2016. augusztus 25.

napi szám

az utóbbi hónapokban nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok. tudniillik, idén lesz, vagy van, hogy 20 éve Zombihelyen élek. akarva, akaratlanul belebotlok olyan emlékekbe, helyekbe, emberekbe, akik felidézik bennem a kezdeteket. nincs ezzel baj. 20 év alatt iszonyat mennyiségű dolog történik az ember lányával.
és ha már nosztalgia és a kezdetek, akkor csak mutatok zenét a régi időkből. emlékszem volt a Thökölyn egy használt cd bolt, ahova rendre betértem és mindig találtam valami igazán izgalmas albumot. így volt ez a Pizzicato Five-al is. első hallásra szerelem volt. egyből bekerült az ivizene kategóriába. ha az albiban táncolni támadt kedvünk, tuti meghallgattuk. de ha csak szimplán ez az album maradt a cd-lejátszóba, nehéz is volt megállni mozgás nélkül, hiszen annyira zseniálisan hangszerelt, fülbemászó zene ez, hogy még a gyerekem is ritmusra bólogatott rá vacsora közben. igazi izzig-vérig popzene a 90-es évekből.
és akkor egy a sok jó számuk közül...

Pizzicato Five_Twiggy Twiggy



2016. augusztus 19.

búcsúzom

ma volt az utolsó napom a munkahelyemen.
vártam is és nem is ezt a napot.
ez az utolsó hét már nagyon szívfacsaró volt és szomorkás. igaz már hetek óta motoszkált bennem ez az érzés, de az iszonyat sok tennivaló, napi rutin, a szokásos váratlan helyzetek megoldása, a jövés menés kicsit feledtette, halogatta a dolgokat, amitől elengedhető, kiléphet az ember lánya belőle. de nem könnyű. 
azzal hogy összepakoltam, kiürítettem a fiókjaimat, rendeztem a munkáimat, anyagaimat a gépen, elbúcsúztam az utolsó táborosoktól, elköszöntem a napközisektől,  a jégkrémes fiútól, persze még utolsó nap is segítettem neki, leadtam a kulcsomat, az iszonyat sok bosszúságot okozó kapunyitóval együtt... ez csak egy-két lépés. a teljes elengedés még tudom, hogy hosszú út. és majd az idő megoldja...
nem tudtam és nem is akartam könnyek nélkül eljönni. nem megy ez nekem. túl sok szeretet és törődés köt engem oda. olyan ez kicsit, mint egy szakítás. nekem legalább is. 
barátok maradunk ebben biztos vagyok.
sok évet töltöttem ott, többet, mint eddig bárhol. jelentős szakasza az életemnek ott zajlott. sok dolgot megéltem, megtapasztaltam, felismertem, elfogadtam, elengedtem, megtanultam, ami nagyon nagyon hozzájárult ahhoz, aki most vagyok. és ezért is fontos. része volt az életemnek, nem kicsit. a ligetes élet az egy életforma, ezt mindig is mondtuk. van akit beszippantott, és van olyan akit nem. és ezektől a beszippantott életektől, és az emberektől kapott törődéstől, szívvel, lélekkel végzett munkától és belerakott energiáktól olyan, amilyennek szeretik a vendégek.
jó volt látni és érezni utolsó nap a nevelőkkel egy asztalnál ülve, hogy akiket újonnan választottunk be a tábori nevelői csapatba, hogy megérezték ezt a jót és kis gyökereik hozzákapcsolódtak a Ligethez. remélem, hogy ugyanolyan gondoskodással és odafigyeléssel törődnek majd vele, hogy virágozzon a hely és ne fogyjon el belőle az az emberi többlet, amit azt hiszem szeretnek hívnak.
örülök, hogy barátsággal, szépen váltunk el és tudom, hogy bárikor visszamehetek és remélem rám is szeretettel gondolnak a kollégák. mert én rájuk igen. lett légyen bármilyen konfliktus, vagy soha el nem múló feszültség, mégis csak egy csapat voltuk, vagy egy kis család.
szóval most búcsúzom a Ligettől és Tőletek!
új dolgok kezdődnek...