2017. július 24.

cangás bajok

túl vagyok életem első felnőttkori biciklis balesetén. ja, nem, mert pár éve már fejre estem a hegyi bringámmal. de városban, akkor is ez volt az első.
nem tudom, mit történt, egyszer csak éreztem hogy dőlök és már a földön is voltam egy forgalmas kereszteződés kellős közepén. épp, hogy elkopott a térdemről a var egy korábbi eset kapcsán, most csináltam rá újat. a szakadt farmert nem kedvelem, de most már azom is van.
hát na, ez is én vagyok. 

2017. július 21.

erő

már el is felejtettem, hogy milyen érzés egy pasival veszekedni, de úgy igazán, határozottan, szenvedéllyel odavágni az orra alá a véleményemet.
nincs is rosszabb egy hisztis pasinál.

2017. július 18.

space_ivi

írtam már az életkor előrehaladtával, a tapasztalatok által megélt igényesség fejlődéséről magamra vonatkozóan. csak hogy néhányat említsek, már nem elég kávéban a csíbófemili, már nem okoz örömet a tengerészrum és a kannásbor.
újabb igényességi szintre kerültem jelentem társasjátékfronton is. szerintem egész jó játékokat sikerült az elmúlt években összegyűjtenem, vagy ha nem is került még a tulajdonomba, de játszottam és kipróbáltam. ezek között vannak egyszerűek, gyerekkel, családdal, barátokkal játszhatóak, amik pörgősek és hamar jó hangulatot teremtenek. aztán vannak, az időigényesebb, de még mindig egyszerű szabályokkal játszható játékok.
mindig is csodálattal néztem a haladóknak való, igazán összetett szabályokkal működő, nagyon megfontoltan játszható, több órát igénybe vevő stratégiai játékokat, de soha nem volt rá lehetőségem, hogy ki is próbáljam. az utóbbi időben sok játékról olvastam, sok fejlesztést nyomon követtem, vártam a megjelenést és olvasgattam a tapasztalatokat. majd végre ki is próbálhattam.
a space-el egyébként is rendkívüli viszonyban, mondhatni barátságban vagyunk, hiszen nagyon foglalkoztat és érdekel, hogy mi történik kicsiny galaxisunkban és a naagy felfoghatatlanul végtelen és még felfedezésre váró táguló univerzumunkban. és ha egy játékban az űr, jelen esetben a Mars áll a középpontban, akkor az már egy rendkívülien izgalmas alaphelyzetet szül, részemről pedig garantáltan létrejön az elköteleződés. a játék beszippantott és azóta is kellemesen, izgatottan fogva tart. alig várom, hogy újra azon dolgozhassak, hogyan lehet élhetővé tenni a nagy vörös bolygót, megteremtve rajta azokat a globális jellemzőket, ami az élethez szükséges.
mert az ember ilyen kíváncsi, nyughatatlan és rendkívül jól alkalmazkodó egyed. az univerzum meg olyan felfoghatatlanul nagy, és hiszem, hogy van a Földön kívül olyan bolygó, ahol megteremthető a planétánkhoz hasonló csodálatos élet.

2017. július 11.

napi szám

végtelennek tűnő hétvége után az induló hét aztán végképp végtelenek tűnik.
a hétvégébe mindig annyi öröm sűrűsödik, hogy nincs is kedvem kimászni belőle. főleg, ha olyan emberekkel töltöm, akikkel jó lenni, akiknek jó adni és akiktől jó kapni. a családom tagjai az egész országban szét vannak szóródva, külföldről nem is beszélve. de köszönhetően a gyökereknek, vagy dédnagyanyáink elvetett és továbbörökített hagyományainak, azaz, hogy mennyire fontos a gondoskodás, a törődés, az összetartozás, az egymásra figyelés, az együtt átélt élmények, a közösen elfogyasztott vacsorák, a lehörpintett pálinkák,  nem sűrűn, de összejön a család egy-egy nagyobb eseményre. annyit melózik és gürizik mindenki, de ezeken az alkalmakon, nem sajnál senki időt és pénzt az utazásra, hogy együtt legyünk, hogy sztorizzunk a korábbi találkozásokról, az asszonyok-lányok közösen szöszmögjenek a konyhában, miközben a férfiak-fiúk tüzet raknak és a gyerekek szaladgálnak körülöttünk. jók ezek az együttlétek. kellenek. engem egy kicsit mindig helyreráz, hogy több időt kellene szánnom a családomra, picivel több törődést adnom. tanulom ezt. a barátoknál működik, bár mindenkire így sem mindig jut idő, de igyekszem... igyekszem magamból a legtöbbet adni, igyekszem kérni, igyekszem jelen lenni, igyekszem támogatni, igyekszem, tényleg.
szentimentál napi számként álljon itt a dán-kanadai páros új száma, ami megint finoman elszállósra sikeredett és a korábbi számaikhoz hasonlóan, a végtelenbe is eltekerne ezt hallgatva az ember lánya bringán ülve...

Rhye_Please


2017. július 5.

felelősség

az elmúlt hetekben több embertől is szemrehányást kaptam, hogy nincs új bejegyzésem. ejnye!
nofene, gondoltam, micsoda felelősséget tolnak rám, miközben egyébként is van elég a vállamon.
persze folyamatosan itt motoszkál a tudat, a szándék, a sok-sok gondolat a fejecskémben, amiket meg kéne osztanom a nagyérdeművel, de nem sikerült...
a legutolsó gondolat, amin több napja agyalok, az rendesen befészkelte magát... imádott barátnőm, akiről blogot is vezetek, vagy inkább vezettem, időközben terhes lett, meg aztán már meg is szült. így röppen el 9 hónap. huss.
eléggé be volt parázva az egész gyerektémától, sokszor volt bizonytalan mindenben, akarta is meg nem is. ez mind normális. aztán ahogy láttam a kis törpével, és ahogy beszélt róla, az olyan szívfacsaróan szép és szeretni való, hogy este otthon bőgtem is. amennyire rettegett és amennyire megszenvedte a szülést, az utána jövő élmények mindenben kárpótolták.
azt mondta szerelmes a gyerekébe és olyan végtelen nyugalom van rajta, amit nem is gondolt. persze, azt gondolom, hogy ez az anyasággal együtt járó új csomag része.
próbáltam előkaparni ezeket az érzéseket a régi emlékeim közül, de nem tudom, hogy én is valóban így éltem-e meg. nem vagyok biztos benne. nyilván ez a helyzetemből adódott. már a szülés után tudtam, hogy csoda ez, meg minden, de egyedül fogok vele megbirkózni. ha a barátaim, szüleim, rokonaim nincsenek, tán bele is bolondulok.
nem véletlenül kell a gyerekcsináláshoz is két ember, azt gondolom a felnevelése is kettős feladat.  jó látni, hogy ez a kettősség, ez a kerekség náluk megvan. meg látom ezt más barátaimnál is, hogy könnyebben veszik a gyereknevelés akadályait.
és ennek a felismerése kicsit szíven talált, és belesajdult, hogy én ezt a teljességet nem tudtam és nem is fogom tudni megadni a gúznak. 
látom és megélem a hibákat, amiket elkövetek. küzdök a türelmetlenséggel, az elfogyó erővel, amit párban, szövetségben milyen jól is lehet kezelni és sok szarságtól megkímélni a gyereket.
azt gondolom ezek ellenére, hogy elég jó szövetség van köztem és a gyerekem között. sokszor beolvasunk egymásnak, és elég jól látja a szarságaimat ő is, és ha kell szemrehányást is tud tenni. 
aminek persze örülök, mert nem marad benne, kimondja, megbeszéljük, megpróbáljuk megoldani, orvosolni. karakán, határozott, akaratos, nagyszájú, menő kis kölyök, akivel nem könnyű, de gondolom velem sem neki.
és csak remélni tudom, hogy nem lesz rossz ember, attól, amilyen én vagyok.
na, ez az igazi felelősség.

2017. június 13.

napi gúz

a gyerekem nagy örömére kapott egy star wars-os elektromos fogkefefejet. így most már lelkesebben mos fogat.
este fogmosás közben rászóltam:
- kérlek, ne járkálj a fogkefével a szádban?
- anya! de te is mindig ezt csinálod! járkálsz és pakolsz miközben mosod a fogad.

2017. április 29.

hétvégénk

a kölyök büntiben van (a sztorihosszú, nem részletezem), nem nézhet tv-t és nincs a kedvence, túró rudi sem, valamint kívánságok sincsenek. az élet kemény. valamivel meg kell értetnem vele, ha olyat csinál, amit nem szabad.
a tv mentes napokat jól bírja, sőt nagyon jól. remekül eljátszik a játékaival. többek között a tv miatt felejti el, hogy azokkal is játszhatna. napok óta legózik, fasza dolgokat épít, és persze szerepjátékozik közben. vacsifőzés közben elcsíptem, hogy az egyik legóemberke épp büntiben van és nem nézhet mesét. 
szóval a bünti jó hatással van rá. tényleg úgy tűnik, hogy figyel rám és arra is, amit mondok.
ma beugrottunk a tejivóba, hogy vegyünk sajtot, köményeset, mindketten szeretjük. de aztán rövid idő múlva kifordultunk a boltból, mert az eladó csaj, iszonyat bunkó módon viselkedett az előttünk álló fickóval. baromira felhúzott.
mondtam is a kölyöknek, hogy olyan boltban nem vásárolunk, ahol nem tisztelik az embert.
majd ezután néhány percig bírtam csak elviselni a főtéren összeverődön sok embert, akik a táncos műsorokat nézték. nem bírom én az ilyet, a kölyöknek persze nagyon bejöttek a hastáncos kis csajok.
nem vagyok szuperanyu tudom, viszont annyi bolognai spagettit főztem, hogy az egész utca jól lakna belőle. kaptam is érte dicséretet. asszem negyedszer evett belőle a gyerek.
baromira jó lenne, ha hétvégente, nem csak a gyerekhez beszélhetnék... és az idő is tavaszira fordulhatna már végre... minden nem lehet fasza, tudom...

2017. április 10.

napi morzsa: égdarab

a minap, ahogy hazaértünk az oviból, leültünk a teraszon a padra és talán éppen szusszantunk is egyet, hogy dejóó itthon vagyunk, a gúz a következőt mondta:
- anya! szeretném elérni az eget és a felhőket, csak még nem tudom hogyan...
édes emlékeket hozott elő belőlem ez a mondat. mondtam is neki, hogy ez igazán remek ötlet és képzelje el, amikor annyi idős voltam, mint ő, pont ez volt a vágyam. és elmeséltem neki a történetet.
gyermekkoromban, szinte mindig az erőben, a Kiserdőben erdő mellett, réten, dombon, a Náciréten zajlott az élet. az akkor hatalmasnak tűnő terület ma már kicsi, de mégis minden fája, bokra, dombja előhoz valami emléket.
a szüleimmel szüntelen jártuk a környező erdőket, és mindig a szezon aktuális gyümölcsét gyűjtöttünk, vagy gombát szedtünk, de fagyűjtéskor igazán messzire túráztunk, ahol a fák szinte az égig értek.
hétvégente a szüleim barátaival együtt indultunk útnak, kisebb nagyobb csapatban, és mindig újabb helyeket fedeztünk fel. emlékszem egy útvonalra, ami egy nagy hegy mellett vezetett, de a hegyre sosem mentünk fel. valószínűleg többször szóvá tehettem, hogy én oda felmennék, de minden egyes alkalommal a következő sztorit hallgattam. az a hegy egy különleges hegy, akárki nem mehet fel oda. nekem még nőnöm kell. de ha egyszer felmegyek, akkor onnan elérem az eget.
és ezek a mondatok teljesen beleégtek a gondolatimba. emlékszem, hogy minden egyes alkalommal, amikor megint elindultunk valahova kirándulni, abban reménykedtem, hogy talán most újra, ahhoz a nagy hegyhez megyünk és talán most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy felmenjek. és ha felértem, akkor csak lábujjhegyre állok, vagy talán egy picit ugranom is kell és akkor elérem az eget. azt képzeltem, hogy az ég a tojás héjhoz hasonló és elég csak egy picit megkocogtatni és lepattanhat belőle egy darab, amit a zsebemben hazavihetek és odaadhatom anyának. gondolatban számtalanszor a kezemben tartottam az aprócska kék égdarabot és mosolyogtam.
hosszú évekig hittem, hogy ez meg fog történni. aztán, évekkel később, az idejére már pontosan nem emlékszem, de Ila elmesélte, vagy inkább bevallotta, hogy bizony ez nem igaz, arról a hegyről nem fogom soha elérni az eget és ez rettenetesen elszomorított és csalódott voltam.
viszont az is eszembe jutott, hogy bizony soha nem mentem fel arra a bizonyos hegyre. 
és amikor ezt elmeséltem a gúznak, persze a csalódást és az ég el nem érését nem, csak annyit mondott:
- anya! azt hiszem szükségem lesz egy nagyon nagy létrára.
elmosolyodtam és nagyon megörültem, hogy az ő kis fejében is alakul már a terv, hogyan is szerezze meg azt a pici égdarabot... és számomra is világossá vált, hogy miért érzem mindig egy hegy, vagy domb, vagy szikla mellett, hogy nekem oda fel kell mennem...

2017. április 6.

rémreggelek

szeretném ezt a a napot újrakezdeni, de néha minden reggelt... fortyogok, duzzogok, ingerült, dühös és elkeseredett vagyok.
időben kelek, semmi felesleges fiszfaszt nem csinálok reggelente, mégis mindig megörülök a nyilván általam teremtett időkorlátok közzé szorított, fojtogató tíz-tizenöt-húszperces indulás előtti, induláskori légkörtől. a tökölődő, bambuló, idegesítő, kényelmesen ásítozó, ruhát válogató, még melegedem, minnyáá anya... de ne kiabálj... már öltözöm... gyerekem ilyenkor megőrjít. megőrjít, hogy ez megy minden reggel. elkések minden nap, ingerült vagyok minden reggel, nem bírom megállni, hogy ne kiabáljak, duzzogok, legszívesebben minden nap összetörnék valamit, vagy inkább megszöknék, és csinálja valaki más helyettem, vagy mondja, vagy mutassa meg, hogyan kell ezt jól csinálni. utálom a helyzetet, utálom a reggeleket, utálom, hogy nem bírok türelmes és megértő és dédelgető és szívet melengetően kedves lenni... szaranya.... na ilyenkor szaranya vagyok, tudom...

2017. március 22.

nőségem

a napokban sokszor, sokféle felületen jött velem szembe a NŐ(i)séggel, a NŐ(i)ség felvállalásával vagy annak teljes megélésével kapcsolatos témák és irományok. bevallom, nem mintha persze annyira titkoltam volna, de nyilvánvalóan én is sokat agyalok ezen, a magam helyzetéből kiindulva, hogy vajon miért is kaptam ezt a feladatot, szerepet, egyedül gyerekvállalást, mi akadályoz meg abban, hogy legyen e mellettem férfi vagy sem, hogy melyik is a jó nekem. persze mélyen magamba nézve, boncolgatva, hogy mit hibáztam, hol hibáztam, min kellene változtatnom, vagy mit kellene feladnom, vagy netán túl nagyok az elvárásaim, és még sok-sok hasonló kérdés magamhoz címezve, meg néha a hozzám közelállókhoz is.
aztán a napokban arra jöttem rá, hogy ezek a sokszor feleslegesnek, vagy elcsépeltnek tűnő kérdések persze nagyon jók voltak ahhoz, hogy tisztában legyek magammal, hogy tisztán lássam magam, hogy beismerjem, hogy én sem vagyok mindenben fasza, azaz röviden tömören a magam önismereti útjához nagyon is kellettek. a nirvana meg még odébb van.
szóval magam nőségét felismerő, megélő életutamat tekintve volt itt minden, furábbnál-furább helyzetek, azt gondoltam jól csinálom, aztán persze kiderült, hogy mégsem, visszaélések, akaratom ellenére történő dolgok, amiket mostani fejemmel már felfogok, és tudom, hogy nem igazán kellett volna annak megtörténnie, és nem volt helyes sem, de persze akkor, ott nyilván nem igazán értettem, hogy mi is történik, talán csak annyit, hogy erről jobb hallgatni... aztán ezek miatt, vagy ezek hatására alakulhattak úgy a dogok, ahogy alakultak. nem igazán ment nekem ez a pasizós téma, jobban ment a haverkodás. mindig nehezen billentem át a haverságból más érzelmi hullámra. de aztán mindig lettek szerelmek, amiket nagyon jó volt megélni. sokat adott és csak remélni tudom, hogy én is sokat adhattam. de így utólag nézve amatőr voltam. irtóra nem ment, aminek mennie kellett volna. azóta is sokszor mondom, hogy ilyen dolgokat kellene tanítani, vagy legalább is támogatni a sarjadó ifjúságot, mert hogy erről soha senki nem beszél, nincsenek erről , tankönyvek, hogyan legyél nőies, hogyan legyél magabiztos, hogyan tudd érvényesíteni az akaratodat, a vágyadat, hogyan éld a párkapcsolatod mindennapjait, hogyan legyél a helyeden a világban. persze vannak szerencsések, akiknek ez korán sikerül, de szerintem a nagy többség csak tapogat, gyűjti a jó és rossz tapasztalatokat, aztán ezek által megtalálja a helyes utat a NŐsége megéléséhez, vagy nem, és tévúton jár. nekem azt hiszem ez a szülés után lett meg. a szülés és a terhesség megélése alatt és után ismertem fel sok dolgot magamban, magam körül, kerültem mondhatni abba az önazonos állapotba, amiben most is vagyok. vállalom magam, vállalom a tetteimet, vágyaimat, akaratomat.
bár, ha visszagondolok ez már régen elindult, talán akkor, amikor saját akaratomból döntöttem úgy, hogy hova és melyik iskolába megyek. és így volt ez a főiskolával is. annyira vágytam arra, hogy a magam ura legyek, hogy a magam úját járjam, minden könnyedségével és nehézségével együtt. és teszem ezt ma is. persze valahol hiányát érzem a kontrollnak, de lehet ez a külső kontrollnélküliség adta meg a lehetőséget arra, hogy tisztában legyek azzal, hogy mit is akarok, hogyan is akarom. hogy nem dőlök be, nem hajlok meg és kényszerítek magamra olyat, amit nem akarok. azt hiszem ez tényleg valami luxus lehet, hogy saját magam vagyok a kiindulópontja a saját cselekedeteimnek.
és ez lehet a kulcs, ez lehet a kiindulópontja a nőség teljes megélésének, prűdség és elhallgatás nélkül, teljes pompájában virágozva, kinyílva a másiknak.
nyilván fontosak a kompromisszumok, és tudom is, hogy képes vagyok rá, de csakis egy egészséges, mindkét fel számára megfelelő viszonyban (win-win), elnyomás és mindenféle rákényszerítés nélkül.
kedvelem a ráncaimat, a vékony ajkamat, a melleim méretével is csak-csak tisztában vagyok, elfogadtam a hurkáim jelenlétét, és magamat úgy, ahogy vagyok, tudom, hogy mi okoz örömet, mi boldogít, mi fáj és mi szomorít el, ha nem is tökéletesen, de ismerem a testem működését, törekszem arra, hogy mind jobban kiismerjem. talán így majd' negyven évesen éppen ideje volt. és állok elébe bármi jöjjön is. optimizmusom, lelkesedésem, erőm töretlen. bármire képes vagyok, tudom.

2017. március 20.

tavaaaasz

mától hivatalosan is tavasz van.
persze én tudatosan már legalább egy hete megkezdtem, de ma minden értelemben erősebb szívdobogással és lendülettel és lelkesedéssel ébredtem. egyrészről az ablakom előtti fán tanyázó és eszméletlenül csivitelő és csevegő madarak miatt, másrészről mert őrült tettvágy van bennem egy közelgő remek tavaszi mágikus hétvége miatt, ahol ki is állítok és a fejemben már összeállt az anyag, harmadrészt meg úgy elillant az elmúlt három hónap és a héten végre hazatér az őrült utazó, akit már rettenetesen nagyon várok. végre megrágcsálhatom, megszaglászhatom, hozzásimulhatok és kuncoghatok a beszámolóin.
ennyi elég is egy lendületes tavaszi héthez.

2017. február 28.

az időről

ami folyton változik, fut, rohan, vánszorog, de meg nem áll és egyelőre még kiiktatni sem tudtam. sokszor figyelem a gyerekemet, ahogy boldogan él a maga időtlenségében, de persze a hülye társadalmi elvárások, a rengeteg megfelelés, és elvárás miatt, amihez magam is kötve vagyok, leginkább én vagyok az, aki adagolja és akarva akaratlanul szép lassan kiöli belőle ezt a remek, mondhatni boldog képességét. persze kíváncsiságánál fogva, és hogy a világról egyre többet magába szippant, szépen lassan ő is felfedezi, hogy mi is az idő. figyeli a órát, észreveszi az évszakokat, használja a tegnap, holnapelőtt, majd tavasszal, időt kifejező szavakat, szépen lassan bekúszik az életébe az idő. miközben azt is észrevettem nála, hogy képes apró dolgokban felfedezni a csodát, a szépségeket. ezt tudom, hogy tőlem tanulta. én meg az anyukámtól. és erre most hétvégén jöttem rá. anya itt volt, és tök jól szerettük egymást. egy napig hagyta, hogy én szeressem és kényeztessem, aztán másnap és persze közben ő is szeretett minket. vele méláztunk el azon, hogy mennyire különbözőek tudnak lenni az emberek, és milyen fura, hogy nincs meg mindenkiben a szépre, az egészre való éhség, hogy be tudjuk fogadni a körülöttünk lévő világot a maga szépségével, múlandóságával, és körforgásával együtt. 
bár lehet néha jobb lenne csak az orrom hegyéig látni és nem tudni amindenről, amiről tudok és amit még tudni akarok, de közben meg mégis irtózatosan jó érzés tudatában lenni a nagy egésznek, aminek az apró mozgó, mozgató részei vagyunk.
gyerekként még talán ezek a dolgok nem tudatosulnak bennük, hanem tudattalanul élik meg ennek a nagy egésznek a varázsát, ráadásul úgy, hogy az idő nem kényszerként van jelen, hanem mint egy pihe-puha, körülölelő megfoghatatlan anyag, amihez alkalmazkodik az ember és a kialakított rendszerek által megtanulja érzékelni és használni. talán ez lehet az eszenciája a slow life-nak is, amit még gyerekként birtokolunk, aztán szépen lassan beilleszkedve a társadalmi normákba elveszítünk. folyton rohanunk, időhöz vagyunk kötve minden és minden által, keresztül, kasul, mint egy órási pókháló, amin fönnakadtunk, belegabalyodva a szálakba.
ezt kéne elsimítani és az elfeledett eszenciát visszahozni vagy a gyerekek segítségével újra megtanulni és alkalmazni a mindennapokban tudatosan, összhangban amindennel.
az elmúlt hónapokban az életünkre fókuszáltam, miközben persze a mindennapokat rohanva is éltük meg, igyekeztem lelassult figyelemmel szemlélni és nem csak tárgyként kezelni a minket körülvevő dolgokat. észrevettem, amit eddig még soha, hogy a banánpálmám egy-egy új levelet egy hónap alatt pöndörít ki. vagy amíg a reggeli kávém lefő, épp el tudok olvasni egy vagy két oldalt az aktuális könyvből, de az elmúlt napokban észrevettem, hogy közben a nap is feljön és csalogató fényeket varázsol a konyhába.
vagy a kutyasétáltatás alatt mennyi betűvel és számmal találkozik a gúz, amit aztán meg is kérdez és minden egyes választ elismétel, rögzítve a kis fejében a betűk és a számok izgalmas rendszerét. persze mindezt a bicaján egyensúlyozva, hogy idegbajt kapjak, hogy minek megy neki, vagy mit tör össze.
rájöttem, hogy kutyakajáért is akkor kell menni a Józsihoz, amikor nem rohanok, mert hogy nagy valószínűséggel ő is tudatában van ennek az eszenciának, és letlégyen bármilyen hosszú sor, ő nem siet, minden vevőre pont annyi időt szán, amennyit a vevő szeretne.
vagy hogy milyen jó érzés nyugodtan elkészíteni a vacsorát, odafigyelve minden egyes összetevőre, amiből aztán egy alkotás lesz, ajándék számunkra, akik elfogyasztjuk.
ezekkel  és még sok-sok hasonló felismerésekkel szeretném az életünket kitölteni. ez kellene, hogy fontos legyen, és ne a határozott vagy határozatlan munkaszerződés, a betartott időkeretek és az őrültebbnél őrültebb kacifántosan, már senki által nem értelmezhető szabályok.
erre vágyom... 

2017. február 25.

napi gúz

jócskán túl vagyunk már az első tejfog kihullásán és persze már az első felnőtt foga is szépen kibújt.
egyelőre nincs változás a témában, minden más foga stabilan a helyén van. de persze a gúzt baromira foglalkoztatja, és időnként előveszi és kérdéseket tesz fel.
- anya! minden fogam ki fog esni?
- igen, persze minden tejfogad ki fog esni.
- anya, de én nem akarom, hogy kiessenek!!!
- miért? 
- mert nem akarom, hogy csak egy fogam legyen...

2017. február 22.

piaci rés

sokat kattogok mostanság azon, hogy találjak egy piaci rést, amit képes lennék a birtokomban lévő tudással és képességeimmel betömni. iszonyatosan hajt a vágy, hogy a magam ura legyek és ne másnak termeljem a lét. 
a hétvégén farsang volt. kedves fiú barátaimnak persze saját, önös vágyaim kielégítése képpen, felajánlottam, hogy elkészítem a kiegészítőit (nem utolsó sorban azért is, hogy az új varrógépemet megbürrögtessem).
mint utólag kiderült, sikerült egy piaci rést találnom, és ha szombat délután nem egy, hanem sok pár sarkantyút varrok, hatalmas (azért nem oly óriási, de két-három, sőt akár tíz vásárlóm biztosan akadt volna) bizniszre tehettem volna szert a farsang helyszínén.
szóval, ha valaki western farsangra készül és pont egy pár cipőre, bakancsra felhelyezhető gumis sarkantyúra vágyik, "sarkantyús piaci rés" jeligére várom a megkereséseit.

2017. február 10.

mindenpénteki hangulat

péntek, a hét csillogó gyöngyszeme, amit már hétfőn baromira vár az ember lánya.
minden nap mágikus erővel bíró elérendő célként lebeg a tudatomban, és péntek hajnalban pedig már kellemes remegésként fut végig a testemen, hogy igeeen, itt van, péntek van. azt a néhány munkával töltött órát, már étlen, szomjan, kúszva, mászva is kibírja az ember, mert minnyá nem kell senkinek, semminek megfelelnem, addig alszom, ameddig akarok, azt veszek fel, amit akarok. akár melltartó nélkül, lógós, szakadt farmerban is tölthetem az egész napot. igazán felemelő érzés, na.
amióta hétfőtől péntekig tartó rendszerben dolgozom, valóban mágikus erővel bír ez a nap. már-már kialakultnak mondható új szokásaim lettek ezen a napon. erre a napra már ebédet sem rendelek, és a déli kávét sem a munkahelyemen iszom meg. munka után eltekerek, vagy így télvíz idején elsétálok a semiramisba, ami egy kisebb konyhányi mütyür kávézó, egészen bensőséges hangulattal. egyrészről ott a legfinomabb a városban a kávé, másrészről pont a konyhányi nagysága miatt szeretem. a lakásokban is azt hiszem a konyha az a hely, ahol a legtöbbet és a legtöbben tudnak összegyűlni beszélgetni, együtt főzni, együtt enni, együtt inni.
eleinte mindig akadtak kávézótársaim, de nem mindig sikerült leszervezni, így sokszor egyedül kávéztam. ami nem is rossz, sőt. egyedül persze sosem voltam, mert azt hiszem mások is úgy vannak azzal a hellyel, ahogy én, hogy jót ott lenni. elkerülhetetlen, hogy ne szólj a másikhoz. nem az az elvonulós hely. vannak a megszokott arcok, és mindig van számomra új, akit eddig még nem láttam. 
a hely minden évszakban más. a tél amolyan bekuckózós, mécsesekben gyertyalángremegős, az ősz színes, és még nagyon a nyárra emlékeztető, kint is, bent is levős. a nyár pedig maga volt a csoda. főleg az a nyári délután, amikor zenészek varázsoltak remek swinges hangulatot a nyári naptól meleg teraszon. ott akkor érdemes lett volna végteleníteni azt a pillanatot. kávé, terasz, zene, nyár, könnyű ruha, szandál, napszemüveg...
a tavaszt még nem tudom milyen lesz, de már nagyon várom. minden újabb péntekkel közelebb kerülök hozzá.
a mindenpénteki egy óra kávézás csak az enyém, és a lehető legjobb átjáró a hétvégébe...

2017. február 1.

helló február

micsoda lendület volt bennem tegnap este, arra gondolva, hogy ma már február lesz. cö!
hajnalban az első ébresztő a távol-keleti üzenet volt, de azt gyorsan konstatáltam és nem szükséges a válasz, mert úgy is tudja, hogy javában alszom, már nyomtam is tovább a szunyát. a következő az ébresztő előtti automatikus ébredés volt és akkor már tudtam, hogy avalami nem oké, de irtóra nem volt kedvem a meleg takaró alól még a lábujjamat sem kidugni. aztán persze muszáj volt... és a fürdőbe érve persze ki is derült, az avalami. a kazán állt le. nyomás nuku, fűtés nuku. remek. kávé előtt még bütykölhetek is.
reméltem, hogy valóban csak a nyomás volt kicsi és azért állt le a fűtés. ez elvileg egy egyszerű folyamat, hogy elhárítsuk a hibát. a kazán alján van egy tekerős bizbasz, amivel visszaállítható a kívánt nyomás. igen ám, de az a valaki, aki ezt kitalálta, olyan helyre tette, ahova még az én pici ujjacskáim is alig férnek be és a megszokott tekerési irányt is fejjel lefele kell megoldani, ami leginkább bal kézzel esne jól, de sokszor a jobb is ügyetlen, hát még a bal. szóval ott trükköztem, próbáltam törölközővel tekerni azt a szaros nem kézre eső tekerős bizbaszt, majd zoknit húztam a kezemre, miután már nem éreztem se a bal se a jobb kezem mutató és hüvelyk ujját... aztán valahogy sikerült. igen ám, de vissza is kell tekerni, ha elérte a kívánt nyomást, ami szintén nem sikerült. túltoltam. persze, hogy túltoltam. orrán száján dőlt a lé. fasza. ruhák, mosógép, fal, mindenfaszombibasz, ami a kazán alatt van, meg persze rám is. a ház még persze csendes, kávét sem főzött senki és próbálok nagyon nyugodt maradni. tudom, hogy mindezt a kombinált fogómmal meg tudnám oldani, de sajnos egy ideje nem találom, elnyelte az a bizonyos fekete lyuk. majd, amikor nem lesz rá szükség előkerül.
de nyugodt maradok, még azok után is, hogy az ecetet is sikerül magamra és mindenre önteni, miután próbálom menti a menthetőt, hogy ne ázzon minden el. és akkor felkapom a már ezer éve kidobásra váró életlen, óriás papírvágó sakota márkájú ollót és tudom, hogy szétcseszem vele a tekerőn lévő tekerést állítólag megkönnyítő rovátkákat, de végre sikerült visszatekernem a nyomásszabályozót.
persze még nincs vége, de közben legalább a kávét fölteszem főni. a nyomás még mindig túl nagy, ki kell engedni a vizet, amit most már én szabályozok. persze az a tekerő tekeredik mint a kígyó, vagy rétes... és várok, hogy a kijelzőn a kis csíkok 1,5 bar-nál valahogy megálljanak. mert persze nem csíkocskánként nőnek vagy csökkennek, dehogy. vársz, vársz és egyszer csak eltűnik 4 vagy akár 5 csík is... ha szerencséd van, márpedig miért ne lenne szerencsém, megáll pont ott, ahol kell. megállt. a víz még mindig folyt az arcom, de már újra a megszokott hangon duruzsolt a kazánom. a kávé illata is elért hozzám, de az óra már 06:30-at mutatott. elbütyköltem a megszokott negyedórás, vagy tíz perces nyugodt takaróba bújós, kanapén kávézós nyugodt percek... de nyugodt maradtam és akkor is örülök, hogy már február van. és remélem, ha hazaérek sem lesz semmi váratlan meglepetés és szépen duruzsol majd a kazánom. ámen.

2017. január 31.

napi gúz

hóesés után hazasétálva, kutya a jobbomon, gúz a balomon, elméláztam, hogy dejó, a hónap utolsó napja van. holnap már február, még közelebb kerültünk a tavaszhoz és a többi és a többi... majd ezt kitörő örömmel, gondoltam megosztom a kölyökkel is.
- Bende! ma van a hónap utolsó napja! holnap már február!!
erre ő, a maga, nemét meg nem hazudtoló laza, már-már szinte leszarom érzéssel, csak ennyit válaszolt:
- éés, akkor mi van? 
és már trappolt is tovább a szűz hóban. majd azért még visszakiabált:
- akkor holnap farkasnak öltözünk!

2017. január 23.

napi szám

a művészet gyakorlása, tudása, arra való érzék birtoklása valami óriási kincs. ezt mindig is tudtam, és csodálattal tudok tekinteni bármilyen művészeti ágban alkotó egyénre, aki tényleg valami olyat hoz létre, amivel hatással tud lenni akár csak egy emberre is. bár ez utóbbi a ritkább, egy jó alkotás több ember gyűjt maga köré, és ér el vele olyan hatást, ami valamit elindít, vagy csak egyszerűen felborzolja a kedélyeket, libabőrössé tesz. tudom, hogy megvan bennem az az adottság, ami révén képes vagyok befogadni egy jó alkotást és rá tudok feküdni arra az áramlásra, amit az közvetít.
az idén megfogadtam, hogy keresni fogom ezekne az embereknek, művészeknek a közelségét, akik valamilyen módon felborzolnak. legyen szó zenéről, festményről, filmről, prütty-müttyről, bármiről, amibe az ember beleteszi a szívét-lelkét. szomjazom az alkotások adta szubjektív élvezetekre, ami kiszakít, felemel, elvarázsol, megmutat...
a zene nyelve is olyan, ami képes arra, hogy a télbe tavaszt varázsoljon... és ha már ennyire szomjazom a tavaszt, annak minden zöldjével, lendületével, életörömével, akkor csakis egy lendületes szám lehet a napi szám. ráadásul a bécsi, őrült alkotópáros, Ogris Debris tavaly megjelent Constant Spring című albumáról. miért is ne lehetne állandóan tavasz... 

Ogris Debris_Lazer Gun

2017. január 16.

dermedt januári kapaszkodók

nálam a január mindig nagyon nehezen és búskomoran indul. új év, meg aztán még az előzőt meg sem emésztettem, fel sem dolgoztam, ki sem pihentem, el sem döntöttem még, hogy hogyan tovább és merre. szóval ha csak ezeket nézzük, bőven elég, ahhoz, hogy az ember lánya heteket töltsön begubózva, megszürkülve. de aztán persze, csak kattognak és zakatolnak belül a kis fogaskerekek, hogy talán még sincs minden veszve, eljön majd a tavasz, hazatérnek az utazók is, megtalálom a napokban az értelmet. meg aztán, amióta anya is vagyok, az erőtlenségben töltött hétköznapok megszokott rendszerében, az ölelést kérő szempárok, százszor elhangzó anyaa?!! hívószavak kizökkentik az embert és ha másért nem, hát érte megtesszük azt, amit magunkért egyből nem tennénk meg, ha egyedül lennék, csakis hosszabb reakcióidővel. 
szóval napról napra apró kapaszkodókat találtam ebben a végtelennek tűnő télben, szürkeségben, sötétben kelünk, és sötétben érünk haza, folyton ismétlődő spiráljában. (nem is értem azon vágyamat, hogy szívesen élnék valamelyik északi skandináv országban...)
azt hiszem azzal kezdődött, hogy egyik nap hazafelé menet feltűnt, hogy még világos van és csak azután kezdett el sötétedni, hogy hazaértünk a pékségből. 
majd pár napra rá, megkeresett egy ismeretlen, hogy kalligrafáljak neki egy feliratot.
újra szükségét érzem annak, hogy végre átrendezzem a nappaliétkezővendégszobahálószoba többfunkciós fő életterünket. az egyszemélyes dolgokat bővítenem kell. több zöldet akarok. fűben, fában orvosság gyanánt nem elégszem meg, hogy az ablakon bejön a tér, és látom a szomszédokat és a Holdat is, és a kert is karnyújtásnyira van, a lakásban még több növényt akarok. a tavasz után vágyva veszem a hagymás növényeket, szaporítom a futókat és a pozsgás biz-baszokat. ezek után az sem meglepő, hogy enni is csak a zöldeket, roppanós zöldségeket kívánom... minden porcikám az életet akarja, azt hiszem ez van ebben mélyen.
és színekre is vágyom, életteli színekre... tegnap este a színes ceruzáimat vettem le a polcról, minden egyes darabot végigsimítottam és kifaragtam. finom textúrájú papírt is készítettem már elő... nem halogatok, teszek. minden nap teszek valami apró lépést olyan dolgokért, amikre régóta vágyom...
ma biztosan tudom, hogy rajzolni fogok, színeset... 
a szelektálás ideje is eljött, kidobok minden olyan dolgot, amire nincs szükségem, ezer éve áll és nem tölt be semmilyen funkciót. könyörtelen vagyok.
vágyom még a táncra és a zenére. a zene egyébként is a mindennapjaink része, de most továbbképeztettem magam, a zenei gyűjteményem jól átlátható és kezelhetősége érdekében. nem mondom, hogy mindent tudok már, de alakul és szépen lassan minden a megfelelő helyre kerül.
a tánc, az meg olyan energiákat képes felszabadítani, amire nagyon szükségem van, testileg és lelkileg egyaránt.
és a szeretet, meg az ölelés. lételemem. nem kell, hogy beterítsen és áthatolhatatlan lila ködöt képezzen körém, megelégszem egy gyufás skatulyányival is, de kell, hogy tudjam, hogy szeretnek, és fontos vagyok, és számítok, és adhatok, és ölelnek és ölelhetek barátilag és szeretőileg is. ha kell támasz vagyok, ha kell energiát adok, ha kell csak hallgatok, ha kell hárítok, ha kell békítek, ha kell tanácsot adok,  de mindent emberi módon és őszintén, minden szigorú elvárás nélkül. a gúz, minden nap megölel és kinyilvánítja a szeretetét, pont akkor, amikor a leginkább szükségem van rá, és szarik az időre és a rohanásra, mert ő még az időtlenségben lubickol. ösztönösen, zsigerből cselekszik. és ez arra sarkall, hogy spontánabb és elvetemültebb legyek én magam is...
hát így tipegek én bele ebbe az új évbe, funkcionálisan, szeretettel telve, életteli és életigenlő zöldekre és színekre vágyva, belesimulva a zenei hullámokba, megmártózva az alkotás örömeiben és nem megfeledkezve a spontán őrültségekről. ámen.

2017. január 9.

RH szagú reggel margójára

ma reggel munkába menet, az első bringa mentes sétámat rántott hús szag kísérte, mint egy láthatatlan cérnaszál, ami akár kapaszkodó is lehetett volna, hogy el ne csússzak a havas, jeges járdán, vitt, húzott, ráncigált a horizonton még csak kandikáló napfelkelte felé. de nem volt kapaszkodó, mert az rh-hoz (rh=rántott hús) való viszonyom nem felhőtlen. mondhatni egyoldalú. úgy tűnik ő mindent megpróbál, hogy beférkőzzön a mindennapjaimba, de én ellenállok és ha mindenben nem is sikerül következetesnek lennem, ebben valahogy megint csak makacsul kitartok, és a kijelentésemhez hű maradok. nem leszel része a mindennapjainknak nem hagyom, hogy beedd magad a függönybe, bekússz a szoba legeldugottabb sarkába, és még napokkal később is előbújj a szekrény mögül vagy az ágy alól... hess, hess, másnak a kontya alá és a kabátja minden apró szövetdarabjába...

2017. január 8.

tél

és persze, hogy az is én vagyok, aki télvíz idején, a legnagyobb fagyban is cangával megy dolgozni. amikor a hidegtől ordítasz bele a sáladba, a kabátod nyakába, de tekersz, mert persze kurva makacs vagy. minden kibaszott percet sajnálsz a munkával kapcsolatos dolgokra pazarolni, ami a nyolc órán kívül van. és kapaszkodsz a másodpercekbe, amiket otthon, a saját biztonságos váradban tölthetsz.
és dührohamként éled meg, hogy leeseik a kosarad egyik tartó csavarja, és patakzó könnyek között téped le tehetetlenségedben és mérgedben a kosarat. majd másnap a csomagtartó táska adja meg magát, de kurva makacs vagy és tűzőgéppel mented, ami menthető, mert minden kibaszott perc számít. és pénteken amikor végre hétvége, és a viharos erejű széllel is megküzdesz, de persze legyőz és feldönti a bringád és a lámpák is végképp eltörnek, akkor feladod. egyelőre a folyosón hagyod, tudod, hogy még pár nap kell neked, reggelente még nézegeted, simogatod, aztán elzárod a pincébe, hogy tavasszal újult erővel, feltuningolt külsővel, új csomagtartó táskával, új kosárral, új lámpákkal és nyolcas nélküli kerékkel értékes másodperceket és perceket szerezz és suhanás közben élvezd a tavaszi meleg szellőt az arcodon...

2017. január 4.

napi gúz

a minap a gúz az esti fürdetés alatt mesélte, hogy az oviban megkérdezték tőlük, hogy ha lehetne egy kívánságuk mi lenne az.
- anya, én azt kívántam, hogy szeretetben éljünk a természetben. és mindenki megtapsolt és azt mondták, hogy ez szép.
a hippilét észrevétlen bekúszott a bőre alá...