nálam a január mindig nagyon nehezen és búskomoran indul. új év, meg aztán még az előzőt meg sem emésztettem, fel sem dolgoztam, ki sem pihentem, el sem döntöttem még, hogy hogyan tovább és merre. szóval ha csak ezeket nézzük, bőven elég, ahhoz, hogy az ember lánya heteket töltsön begubózva, megszürkülve. de aztán persze, csak kattognak és zakatolnak belül a kis fogaskerekek, hogy talán még sincs minden veszve, eljön majd a tavasz, hazatérnek az utazók is, megtalálom a napokban az értelmet. meg aztán, amióta anya is vagyok, az erőtlenségben töltött hétköznapok megszokott rendszerében, az ölelést kérő szempárok, százszor elhangzó anyaa?!! hívószavak kizökkentik az embert és ha másért nem, hát érte megtesszük azt, amit magunkért egyből nem tennénk meg, ha egyedül lennék, csakis hosszabb reakcióidővel.
szóval napról napra apró kapaszkodókat találtam ebben a végtelennek tűnő télben, szürkeségben, sötétben kelünk, és sötétben érünk haza, folyton ismétlődő spiráljában. (nem is értem azon vágyamat, hogy szívesen élnék valamelyik északi skandináv országban...)
azt hiszem azzal kezdődött, hogy egyik nap hazafelé menet feltűnt, hogy még világos van és csak azután kezdett el sötétedni, hogy hazaértünk a pékségből.
majd pár napra rá, megkeresett egy ismeretlen, hogy kalligrafáljak neki egy feliratot.
újra szükségét érzem annak, hogy végre átrendezzem a nappaliétkezővendégszobahálószoba többfunkciós fő életterünket. az egyszemélyes dolgokat bővítenem kell. több zöldet akarok. fűben, fában orvosság gyanánt nem elégszem meg, hogy az ablakon bejön a tér, és látom a szomszédokat és a Holdat is, és a kert is karnyújtásnyira van, a lakásban még több növényt akarok. a tavasz után vágyva veszem a hagymás növényeket, szaporítom a futókat és a pozsgás biz-baszokat. ezek után az sem meglepő, hogy enni is csak a zöldeket, roppanós zöldségeket kívánom... minden porcikám az életet akarja, azt hiszem ez van ebben mélyen.
és színekre is vágyom, életteli színekre... tegnap este a színes ceruzáimat vettem le a polcról, minden egyes darabot végigsimítottam és kifaragtam. finom textúrájú papírt is készítettem már elő... nem halogatok, teszek. minden nap teszek valami apró lépést olyan dolgokért, amikre régóta vágyom...
ma biztosan tudom, hogy rajzolni fogok, színeset...
a szelektálás ideje is eljött, kidobok minden olyan dolgot, amire nincs szükségem, ezer éve áll és nem tölt be semmilyen funkciót. könyörtelen vagyok.
vágyom még a táncra és a zenére. a zene egyébként is a mindennapjaink része, de most továbbképeztettem magam, a zenei gyűjteményem jól átlátható és kezelhetősége érdekében. nem mondom, hogy mindent tudok már, de alakul és szépen lassan minden a megfelelő helyre kerül.
a tánc, az meg olyan energiákat képes felszabadítani, amire nagyon szükségem van, testileg és lelkileg egyaránt.
és a szeretet, meg az ölelés. lételemem. nem kell, hogy beterítsen és áthatolhatatlan lila ködöt képezzen körém, megelégszem egy gyufás skatulyányival is, de kell, hogy tudjam, hogy szeretnek, és fontos vagyok, és számítok, és adhatok, és ölelnek és ölelhetek barátilag és szeretőileg is. ha kell támasz vagyok, ha kell energiát adok, ha kell csak hallgatok, ha kell hárítok, ha kell békítek, ha kell tanácsot adok, de mindent emberi módon és őszintén, minden szigorú elvárás nélkül. a gúz, minden nap megölel és kinyilvánítja a szeretetét, pont akkor, amikor a leginkább szükségem van rá, és szarik az időre és a rohanásra, mert ő még az időtlenségben lubickol. ösztönösen, zsigerből cselekszik. és ez arra sarkall, hogy spontánabb és elvetemültebb legyek én magam is...
hát így tipegek én bele ebbe az új évbe, funkcionálisan, szeretettel telve, életteli és életigenlő zöldekre és színekre vágyva, belesimulva a zenei hullámokba, megmártózva az alkotás örömeiben és nem megfeledkezve a spontán őrültségekről. ámen.
Szép!!!
VálaszTörlés