vagy tesz, rájöhetett volna, hogy van más kíméletesebb megoldás is. de talán legközelebb másképp teszi.
szóval próbáljunk minden napot úgy megélni, hogy figyelünk egymásra szívvel, lélekkel és becsüljük meg azt, amink van...