helyszínelés

nem így képzeltem a családlátogatást, mint olyat... hogy noszogatnom kelljen a kedves, leendő nevelőnőket, hogy legalább az egy négyzetméteresnek vélt előszobából, a három embernek és egy leendő bölcsisnek kissé kicsi konyhán át a cipőt levéve legalább a nappaliétkezővendégdolgozógyerekszobába bemenjenek, hogy ne úgy kelljen beszélgetnünk, hogy a vállaink összeérnek és premier plánban látjuk egymás szarkalábait. aztán csak bementek, körülnéztek, kérdeztek, de inkább én kérdeztem többet. aztán szépen felmondtam élőben a kockás füzetben leírt jellemzést a gyerekemről és röviden az életünkről. azt hiszem kicsit feszengtek és nem kértek semmit, pedig készültem teával és sütivel. az okos, nagy fiam is nagyon vendégszerető volt, próbálta minden játékát, könyvét megmutatni a néniknek és kedvesen elfogadta az ajándékba hozott bölcsis jelét, ami a cseresznye. ránézett, azt mondta rá, alma, és hagyta, hogy a nyakába akasszam.

na, de ilyen a hazai pálya, és végül is ők nem is helyszínelők, oknyomozók, csak ez is része a rendszernek. holnap meg én leszek berosálva... remélem nem alszunk el... beérünk időben, és nem hagyunk itthon semmit.

a kis barna lapozós cseréje

van valami törvényszerű abban, ha az ember fényképes hivatalos okiratát hosszabbítja, leghosszabb esetben tíz évre, hogy a fénykép vállalhatatlan lesz. a kinézetet tekintve vagy betörő, vagy egy drogos elvonó előtt, vagy mint akit éppen kirángattak az ágyból egy fotó erejéig.

de a jó oldalát nézve, talán nem kell többet magyarázkodni, hogy ez is személyi igazolvány és az érvényessége ott hátul a fólia alatt van, kézzel írva, alig láthatóan...

nem manga, és nem is pornó

azt vettem észre, amikor olykor-olykor ránézek a blogom látogatottsági statisztikájára, hogy vannak szexuális irányú céllal idetévedt szegény olvasók, aki gondolom csalódottan távoznak is, mert nem azt találták, amit kerestek. itt aztán nem kapnak élvezetet, legalább is nem olllyan élvezetet. ennek oka egyrészről a néha leírt szexszel kapcsolatos szavak, persze ez a kevesebb és a legtöbb idetévedt kattintás pedig az írói álnevemből adódik, ami ugyebár a hentaii. aki kicsit is járatos a manga, anime világában, az máris a homlokához csap, hogy áááá igen, hiszen ez a műfaji megjelölése ezeknek a szexuális töltetű, sokszor pornográf rajzfilmeknek. na tessék!
eredetileg egy i-vel írják, de én pont azért, hogy ne legyen feltétlenül összetéveszthető, dupla i-vel írtam. na persze ez nem változtatott a dolgon egy cseppet sem.

a névválasztás onnan jött, hogy sok-sok évvel ezelőtt egy kedves ismerősöm ragasztotta rám ezt a nevet. volt neki egy japán barátja, akinek sokat mesélt rólam, hogy milyen huncutul tudok nézni és hogy mennyire bír. a huncut pedig japánul hentai, aztán persze más jelentése is van, a perverz... 

de most itt nyilvánosan leszögezem, hogy perverznek egyáltalán nem vagyok mondható, semmi közöm a manga pornóhoz, nem ilyen célzattal és szándékkal ragadt rám ez a név. huncutnak huncut vagyok, az igaz vagy voltam, nem tudom. ismerkedési, flörtölési tudásom asszem mínuszban van, próbálom újratanulni a dolgokat.

mindenesetre a név marad, megszoktam, hozzám nőtt. és ha jól emlékezem még soha senki nem reklamált.

szóval a mangát és pornót kereső idetévedőket ezúton is csókoltatom a fotelemből, és bocsi, de nem tudom nekik megadni azt, amire vágynak... ez csak egy huncut, véletlen egybeesés.

ajándék egymásnak

a rendezvényszervezés kemény és baromi fárasztó, ezt már a munkám során is megállapítottam párszor. de ez még hatványozottabban így van, ha az ember magának, a gyerekének szervez party-t. pedig itt most kimaradt az a sokszor igen nehéz tényező, hogy a megrendelő kívánsága, elképzelése.

de hát a saját igényeinkkel és elképzeléseinkkel még maximalistábbak vagyunk. nincs is ezzel semmi gond. szeretem, élvezem, elképzelni, megvalósítani, elfáradni. (elpakolni, rendet rakni, már nem annyira...)

egy dologgal nem számoltam csak, a sok-sok ajándékkal. minden ajándék telitalálat lett. köszönet érte az ajándékozóknak. hálásak vagyunk. 

viszont a karácsonyi ajándékozást eltörlöm idén, de tényleg. annyi új, szép, csodás, hasznos dolgot kaptunk, hogy ezek kitartanak legalább jövő karácsonyig, az tuti. de még lehet tovább is.

viszont támadt egy remek ötletem. mivel sokszor én is komoly gondban vagyok, kinek mit vegyek karácsonyra, és tudom, nem is az ajándék a fontos, hanem az együttlét, az egymásra szánt idő. a hétköznapok, mennek, rohanunk, nincs mindig idő a másikra, leülni, elmélyülten beszélgetni. mivel tavaly is olyan csodás volt a barátokkal karácsony előtt egy asztal körül ülni és beszélgetni, enni, inni, azt javaslom, hogy idén is tegyünk így, sokan, együtt, egy nagy asztal körül, finom ételekkel, remek borokkal, jó zenékkel, hangulatosan, egy általunk megválasztott helyen és időben, az ajándékokra szánt pénzből finanszírozva.

hm?! mit szóltok?!

2. szülinap

drága Bende!

ma két éve, hogy megszülettél. és már olyan nagy vagy. az ajtófélfán egyre magasabbra kerülnek a piros strigulák. édes vagy, amikor odaállsz és nézed, hátha megint nőttél egy picit. és nősz, egyre nagyobbra. egyre önállóbb vagy és bár küzdelmesen és mindkettőnk számára keservesen próbáljuk meg a határokat megszabni ebben a hisztis időszakodban, te többet akarsz, én meg kevesebbet akarok engedni... ilyen ez. azt hiszem mindig is így lesz. szóval nézd el nekem kérlek, amikor nagyon mérges vagyok, kiabálok, esetleg a fenekedre is rácsapok és bezavarlak a szobába. ezeket anya azért teszi, hogy ha nagy leszel is tudd, hogy hol a határ és hogy vannak dolgok, amiket nem szabad megtenni. a mostani "rosszaságaiddal" egyelőre anyának okozol szomorúságot, de később lehet a szerelmednek, barátodnak, főnöködnek fogod.

azon vagyok, hogy mindenre megtanítsalak és hogy boldogan tudd az életedet élni. szeretném, ha majd úgy gondolhatnál vissza a gyermekkorodra, hogy az maga volt a csodavilág, tele csupa jó és klassz dologgal.

persze ez a dolog visszafele is igaz, hiszen közben Te is tanítasz engem, nem is kevés dologra.

egész jól kiismerem magam már az autók és a különféle munkagépek között. a vonataidhoz már én is mindenhol látom a lehetséges síneket és már egy csomó dolgon, amin korábban kiakadtam, most már meg se rezzenek.

türelemből még vennem kell órákat, tudom. de, igyekszem nagyon. tegnap is majd egy órán át néztem veled az építkezésen a hatalmas darut és a jövő-menő betonkeverős autókat.
meg aztán a koránkelésben sem vagyok jó, ezen még dolgoznod kell. bár tudod, hogy annak örülnék a legjobban, ha megtanulnál kávét főzni.

azt tudnod kell, hogy a nők mindig mindent túlbonyolítanak és kombinálnak. ezt jobb, ha megjegyzed. és hát anya is csak egy nő. de még lesz időd megtapasztalni ezt számtalanszor.
mindenben nem foglak korlátozni és nem is tehetem, úgy is olyan leszel, amilyen vagy. én csak a háttér leszek hozzá mindig. vigyázni fogok Rád és támogatni foglak, mindig, mindenben. soha semmi és senki nem akadályozhat ebben. ezt tudnod kell.
örülök minden nap, ha rám mosolyogsz, ha azt mondod, anya, még ha egy nap 1000-szer is mondod és köszönöm, hogy szeretsz, mert tudom, hiszen mást nem jelenthet, amikor sírni látsz és mosolyogva törlöd le a könnyeimet és megöleled a nyakamat.

köszönöm, hogy vagy.

boldog születésnapot!

szeretlek

anya

nem szeretem nap

ilyenem is van, igen. ez a nap, pedig a vasárnap.

érdekes, most, hogy elgondolkodtam azon, hogy vajon mikortól is van bennem ez az érzés, meglepődtem. azóta, hogy zombihelyre költöztem. ez már tizenhosszú éve. én választottam, én döntöttem, tudom. de akkor lázadó tinédzserként úgy éreztem, minél távolabb kell kerülnöm a családomtól, megmutatni, hogy egyedül is tudok, lenni, létezni, dönteni, hibázni, jól csinálni, valamivé válni. aztán itt ragadtam. azóta is távol a családtól, a szülőktől és azt hiszem a jelenlegi márlehetneegycsaládom érzéstől is.

a hétköznapok mennek, zajlanak, emberek jönnek, mennek, de a vasárnap az vasárnap. az valahogy mindig más. nyomasztóan nagy a csend itthon is, az udvaron is, az utcákon is. magamban meg nagy a tétlenség, tétovaság, sehovasetartozás.

az elmúlt évekhez képest persze örülhetnék is egy kicsit, hogy a vasárnap az anyaszabadnap is. nem arról szól, hogy a nap minden percében, órájában egy kicsi, imádni való emberke óhajait, kívánságait, igényeit szolgálom (ami azért valljuk be, kedves anyakollégák, nem mindig olyan szuper jó dolog, néha elfáradunk). de sokszor még ennek sem tudok örülni, mert ilyenkor aztán tényleg csak én vagyok. és azt hiszem nem mindig akkor vágyom a magányra, amikor az éppen adódik. de nem várhatom el a barátaimtól sem, hogy a vasárnapot, ami tényleg a pihenésé, a családé, a regenerálódásé, hogy velem töltsék. szóval tanulom ezt az érzés, már jó ideje feldolgozni, elfogadni, figyelni, hogy mi zajlik bennem ilyenkor. van amikor felülkerekedek magamon, a nyomasztó érzésen és a házimunkába menekülök, ami aztán tényleg kikapcsol, vagy sétálok kirándulok egy jó nagyot négylábú cimborámmal (közben persze egy árva lélekkel sem találkozok, de hát ezért is zombihely). de olyan is van és azt hiszem ez a legrosszabb, de a magam részéről meg a legkiürítőbb, hogy egyszerűen befordulok és csak fekszem, alszom, a kettő között meg menekülésképp amáshova, olvasok, filmet nézek és hagyom az érzéseket, hogy jöjjenek és hassanak rám, könnyestől, mindenestől.

közben meg tudom, hogy egy vasárnapnak nem ilyennek kell lennie... de majd lesz jobb és más vasárnap. lennie kell.

napi szám

a mai számot a szembe szomszéd, nagy valószínűséggel milkós házaspárnak küldöm.

nem vádolnám magam kukkolással, de mivel a nap nagy részét a nappaliétkezővendégdolgozógyerekszobában töltjük, aminek az ablaka az utcára, ennélfogva az utca másik oldalán lévő házakra néz, így elég nehéz nem észrevenni dolgokat. 

a szemben lévő csodaszép ház az évek során sok szép felújítást kapott ajándékul. talán egy éve hirdették meg nem kevés, huszonpár millióért. korábban egy 5-6 fős család élt benne, így nagy valószínűséggel, ami persze kívülről is látszik, a két szint minimum 150-160 négyzetméter körül lehet. nem kevés, igazán élhető terület ez kérem. azt gondoltam, hogy majd egy család költözik ide újra, de nem így lett, hanem egy igen hideg, rideg, szerintem velem egykorú, harmincas házaspár. a ridegséget, hidegséget csak onnan gondolom, hogy nem igazán bratyizósak. persze nem kérem én, hogy szimpatizáljunk, de amennyire én látom őket, valószínűleg ők is látnak minket és mivel ez egy klassz kis utca, jó, értelmes emberekkel, (őket is annak vélem) legalább a köszönésig jussunk el, ha összefutunk a ház előtt. de nem. ők maradnak a faarcnál. én azért továbbra is köszönök, kedvesen, illendően.

amióta ideköltöztek nem telik el úgy hét, hogy valami szakember, naaagy autóval ne állna meg a házuk előtt és rövid időn belül ne történne valami újabb tuning, az egyébként sem lerobbant (sőőt) házon.

ma pölö tetőfedők jöttek, nagy létrával, hosszú mérőszalaggal, nem kis örömet és látványosságot okozva vele a gyerekemnek. szóval asszem lecserélik az egyébként makulátlan tetőt. ilyenkor kicsit szomorkodok, hogy basszer, a mi kis társasházunk meg nem nagyon jut egyről a kettőre... de majd talán lassan nálunk is alakulnak a dolgok, most, hogy állandósulni látszik a lakóközösség.

szóval a napi számot ridegéknek:

Lil Wayne_A Milli

a legkisebbik

pár éve, amikor a Bálinttal beköltöztünk a lakásunkba, egyik este átjött a szomszédasszony kétségbeesve, hogy tudnánk-e a három alvó gyermekükre vigyázni, mert nekik be kell menniük a sürgősségire. semmilyen külsérelmi nyomot nem láttam rajta, de mielőtt bármit is kérdezhettünk volna, nevetve és sajnálkozva felvázolta az esetet. miközben az ágyban az egyik oldaláról átfordult a másikra, a kis lábujja beakadt a lepedőbe. nem tudtuk nevessünk vagy sajnáljuk, de a legegyszerűbb a mindkettő együttérzés együttes használata volt.

kis idő múlva hazaértek. a diagnózis az volt, hogy az a fránya legkisebbik valóban eltört.

szar dolog, mert begipszelni nem lehet és a javaslat csak annyi volt, hogy amennyire csak lehet kímélje magát a lábak használatától. három gyerek és egy sokszor vidéken dolgozó férj mellett... hát ez szinte lehetetlen.

azóta is emlegetjük az esetet egy-egy közös beszélgetés mellett.

viszont álmomban sem gondoltam, hogy velem is megtörténhet. basszus.

persze az a fránya kis lábujj már csak ilyen. mindig beakad valamibe. mindig belerúgunk vele az asztal a szék vagy az ágy lábába. de még törés sosem fordult elő velem. viszont most lehet.

tegnap egy szokásos hisztiroham alatt amikor a saját akaratomat és igazamat próbáltam a  gyerekemnek megmagyarázni, bizony bizony az a legkisebbik éppen beleakadt a szék lábába. fájt, fájt, de gondoltam majd elmúlik. hát nem múlt, sőt, lila lett és nehézkes vele a támaszkodás és bárminemű mozgás.

a kérésem az lenne a szarságokat és testi-lelki kínokat osztogató abárkitől, bárhol is legyen, hogy szálljon le rólam és szívasson mást. erre a hónapra már elég. előre is köszi. maradok hű tisztelője.

negyvenkettő

pár hete minden nap egy küzdelem. a gyerekem egy újabb fejlődési szakaszba lépett, ami mindig nehéz és gyötrelmes, addig, amíg meg nem találom a megfelelő kulcsot a zárba.

az élet, a mindenség meg minden végső kérdése kutyafasza ahhoz képest, hogy hogyan vedd rá a gyereket, hogy levegye a pizsamát, kicseréld a pelust, felöltöztesd, elindulj vele valahova, elaltasd ebéd után, kezeld a folytonos hisztiket, sikításrohamokat és, hogy olyat tegyél neki, amit elfogad, megcsinál, partnered lesz benne és kimerészkedhess vele együtt a világba, de ha nem is a világban, legalább a városba, boltba, abárhova elintézni holmi világi dolgokat.

szégyen vagy nem, de be kell valljam, alig várom, hogy este legyen, hogy vége legyen a napnak, elaludjon. aztán persze megint gyorsan reggel lesz, és a helyzet eddig nem nagyon változott. küzdök, küzdünk, ki-ki a maga akaratáért.

fárasztó és rendkívül kimerítő, néha már azt érzem feladom és nem bírom tovább, valaki mentsen meg ez alól a teher alól, vagy mondja meg mit kell csinálni, hogy jobb legyen. aztán az elalvás előtti mantra, hogy holnap is legyen elég erőm, vagy a nemtommimiatt, de valahonnan mindig jön egy adag újabb erő, amivel le tudom gyűrni a következő napot is. de nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás és így kéne csinálni.

persze még akarok gyereket, egyet mindenképpen. nem is értem... jobb az a teher, amit mi magunk választunk, mint ami csak úgy adódik az életünkben? értük tesszük, vagy magunkért?

a fenébe is, lehet az élet, az univerzum, meg minden végső nagy kérdésére a válasz nem is negyvenkettő, hanem ők, akik egy kiadós, szoba falait is megrengető hiszti után a szemedbe néznek, rád mosolyognak és hozzád bújnak...?

miértek

nem gyakran, de időnkét újra és újra felmerülnek a gyötrő miértek magamban az állapotomra vonatkozóan. alapvetően úgy gondolom, elfogadtam a helyzetemet és jól érzem magam, biztos lábakon állok, nem süllyedtem depresszióba, a gyerekemnek érzelmi biztonságot nyújtok, vannak barátaim, akik figyelnek rám, akikre én is figyelhetek, vannak céljaim, vágyaim. de mindig történik valami, ami kizökkent, elgondolkodtat és előhoz belőlem ezt-azt. jelen esetben egy film, amit tegnap este láttam, végre, naaagy moziban, lábakat feltéve, teljesen belemerülve.

szóval, hogy miért van az, hogy lassan már három éve társtalanul élek?

hülyén nézek ki?

hülyén viselkedek?

szar alak lennék?

ez a karmám? tuudom, a karma az, ami éppen van, amiben éppen vagyok...

be lennék zárkózva?

túl akaratos vagyok?

azért van, mert gyerekem van?

azért van, mert nem vagyok hajlandó közösségi oldalakon virtuálisan élni a szabad óráim?

vagy mert nincsenek új emberek körülöttem?

mások által elfogadhatatlanok lennének az elveim?

elfelejtettem, hogyan kell csábítani vagy egyáltalán ismerkedni? elsorvadtak az erre való érzékelőim?

megöregedtem?

vagy lehet már minden valamirevaló pasi elkelt?

az a baj, hogy kutyám van?

vagy mert piros suzukim van?

de lehet azért, mert nincs magassarkú cipőm?

vagy mert nem szeretem a szivacsos melltartót?

vagy mert egészen tegnapig a banánfát banánfának hívtam, pedig az nem is fa, hanem fűféle?

...

szóval ilyen és efféle kérdésekre keresem a választ. van értelme?