ragacs

az életben a változások néha véletlenül történnek. nem számítunk rá, nem vagyunk felkészülve a változásra.

néha sokáig tart megemészteni a történteket, máskor meg egy pillanat is elég, hogy elfogadjuk az új helyzetet és tudjuk, hogy mit kell csinálnunk, mi a feladatunk.

de a változás mindig nyomot hagy. nyomot vagy sebet, amit akárhányszor felszakítunk, ugyanazok az érzések törnek ránk megállíthatatlanul. mintha mit sem ért volna az a tömérdek, vánszorgó idő, ami eltelt, ami beforrasztotta a sebeket. pedig azt mondják, az idő mindenre gyógyír. a frászt! az idő csak telik.

de a múlt mindig ott marad veled. kísért vagy éppen erőt ad.

azt is mondják, hogy el kell tudni és el kell szakadni a múlttól és csak a jelennek élni, a jelen eseményeit megélni a múlt hatásai, szokásai nélkül.

lehet ezt, sikerülhet...?

nyilván a pozitív emlékek azok, amik erőt adnak az embernek a jelenben és azokat miért kéne elfelejteni és hagyni porosodni valamelyik gyufás skatulyában, vagy egy bőrönd mélyén...

és nyilván a negatív emlékek és sérelmek azok, amelyek leragasztják az ember lábát, mintha egy bazi nagy rágógumiba lépett volna, ami minden egyes lépésnél újra és újra leragad és nem engedi haladni, megélni az új dolgokat.

pedig le kell valahogy szedni azt a nagy rózsaszín ragacsot és eltenni egy bőrönd mélyére, hogy az idővel majd tényleg csak egy szép emlék legyen, amiből erőt meríthetünk és haladhatunk előre...